A borvidék meghatározó szőlőfajtája, a kékfrankos a filoxérapusztítás után, az 1890-es évek elején került előtérbe. Ezt termesztik a legnagyobb mennyiségben, több mint ezer hektáron.
Színanyagában gazdag, mélyvörös színű, rendszerint markánsabb savakkal bír és fanyarabb, mint az ország más vidékéről származó kékfrankos borok.
A kékfrankos nevének keletkezéséről létezik egy helyi történet, amelyről ma már tudjuk, hogy több ponton is sántít.
A legenda szerint 1809-ben a helyieknek szállást, ételt és italt kellett nyújtaniuk Napóleon katonáinak. A fejadag azonban nem volt túl bőséges: egy meszely, azaz nagyjából 4 deciliter bort utaltak ki minden katonának.
Ez természetesen kevés volt egy valamirevaló férfiembernek, ezért a zsoldjukat további bormennyiségre fordították. Állítólag abban az időben kétféle pénzt kaptak egy „békebeli" kék színű (valószínűleg elszíneződött rézpénzt) és fehér (vagy piros) háborús bankót.
A gazdák, a poncichterek a jó borukért az értékállóbbnak tűnő kék frankot kérték fizetségképpen. Így lett a bor neve kékfrankos.
A máig élő történetben valószínűleg nem sok igazság van. Először is Sopronban a 19. század elején a fehér szőlő, főleg a furmint sokkal elterjedtebb volt, mint a kék, másrészt Napóleon idején még nem volt gyakori fizetőeszköz a papírpénz.
A kékfrankos szó eredete tehát egyelőre őrzi a titkát. Németből sem származhat, mert németül lembergernek hívják (a néhol előforduló blaufränkisch a magyar név tükörfordítása). Az elnevezés arra a valaha az Osztrák–Magyar Monarchia részét alkotó, ma Szlovéniához tartozó hercegségre, Lembergre utal, ahonnan a 19. században Németországba vitték a fajtát.
Egy biztos, hogy Magyarországon először Jäger Mihály borkereskedő árusította palackos borait „soproni kékfrankos" néven az 1830-as években.