Juszuf ibn Ajjúb néven született az iraki Tikritben 1137 körül. Kurd apjának még megszületésének éjszakáján Szíriába kellett menekülnie, ahol a felemelkedő szeldzsuk-török Zangidák szolgálatába állt. Szaladin kitűnő nevelést kapott, történelemre, matematikára és jogra oktatták, de legfőképp a Koránt tanulmányozta, és sokáig fontolgatta, hogy vallástudós legyen. Kiskorától tanult vívni, nyilazni és lovagolni, tizennégy évesen már nagybátyja, Aszad ad-dín Sírkúh oldalán harcolt a csatákban.
Szíria fejedelme ekkoriban Núr ad-Dín volt, aki az első arab győzelmeket aratta a Jeruzsálemet 1099-ben elfoglaló keresztesek ellen.
A hanyatló Fátimidák uralta Egyiptomban 1163-ban belharcok törtek ki,
a hatalomért küzdő felek egyike a keresztesekhez, a másik Núr ad-Dín damaszkuszi szultánhoz fordult segítségért.
Núr ad-Dín mindenáron meg akarta akadályozni, hogy a gazdag és stratégiai fontosságú Egyiptom a keresztesek uralma alá kerüljön, ezért Sírkuh parancsnoksága alatt sereget küldött Egyiptomba. Szaladin már az egyiptomi hadjárat idején kitűnt bátorságával, kiváló katonai képességével, és lovagiasságával is.
1167-ben az Alexandria ostromát követő tárgyalások során e tulajdonságai miatt sok barátra tett szert a keresztesek között olyannyira, hogy egyes források szerint Toroni Onfroi keresztény fővezér lovaggá is ütötte.
Az addig már három hadjáratban is részt vett Szaladín a következő években nemcsak a csatamezőn,
hanem a szövevényes intrikák világában is kimagasló tehetséget árult el,
s nemcsak a kereszteseken, hanem a fiatal bagdadi kalifa Al-Naszir helyett uralkodó Fátimida nagyvezéren is felülkerekedett. Nagybátyja halála után 1169-ben, alig harminckét évesen az Egyiptomban állomásozó szíriai csapatok parancsnoka és a Fátimida Kalifátus nagyvezíre lett.
Helyzetének megszilárdítása után, 1171-ben véget vetett a népszerűtlen egyiptomi síita kalifátusnak,
és bejelentette, hogy elismeri a távoli és gyenge bagdadi szunnita kalifa, Al-Naszir fennhatóságát. A kalifa jóváhagyásával felvette a malik (király) címet, aki később szultáni címet adományozott neki.
Névleg ugyan még Núr ad-Dín vazallusa maradt, de viszonyuk egyre jobban elmérgesedett, a nyílt összecsapás csak a szíriai fejedelem 1174-ben bekövetkezett halála miatt maradt el.
Szaladin serege élén azonnal benyomult Szíriába, a vallási fanatizmustól fűtött szultán célja az volt, hogy Egyiptomra támaszkodva megszerezze Szíriát, Szíriára támaszkodva Észak-Mezopotámiát, hogy majd mindezek birtokában az iszlám által is szent városnak tartott Jeruzsálemet birtokló keresztesek ellen forduljon. Miután elfoglalta Damaszkuszt, 1183-ban arra kényszerítette Imad al-dínt, hogy engedje át neki Szíriát.
Nagyszabású terve megvalósítása több mint egy évtizedet vett igénybe, de csellel, diplomáciával, vagy erőszakkal egymás után foglalta el Damaszkusz után Moszult, Aleppót, majd megszállta Jement, és elbánt az asszasszinok rettegett bérgyilkos szektájával is.
1183-ban Al-Naszir kalifa áldásával Egyiptom és Szíria szultánjává koronáztatta magát.
Ekkoriban már csak úgy emlegették: al-Malik an-Naszír Szaláh ad-dín, azaz „A nagy védelmező, a hit hű követője", és ebből rövidült az európai nyelvekben elterjedt Szaladin név.
1187-re elég erősnek érezte magát, hogy jól kiképzett, fegyelemre szoktatott seregével belevágjon a végső háborúba az uralma alatt álló területektől körbefogott keresztes államok ellen.
Ezek jó szokásukhoz híven egymással civakodtak, és csak akkor döbbentek rá az őket fenyegető veszély nagyságára, amikor Szaladin hatalmas seregével kivonult Damaszkuszból, hogy Jeruzsálem elfoglalására törjön.
A kiváló képességekkel megáldott, ám tragikus sorsú IV.(Leprás) Balduin jeruzsálemi király pontosan felismerte a Szíriát és Egyiptomot saját fennhatósága alatt egyesítő muszlim fejedelem, Szaladin által jelentett fenyegetést, ezért kiegyezésre törekedett a szultánnal.
Aleppónak a keresztesek által 1175-ben történt bevétele teremtette meg ehhez a kedvező lélektani pillanatot.
IV. Balduin kétéves békeszerződést kötött a lovagias szultánnal Szaladinnal, aki az országaiban dúló síita-szunnita ellentétek miatt szintén hajlott a békére.
A templomosok és az antiókhiai őrgróf, az izgága és alattomos Châtilloni Rajnald azonban nem fogadták el a király és a szultán kiegyezését.
Rajnald a Vörös-tenger mentén rendszeresen rajtaütött a mekkai zarándokokon,
majd 1186 végén vagy 1187 elején megtámadott egy nagy karavánt, amely Egyiptomból tartott Szíriába.
Rajnald ugyanis azt állította, hogy a Jeruzsálemi Királyság és Szaladin között fennálló fegyverszünet őrá nem vonatkozik. Miután Rajnald megtagadta a kártérítés fizetését, az incidens ürügyként szolgált Szaladin számára ahhoz, hogy megindítsa a keresztesek elleni nagy hadjáratát.
A szultánnak egyébként személyes elszámolnivalója is volt a rablólovag Rajnalddal,
aki a karavánon történt rajtaütés során megölette Szaladin fogságba esett húgát.
IV. Balduin halála után a húga, Szibilla III. Rajmund tripoliszi gróf tiltakozását kijátszva férjét, a szaracénokkal megkötött békét ugyancsak ellenző Lusignani Guidót tette meg a Jeruzsálemi Királyság urának.
Guido, III. Rajmund, és Chatilloni Rajnald a szultán seregei megindulásának hírére átmenetileg félretették ellentéteiket, és mintegy 20 ezer lovagot számláló közös haderőt állítottak fel, hogy Szaladin ellen vonuljanak.
Guidó és Rajnald mérhetetlen önhittségükben rosszul mérték fel az erőviszonyokat,
és lépre mentek Szaladin cselének, aki elterelő céllal Tiberiás kulcsfontosságú várát vette ostrom alá, hogy a számára kedvező terepen erőszakolja ki a döntő csatát a jeruzsálemi király hadaival.
A szultán serege a kelepcébe csalt, a hőségtől, a fáradtságtól és szomjúságtól agyongyötört lovagok hadát 1187. július 4-én Hattin mellett tönkreverte és szétszórta. Guidó jeruzsálemi király, Gérard de Rideford templomos nagymester, Châtilloni Rajnald és több főnemes is fogságba esett.
Szaladin a fogságba esett Guido életét megkímélte, mondván „Királyok nem ölnek királyokat", de a muszlimok által gyűlölt Rajnaldot, húga gyilkosát kivégeztette.
A szír-egyiptomi haderő ezután a védtelenné vált Jeruzsálem falai alá vonult. A város védelmét Ballián, Ibelin bárója irányította nagy szakértelemmel,
de belátta, hogy Guidó seregének megsemmisülése után a szultáni had túlerejével szemben nem tudja tartani a várost.
Mivel az ostrom jelentős véráldozatot követelt Szaladintól is, a szultán hajlott a békés kiegyezésre.
A Balliánnal folyatatott tárgyaláson megígérte, hogy az ostromlottak megválthatják a szabadságukat, békében elhagyhatják a várost, és elvonulhatnak a tengerpartig, ahonnan keresztény földre hajózhatnak. Amikor Ballián megkérdezte tőle, miért tenne így, hiszen amikor a keresztesek 1099-ben elfoglalták Jeruzsálemet még a csecsemőknek sem irgalmaztak, a szultán így válaszolt:
Azok ők voltak, én meg én vagyok, Szaláh ad-Dín."
Miután megegyeztek, Ballián kérdésére, hogy mégis, mit jelent Jeruzsálem, hogy ennyi vér folyt érte, az éppen távozó szultán a hagyomány szerint megfordult, majd rövid gondolkodás után széles mosolyra húzva száját a következőt válaszolta:
Semmit. És mindent!"
Ballián és Szaladin egyezsége után 1187. október 2-án Jeruzsálem megnyitotta előtte kapuit.
A keresztesek birtokában mindösszesen három tengerparti vár - köztük a bevehetetlen erősséggé kiépített Türosz - maradt.
Jeruzsálem eleste sokkolta Európát, VIII. Gergely pápa azonnal meghirdette a harmadik keresztes hadjáratot, amelynek élére Barbarossa Frigyes német-római császár, Fülöp Ágost francia és Oroszlánszívű Richárd angol király állt. Frigyes nem sokkal Szentföldre érkezése után egy folyóba fulladt, Fülöp Ágost néhány hónap után hazautazott, a hadjárat vezetése így Richárd kezébe került.
Ő kezdetben aratott sikereket, elfoglalta Akkót és Jaffát, még Jeruzsálemet is megközelítette, de visszafoglalni már nem tudta.
Szaladin sikeresen manőverezett, így Richárd végül 1192-ben békét ajánlott,
amely biztosította, hogy a keresztény zarándokok szabad utat kapjanak a szent helyekre. A két uralkodó soha sem találkozott személyesen, de mindkettő nemesnek és lovagiasnak, méltó ellenfélnek tartotta a másikat.
Az Ajjubida dinasztiát megalapító Szaladin nem sokkal Richárd távozása után, 1193. március 4-én váratlanul meghalt.
A szultán már életében minden pénzét nemes célokra osztotta szét, olyannyira, hogy halálakor a személyes vagyona a temetése költségeit sem fedezte. Mauzóleuma Damaszkuszban, az Omajjád-mecsetben áll.
A Richárd haditetteiről érkező, nemegyszer felnagyított hírek révén Szaladinról a keresztény világban idealizált kép alakult ki, Dante például Isteni színjátékában Hektor, Aeneas és Julius Caesar társaságában "nemes pogányként" említi.
A muszlim világban a mai napig az egyik legnagyobb hősként tisztelik,
aki hadi sikerei mellett erényes és kegyes uralkodó volt, s erkölcsi megújulást is hozott az iszlám számára.