A víztisztítás kezdetei a Római Birodalom koráig nyúlnak vissza. Az igen fejlett római építészet ismerte és alkalmazta a csatornázást, valamint a kommunális szennyvíz és az ivásra, illetve tisztálkodásra használt víz elkülönítésének módszereit.
Még ma is megcsodálhatjuk az egykori impérium területén fennmaradt számos aquaeductus,
az esetenként több szintes, és sok-sok kilométer hosszú kőből épített vízvezetékek romjait.
A rómaiaknak rendkívül fejlett volt a fürdőkultúrájuk is, a birodalom szinte valamennyi nagyobb városa rendelkezett közfürdőkkel. Az antik világot váltó európai középkor a vízkezelésben és hasznosításban hatalmas visszalépést jelentett a római időkhöz képest.
A középkori városokban nem voltak fedett csatornák, a szennyvíz és a kommunális hulladék a lakóházakból az utcákra került, mindenhol bűzös tócsák és szeméthalmok „díszítették" a városi sikátorok szegélyét. Megszűnt a híresen fejlett antik fürdőkultúra is, a középkor közemberei jó, ha évente egy alkalommal tetőtől talpig megfürödtek.
A városi, földbe ásott kutakba beszivárgott az utcákon csordogáló szennyvíz,
így nem is csoda a középkor történelmét végigkísérő számos pusztító járvány,
köztük a kifejezetten a szennyezett ivóvízre visszavezethető és százezrek életét követelő kolera ismételt tombolása. Csak a polgárosodás kora, a 19. század hozta vissza a modern alapokon nyugvó víztisztítás iránti igényt.
A nagyvárosiasodás, a korszerű várostervezés részeként építették ki a csatornahálózatokat és vízvezetékrendszereket, valamint a víztisztító műveket. Utóbbiak a természetes, például a folyókból ivó – és háztartási víz céljára kiemelt víztömeg, valamint a rendszerbe visszakerülő szennyezett kommunális vizek megtisztítását végzi, különböző, mechanikai, és vegyi technológiákkal.
Annak ellenére, hogy a tudomány és a technika eredményei néhány évtized alatt korábban elképzelhetetlen fejlődést hoztak az emberi civilizáció számára, a globalizáció egyben új kihívások és problémák forrásává is vált. A fejlett nyugati társadalmak polgárainak talán alig hihető, hogy a Föld lakosságának több mint kétharmada még ma sem jut hozzá megfelelő minőségű ivóvízhez.
És a fejlődésnek nem csak fantasztikus eredményei, hanem bizony árnyoldalai is akadnak szép számmal.
A 20. század közepétől rohamosan elterjedt műtrágyák, a kemikálék, gyógyszerhatóanyagok, különösen az antibiotikumok és különböző hormonkészítmények, valamint a fizikai szennyeződések, mint például a szénhidrogén maradványok, kolloidok, zsírfélék, továbbá a biogén szennyeződések (baktériumok, gombák)
igen nagy mennyiségben jutnak be a természetes vizekbe,
és így áttételesen a háztartási felhasználású vizekbe is.
Mértékadó becslések szerint például egyedül csak Budapesten évente 20 tonna gyógyszerhatóanyag kerül a Dunába,
amelyek között az antibiotikumoktól kezdve egészen a női hormonkészítményekig szinte mindenfajta kémiai komponens megtalálható.
Ezek a kémiai szennyeződések zömében az emberi vizelettel kerülnek a természetes vizekbe, és a jelenlegi szennyvíztelepi technológiák nem tudják teljesen kiszűrni ezeket az anyagokat a vízből.
Emiatt is értékelődött fel az ivásra használt háztartási víz másodlagos megtisztításának jelentősége,
de ugyancsak fontos kérdés a vízkeménység, amelynek a nagyságát a benne oldott kalcium- és magnéziumsók mennyisége befolyásolja, amelyek a vízkőképződésben játszanak szerepet.
A másodlagos víztisztítás megfelelő, és a csaphoz csatlakoztatott szűrőberendezés segítségével otthon is egyszerűen elvégezhető. Az erre a célra kifejlesztett korszerű aktívszénszűrő illetve ultraszűrő készülékek képesek lehetnek a biogén illetve kémiai szennyezőanyag maradványokat eltávolítani a vízből.
Ma már léteznek olyan fejlett technológiák is, amelyek optimális szintre lágyítják a vizet,
meggátolva ezzel a háztartási gépeket rongáló vízkőlerakódást. A másodlagos háztartási víztisztítás komplex követelmény, amely nem csak a valóban nagyon fontos ivóvíztisztítást jelenti.
Nem lenne szabad ugyanis, hogy az épületgépészeti rendszerekben található ivó-, hűtő-, és légkondicionáló víz egészségügyi kockázatot jelentsen,
azonban számos tényező elősegíti a baktériumok elszaporodását mind az ivóvízben,
mind pedig a háztartások részét alkotó technológiai vízrendszerekben.
A háztartási légkondícionáló berendezések elterjedésével új és fenyegető probléma jelentkezett,
a súlyos tüdőgyulladáshoz hasonló, úgynevezett légiós betegség, amelyből egyedül csak az igen fejlett háztartási technológiák ellenére Németországban évi 6000 esetet regisztrálnak, 20%-os halálozási aránnyal. A fertőzés leggyakoribb forrásai a nyilvános zuhanyzók, úszómedencék, gyógyfürdőkádak és párásító berendezések.
Mivel az ivóvíz sem steril, a Legionella baktérium bármilyen pangó ivóvízben is jelen lehet. A fertőzés akkor következik be, amikor a baktériummal fertőzött vízpermetet (aeroszolokat) belélegezzük, illetve amikor a Legionellával fertőzött víz véletlenül a légcsőbe jut.
Lényegében bárki megfertőződhet,
de a stresszhatás alatt állók, az atléták, az utazók, az idősek és betegek, az erős dohányosok, illetve a rendszeres alkoholfogyasztók a leginkább veszélyeztetettek.
Szerencsére, napjainkban már olyan speciális szűrőpatronok állnak világszerte a háztartások rendelkezésére, amelyek a rettegett Legionella mellett más baktériumok és gombák ellen is hatásos védelmet nyújtanak. A minden szempontból tiszta ivó- és háztartási víz az egészség fenntartásának egyik legfontos záloga.