Franciaország 1940. június 16-i kapitulációja után már csak egyetlen ország, Nagy Britannia maradt állva a Harmadik Birodalommal szemben. Hitler szerencsecsillaga magasra hágott, és ekkorra jószerével már egész Európa a Führer zsebében volt.
Anglia kiiktatása nélkül sem a franciaországi győzelem, de az Európa feletti náci hatalom sem lehetett teljes.
Anglia legyűrésére ekkor csak egyetlen alternatíva látszott, a brit szigetek elleni invázió még azt megelőzően, hogy az angolok ismét erőre kapnának. Hitler utasítást is adott az angliai partra szállás megtervezésére, a Seelöwe (Oroszlánfóka) hadművelet terveinek elkészítésére,
ám a tengertől irtózó Führer a lelke mélyén mindig is tartott a Csatornán való átkeléstől.
1940 nyarán a német haditengerészet, a Kriegsmarine viszont még nem volt felkészülve a brit szigetek elleni invázióra, és a tengert egyértelműen a királyi haditengerészet György-keresztes hadilobogója uralta. Az 1935-ben elindított tízéves flottafejlesztési program, a Z-terv, még csak a félidejénél járt, a náci Németország minden szempontból hátrányban volt a brit flottával szemben.
Erich Raeder vezértengernagy, a Kriegsmarine főnöke nem sokat kertelt amikor kerek perec megmondta Hitlernek, hogy a Seelöwe-terv rendkívül kockázatos partraszállási művelete csak akkor hajtható végre a siker reményével, ha ezt megelőzően a Luftwaffe kivívja a csatorna felett a teljes légi fölényt.
Az 1940 augusztusától kibontakozó angliai légi csata azonban a hájas Reichsmarsall, Hermann Göring nagyszájú hetvenkedése ellenére sem hozott áttörést, ezért Hitler – a lelke mélyén valójában megkönnyebbülve - határozatlan időre felfüggesztette a Seelöwe végrehajtását.
Adolf Hitler sohasem ismerte fel Észak-Afrika stratégiai jelentőségét Nagy Britannia két vállra fektetésében. A megelőző másfél év elképesztő katonai sikereitől túlzottan is magabiztossá vált Führer egyre jobban meggyőzte magát arról,
hogy még Anglia legyőzése előtt sikerrel megtámadhatja a Szovjetuniót.
Hitler már 1940 júliusától fontolgatta a Szovjetunió megtámadását, amit 1940. december 18-án, a 21. számú hadműveleti utasítás aláírásával határozott el véglegesen.
A német tábornoki kar jelentős részét megdöbbentette a Führer elhatározása, hiszen ha még Anglia legyőzése előtt megtámadják az oroszokat,az olyan kétfrontos háborúhoz vezet, amelyet Hitler többször is határozottan kizárt előttük.
A tábornokok részéről ezért több kísérlet is történt, hogy lebeszéljék Hitlert a Szovjetunió megtámadásáról
mindaddig, amíg Angliát le nem győzték.
Az afrikai hadszíntér Anglia két vállra fektetésében való jelentőségét Hitlerrel szemben Wilhelm Keitel vezértábornagy, a német véderő főparancsnokság, az Oberkommando der Wehrmacht (OKW) főnöke viszont jól és pontosan felismerte. A tábornoktársai által a háta mögött csak Hitler talpnyalójaként emlegetett, közutálatnak örvendő vezértábornagy
arra tett javaslatot, hogy a Wehrmacht szállja meg Észak-Afrikát,
Egyiptom elfoglalásával pedig zárja le a Szuezi-csatornát, majd ezt követően - a támadást továbbfejlesztve -, hódítsa meg a közel-keleti olajmezőket.
Keitel kiszámította, hogy a Szovjetunió megtámadására betervezett 160 hadosztály harmadával garantált sikerrel végre is lehetne hajtani Észak-Afrika és a Közel-Kelet elfoglalását, ami Angliát végleg ellehetetlenítette volna.
Albert Kesselring vezérezredes, aki 1940-ben a 2.német légi hadsereg parancsnoki tisztségét töltötte be, Keitelhez hasonlóan szintén felismerte, Észak-Afrika elfoglalása úgy mérne végzetes csapást Angliára, hogy közben megspórolhatóvá válna a La Manche csatornán való kockázatos átkelés.
A Szovjetunió meghódítási tervének lázában égő Hitler azonban hallani sem akart Észak-Afrikáról, és tábornokai javaslatát lesöpörte az asztalról.
Végül Hitler eredeti szándéka ellenére még is csak kikötött Észak-Afrikában, szövetségese és barátja, Mussolini jóvoltából.
Miután 1940-ben Olaszország Németország oldalán belépett a második világháborúba, Észak-Afrika is hadszíntérré vált.
A két évig váltakozó sikerrel folyó harcok 1940 szeptemberében kezdődtek, amikor az olasz diktátor, Benito Mussolini Líbiából támadást indított a brit befolyás alatt álló Egyiptom ellen.
Offenzíváját gyorsan megállították, majd az ellentámadásba lendülő angolok szétverték seregeit, és megszállták Kelet-Líbiát, ezzel pedig a Duce szorult helyzetbe került. Noha 1941 első hónapjaiban már gőzerővel folytak a Szovjetunió elleni Barbarossa hadművelet titkos előkészületei,
a Mussolinit fenyegető újabb kudarc ellen tenni kellett valamit.
Ezért Hitler, hogy segítsen a barátján, 1941 februárjában Erwin Rommel tábornokot, az 1940-es franciaországi offenzívában páncélosaival briliáns teljesítményt nyújtó hadosztályparancsnokot küldte Afrikába.
Az 5. könnyűhadosztályból valamint a 15. páncéloshadosztályból sebtében felállított alakulat, a későbbiekben fényes hírnevett szerzett Afrika Korps korántsem a sivatagi hadviselésre tudatosan és alaposan felkészített,
hanem egy kapkodva felállított, és egy teljesen feltöltött hadtest létszámát sem elérő csapatkontingensnek számított.
A merész kezdeményezéseiről híres Rommel, a Franciaországban fényes győzelmeket arató 7. páncéloshadosztály egykori parancsnoka, arra kapott utasítást, hogy egyelőre csak védekező harcot folytasson a Líbiába betört angolokkal szemben.
Az öntörvényű és a harcot kifejezetten élvező, abban kreativitást kereső, kitűnő taktikai érzékkel megáldott parancsnok azonban a helyszínen tájékozódva azonnal felismerte, hogy kiválóak a lehetőségek az angolok El-Agheliából és Bengaziból történő kikergetéséhez.
Ezért az Afrika Korps a kezdeti nehézségek ellenére - a katonák nehezen alkalmazkodtak a sivatagi körülményekhez és az olasz valamint a német csapatok vezérkara között is igencsak nehézkes volt az együttműködés -, a következő hónapokban visszafoglalta a kelet-líbiai partvidéket.
A „sivatagi róka" nem volt híján a hazardírozó szellemnek sem,
ezért az angolok megfutamodását kihasználva tovább folytatta gyors előrenyomulását az egyiptomi határ felé,
mit sem törődve a lehetetlenül hosszúra nyúlt utánpótlási vonalakkal, ám a két legfontosabb kikötő, Tobruk és Bengázi a britek kezén maradt. Tobruknál Morshead ausztrál tábornok átmenetileg véget vetett a sivatagi róka diadalmas előrenyomulásának.
Franz Halder vezérezredes a szárazföldi haderő főparancsnokságának (Oberkommado des Heeres, OKH) főnöke valósággal hápogott dühében, amikor az Afrikából beérkező hírekből rájött,
hogy Rommel semmibe véve az OKH utasításait, a saját szakállára kezdett el háborúzni.
Ezért ismételten és nyomatékosan megtiltotta Rommelnek a továbbnyomulást mindaddig, amíg el nem foglalja Tobrukot, illetve meg nem kapja a szükséges erősítéseket.
1941 végén ugyanis az időközben túlerőbe került britek ismét offenzívát indítottak, ám Rommel remek taktikával kifárasztotta, majd megállította őket. A sivatagi róka a Battleaxe (Csatabárd) hadművelet alatt nyújtotta a legkitűnőbb védekező teljesítményét.
Az 1941. június 15. és 18. között lezajlott harcokban az ügyetlenül vezetett angol egységeket az előre telepített aknamezőkre csalta, páncélosaival pedig minduntalan lecsapott Wavell tábornok seregének szárnyaira, majd sietve visszavonult.
A három napos ütközetben sikerült is teljesen felőrölnie és megállítania a létszámfölényben álló angolokat.
Churchill a kudarc hírére rendkívül bosszús lett,
és június 22-én leváltotta Wavellt, Auchinleck tábornokot nevezve ki helyére, pedig a támadás idő előtti kierőszakolásával a miniszterelnök is komoly szerepet játszott Wavell kudarcában.
Rommel azonban nem tudta fenntartani a Tobruk körüli ostromgyűrűt, és a britek nyomása alatt kénytelen volt egészen El-Agheiláig visszavonulni, ahol december 28-ra sikerült csak feltartóztatni a britek előretörését.
A következő időszakban mindkét fél a következő év döntőnek szánt csatáira készült.
Az 1941-es hadműveletek szinte teljesen felemésztették a hadtest szintű Afrika Korpsot, amelyet újabb páncélosalakulatokkal és az észak-afrikai olasz hadsereg egységeivel 1942 elejére páncélos hadsereggé, Panzerarmee-vé fejlesztettek fel.
Az 1941. december 7-i Pearl Harbor elleni japán támadás után a Délkelet-Ázsiában kialakult fenyegető helyzet miatt az angolok kénytelenek voltak erőik egy részét kivonni az észak-afrikai hadszíntérről.
Rommel saját alakulatainak megerősítését, illetve a brit sereg átszervezését kihasználva indította meg második nagy észak-afrikai offenzíváját, és 1942 nyarára elfoglalta Bengázit valamint Tobrukot.
Londonban riadóként hatott a hír, hogy a sivatagi róka ismét felbukkant Egyiptom határán.
Amikor a diadalai elismeréseként altábornaggyá előléptetett Rommel 500 páncélossal, valamint motorizált- és gyalogos hadosztályaival átlépte az egyiptomi határt Gazalánál, Londonban kitört a pánik.
A brit flotta a Vörös-tengerre hajózott, és a kairói brit kormányhivatalokban hozzákezdtek a dokumentumok megsemmisítéséhez, az evakuálás előkészítéséhez. A nagy elánnal elindított egyiptomi offenzíva az ígéretes kezdet után azonban június végén El-Alameinnél, alig száz kilométerre Alexandriától véglegesen elakadt.
Auchinleck tábornok nagy szakértelemmel irányította a védelmet, és jó irányzott ellentámadással megfutamította az olaszokat.
A sivatagi róka csapatai rövid időn belül ismét kritikus helyzetbe kerültek a rohamosan csökkenő utánpótlás miatt.
Rommel augusztus 31-én minden meglévő erejét összeszedve az Alam Halfa-gerincnél megkísérelte az áttörést El-Alameinnél, de kudarcot vallott.
Ám ekkor már nem Auchinleck, hanem a helyére kinevezett Bernard Law Montgomery tábornok állt a 8. hadsereg élén. A feszes katonai regulával nem sokat törődő, kopott bő bársonynadrágot és a jelvényekkel teletűzdelt elmaradhatatlan fekete barettet viselő tábornok mindenben ellentettje volt elődeinek.
Monty - ahogyan tiszttársai becézték – a részletek embere volt, aki nem volt hajlandó semmiben sem hazardírozni.
Felismerte, hogy elődjei súlyos hibát vétettek azzal, hogy a páncélosokat szétforgácsolva vetették be Rommel ellen, elveszítve ezzel a britek oldalán mutatkozó számbeli technikai fölényt. Energikusan fogott hozzá a 8. hadsereg megerősítéshez is.
Szuezből sorra futottak be a páncélosokkal, lőszerrel illetve más munícióval megrakott szerelvények, és Monty akkurátus precizitással kezdte megtervezni a sivatagi rókával való nagy leszámolást. A védekező britek a Földközi-tenger és a járhatatlan Kattara-mélyföld közötti alig hatvan kilométeres szakaszon ásták be magukat, hogy Rommel ne tudjon egy átkaroló művelettel a hátukba kerülni.
A német tábornok emiatt kénytelen volt frontálisan támadni,
de a tekintélyes anyagi és emberáldozat árán sem tudta az áttörést kierőszakolni. Rommel a front megmerevedése után, mivel nem sok erősítésre számíthatott, aknamezők mögé ásta be magát, páncélosait pedig e mögött lépcsőzetesen állította fel.
A brit erők élére kinevezett Bernard Law Montgomery tábornagy a következő hetekben módszeresen szétzilálta ellenfele túl hosszúra nyúlt utánpótlási vonalait, és amikor már kétszeres túlerőbe került, rászánta magát a mindent eldöntőnek szánt támadásra.
Az el-alameini csata kritikus időpontban, 1942. október 23-án kezdődött el, amikor a megromlott egészségű Rommel éppen Berlinben volt gyógykezelésen,
és csak két nap múlva ért vissza a hadszíntérre.
A britek a heves zárótűz után megpróbáltak átjárókat nyitni az aknamezőn, de ezeken a tankok csak libasorban tudtak haladni, és a németek sorra lőtték ki az angol páncélosokat.
Az újabb offenzíva tíz nap múlva indult, és most már - igaz, hatalmas veszteségek árán - de sikerült az áttörés.
Hitler nem engedélyezte a visszavonulást a tarthatatlan helyzetbe került Rommelnek,
aki november 4-én, amikor már csak néhány tucat harcképes tankja maradt és utolsó védvonala is megsemmisült, feladta állásait.
Legnagyobb szerencséjére az óvatos Montgomery nem üldözte,
de az Afrika Korps ezután már csak szervezett hátrálásra volt képes. A britek egyre hátrébb szorították a német-olasz haderő maradványait, visszafoglalva Bengázit, Tobrukot és Tripolit is, miközben 1942 novemberében a szövetséges erők a Torch (Fáklya) hadművelet során partra szálltak Algériában és Marokkóban.
Rommelnek ragyogó taktikával sikerült elérnie a németek és olaszok által még tartott Tunéziát, ahol némi erősítést is kapott. 1943 februárjában itt vívta utolsó győztes páncéloscsatáját, egyben először mérte össze erejét az amerikaiakkal.
Ekkor már Belinben is jól látták, hogy Észak-Afrika menthetetlen.
1943. március elején Hitler személyes utasítására Rommelt, aki ekkorra a német propaganda ikonjává, egyfajta celebtábornokká nőtte ki magát, visszarendelték Németországba.
A Führer hatalmas presztízsveszteségnek tartotta volna, ha dédelgetett tábornoka szégyenszemre az angolok fogságába esik.
Ezért már nem is engedte Rommelt visszatérni, a sivatagi róka 1943 márciusában így örökre otthagyta Afrikát.
Az utánpótlásától elvágott, harapófogóba került, létszám valamint fegyverzet tekintetében is alárendelt szerepet játszó Afrika Korps utolsó védelmi vonalai áprilisban omlottak össze, és a még ellenálló alakulatok egy héttel Tunisz eleste után, 1943. május 13-án tették le a fegyvert.
Ugyan a csapatok egy részét még ezt megelőzően sikerült kivonni,
de a szövetségesek így is 230 ezer hadifoglyot ejtettek.
Fogságba esett Rommel utóda, a fegyverletétel keserű feladatát végrehajtó Hans-Jürgen von Arnim tábornok is.
Az afrikai hadszíntéren a harcok és a betegségek következtében mintegy 400 ezer katona halt meg vagy sebesült meg;
Észak-Afrika így nagyobb kudarcnak bizonyult a Wehrmacht számára, mint Sztálingrád.
A német vereség miatt a stratégiai fontosságú észak-afrikai partvidék újabb veszélyes szövetséges offenzíva kiindulópontjává vált, ami 1943 májusában a szicíliai partraszállással vette kezdetét, Mussolini rendszerének gyors összeomlását okozva.