Steven Spielberg híres alkotásának, az 1975-ben leforgatott Jaws (Állkapcsok, nálunk pedig „A cápa”) című mozifilmnek az az egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor az Amityt rettegésben tartó kolosszális nagy fehér cápa elejtésére kifutott trió tagjai közül
Matt Hooper tengerbiológus az Orca fedélzetéről leereszti a cápaketrecet,
hogy abból próbálja meg mérgezett szigonnyal elpusztítani a hajójukra támadt hatalmas bestiát.
Miközben Hooper a védőketrec észlelőnyílásán át feszülten kémleli a zöldeskék óceáni víztömeget, váratlanul pörölycsapásszerű ütés éri a ketrecet, amelyet a hátulról rohamozó nagy fehér leszakít a daruról, majd pedig miszlikre aprítja.
A hátborzongató filmbéli jelenet alapján sokakban felmerült már az a kérdés, hogy vajon mindez megismétlődhet-e a valóságban is?
Az erre adandó válasz némileg olyan, mint a Mátyás király meséje: igen is, meg nem is.
A nagy fehér cápa (Carcharodon carcharias) már hosszú évszázadok óta félelemmel tölti el a tengert járó embereket.
A hatalmas tengeri ragadozó „rémtetteiről” számtalan legenda született
a kikötői kocsmák rumszagú és füstös világában, ám azt, hogy milyen is ezeknek az állatoknak a tényleges viselkedése, tudományos igénnyel és intenzíven csak alig bő két évtizede kezdték el kutatni.
A viselkedésbiológiai megfigyeléseknek sokáig gátat szabott a nagy fehér cápák rossz híre, valamint, hogy - hírnevével és ismertségével szemben - a nagy fehér igen ritkának számít: a világtengernek csak alig néhány pontján lehet alaposabban megfigyelni ezt az emblematikus tengeri ragadozót.
A nagy fehér cápák víz alatti megfigyeléséhez először a híres ausztrál búvár és tengerkutató, Rodney Fox kezdett el kifejezetten erre a célra gyártott védőketrecet használni, még az 1970-es évek elején.
Érdemes megjegyezni, hogy Fox a cápaketrecéből készítette el azokat a vágósnitteket is Spielberg filmjéhez, amelyen valódi cápák, nem pedig Bruce, a makett nagy fehér úszik el a kamera objektívje előtt.
A ketreces megfigyelések tapasztalatain felbuzdulva,
először a Dél-Afrikai Köztársaságban kezdtek el turistabúvárok számára is merüléseket szervezni,
még az 1990-es évek elején.
Dél-Afrikát így méltán tekinthetjük a „cápaturizmus” szülőhazájának, ahol olyan ismert nevek foglalkoznak nagy fehér cápás merültetéssel, mint André Hartman, Chris Fallows vagy Mike Rutzen.
Dél-Afrikán kívül Ausztráliában, valamint az Amerikai Egyesült Államokban, illetve a mexikói Guadalupe szigeténél lehet részt venni hobbibúvároknak is a nagy víz alatti kalandon, a ketreces nagy fehér cápa-lesen.
Azt már korábban is megfigyelték,
hogy a nagy fehér cápák különös vonzalmat mutatnak a fémtárgyak iránt.
Előfordult, hogy lehorgonyzott motorcsónak utasaira hozott szívszélhűdést a mélyből hirtelen felbukkant nagy fehér, amint a szájába vette és megrángatta a horgonyláncot vagy éppen a hajócsavart.
De amint elkezdődtek a ketreces merülések, ugyanezt tapasztalták az alámerülő búvárok is; nem egy esetben megtörtént, hogy a ketrec körül köröző cápa hirtelen „ráfogott” az acélrudakra.
Jó ideig nem tudták, hogy minek köszönhető a fémtárgyak harapdálása iránti vonzalom,
ám a tengerbiológusoknak sikerült megfejteniük e furcsa és gyakran ijesztő jelenség fiziológiai magyarázatát.
A nagy fehér cápa rendkívül fejlett és összetett érzékelőrendszere nemcsak a látásra, a szaglásra, a víz alatti lökéshullámok és a hangok észlelésére,
hanem az ember számára érzékelhetetlen mikrofeszültségű erőterek detektálására is kiterjed.
A számunkra csak rendkívül érzékeny műszerekkel kimutatható mikrofeszültségű mezőket a nagy fehér a rosztrumán (az orrán) található speciális érzékszervével, az úgynevezett Lorenzini-ampullákkal detektálja, amelynek segítségével akár egymilliomod volt feszültséget is képes érzékelni.
A Lorenzini-ampulláknak eredendően a prédálásban illetve a hosszú, óceánokat átszelő vándorlás során a navigációban van szerepük.
A kutatók szerint a nagyobb fémtárgyak körüli mikrofeszültségű mező
kellemes stimulációt jelent a nagy fehér számára,
ezért is harap rá a ketrecre vagy a horgonyláncra.
Amikor tehát a nagy fehér cápa hatalmasra nyitott szájjal rácsap a ketrec sarkára, nem a védőketrec biztonságában meglapuló búvárokat akarja kipiszkálni; ez a magatartás az állat részéről nem számít támadó reakciónak.
Az már persze más kérdés, hogy a rács túloldalán kuksoló, és a nagy fehér fiziológiájának illetve viselkedésének rejtelmeit kevésbé ismerő búvár hogyan éli meg a cápa ilyenfajta „élvezkedését”.
Joggal felvetődő kérdés, hogy vajon mennyire biztonságos a ketrec
a közel kéttonnás harapáserővel rendelkező ragadozó érdeklődésével szemben?
A Dél-Afrikai Köztársaságban például szigorú előírások szabályozzák, hogy milyen biztonsági követelményeknek kell megfelelnie a védőketreceknek, és csak a szabványoknak mindenben megfelelő, „sharkproof”, azaz a „cápaálló” ketrecben szabad merültetést végezni.
Mindezek ellenére nagyon ritkán ugyan, de időnként előfordulhatnak valóban meleg pillanatok.
Ilyen volt például az az eset, amikor Guadalupe mellett az érdeklődő nagy fehérnek beszorult a feje a cápaketrec észlelőnyílásába.
A pánikba esett hatalmas erejű ragadozó szabályosan lebontotta a ketrec oldalát, de szerencsére a bent ülő két búvár nem sérült meg, és sikeresen kijutottak a ketrecből.
Az már más, a hatóságokat érdeklő kérdés volt, hogy miként fordulhatott elő ez az eset, ami valóban könnyen életveszélyessé válhatott volna.