A 3. századtól kibontakozó népvándorlás szűnni nem akaró pörölycsapásként ostromolta a Római Birodalom határait, megroppantva és fokozatosan felőrölve Róma erejét.
Diocletianus reformjainak,
amelyek teljesen felszámolták Augustus három évszázadon át működő „alkotmányos" rendszerét,
és a principátust a nyíltan despotikus, a szenátusnak még formai szerepet sem hagyó dominátus rendszerével váltották fel a 4. század legelején, volt egy pozitív hozadéka.
Az erősen központosított irányításnak, valamint a hadseregreformnak köszönhetően a 4. század első felében sikerült megerősíteni a birodalom határait, és feltartóztatni a barbár betöréseket.
Ez a viszonylagos nyugalom azonban csak átmenetinek bizonyult,
a Kr. u. 370-es évektől kezdve ugyanis egy újabb, a birodalmat elnyeléssel fenyegető népvándorlási hullám bontakozott ki.
A válság következményeként I. Theodosius császár 395-ben két részre osztotta a birodalmat, a kelet -, illetve nyugatrómai császárságra.
Az 5. század elején azonban egy minden korábbinál veszedelmesebb ellenség jelent meg a keleti és nyugatrómai birodalom határán, a távol-keleti sztyeppék nomád népe, a hunok.
A késő antik történelem egyik leghíresebb személyisége Attila, vagy ahogy a korabeli források más néven Etzelként, illetve Eteleként is megemlítik, Kr. u. 410 körül született Mundzsuk (Bendegúz) hun fejedelem fiaként.
Attila még gyermekként mint fejedelmi sarj, a 418-ban a Nyugatrómai Birodalom és a hunok között létrejött békeszerződés zálogaként került Honorius császár ravennai udvarába túszként.
(A hunok az előkelő római patríciusi családból származó Gaudentius lovassági parancsnok fiát, Attila későbbi nagy riválisát, Flavius Aetiust kapták zálogba.)
A rendkívül jó eszű Attila az előkelő ifjaknak kijáró nevelésben részesült, római műveltséget szerezve magának.
A császári udvarban eltöltött évek lehetővé tették számára, hogy alaposan kiismerje a római diplomáciát, az udvari főtisztviselők politikai gondolkodásmódját, és megismerkedjen a római közigazgatással, valamint a hadtudományokkal is.
Mindennek később komoly hasznát vette hódító tervei megvalósításában. A koraközépkori keresztény krónikások vérszomjas és primitív barbárként ábrázolták Attilát, aki a nyugati kultúrában egyenesen a barbarizmus szimbólumává vált.
E sommás és igazságtalan ábrázolással szemben történelmi tény, hogy Attila több nyelven, így többek között latinul is beszélő, illetve író, a klasszikus antik műveltséget ismerő, a nemzetközi politikában kitűnően eligazodó államférfi és tehetséges hadvezér volt.
A hun törzsek 432-ben Ruga vezetése alatt egyesültek.
A hun fejedelem 434-ben bekövetkezett halála után két unokaöccse, Attila és Buda állt a törzsszövetség élére.
Attila kiváló hadvezéri képességei már korán megmutatkoztak. 435-ben seregei élén rátámadt a Keletrómai Birodalomra, és fényes győzelmek után megalázó békére, illetve adófizetésre kényszerítette II. Theodosius bizánci császárt.
Attila nemcsak kiváló stratéga volt, hanem kitűnő helyzetfelismerő képességgel is rendelkezett. Amikor 440-ben II. Theodosiust keleten II. Jazdagird új-szasszanida perzsa uralkodó szorongatta megtámadva Armeniát, Bizánc észak-afrikai provinciáit pedig Geiserich fejedelem vandáljai dúlták fel, Attila azonnal felismerte, hogy a keletrómai császárnak nem maradt elegendő ereje a balkáni tartományok megtartásához.
Ezért a békeszerződés megszegésére hivatkozva Attila és Buda 441-ben megtámadták a balkáni provinciákat, és seregeik élén Konstantinápoly alá vonultak,
ám az erős falakkal védett keletrómai fővárost nem tudták bevenni.
Ennek ellenére a balkáni győzelemsorozat elegendő volt ahhoz, hogy 443-ban Attila újabb, még megalázóbb békefeltételek elfogadására és sokkal magasabb adó megfizetésére kényszerítse II. Theodosiust.
Buda halála után Attila a hun törzsszövetség egyedüli nagyfejedelme lett. A hatalmas hun sztyeppei birodalom ekkor az Urál előterétől a Dunántúlig húzódott. A korabeli forrásokból, így különösen a hun nagyfejedelem udvarában a keletrómai császár követeként diplomáciai küldetésben megfordult Priszkosz rétortól tudjuk, hogy
Attila udvartartását és fejedelmi székhelyét a mai Magyarország területén,
a legnagyobb valószínűség szerint a Duna-Tisza közén rendezte be.
Attila egészen 450-ig jó kapcsolatot ápolt Rómával,
pontosabban III. Valentinianus császár ravennai udvarával. Ekkor azonban a hun nagyfejedelem gyökeres fordulatot hajtott végre a Nyugatrómai Birodalommal szemben folytatott addigi békés külpolitikájában.
Arra hivatkozva, hogy Honoria, a császár húga gyűrűt küldött neki felajánlva ezzel állítólagosan a jegyességet, Honoria kiadását, illetve ami ennél is jóval fontosabb volt, „hozományként" a Nyugatrómai Birodalom felének átadását követelte III. Valentinianustól.
Attila minden bizonnyal pontosan tudta, hogy a ravennai udvar nem teljesítheti ezt az arcpirítóan szemtelen követelést,
ám az elutasító válasz kitűnő ürügyet szolgáltatott arra, hogy újabb területek meghódítása végett 451-ben hadjáratot indítson addigi szövetségese, Róma ellen.
A hunok és vazallus seregeik mélyen benyomultak a birodalom területére, átkeltek a Rajnán, és betörtek Galliába, a mai Franciaország területére. A császár a késő antik történelem legtehetségesebb hadvezérét, az „utolsó rómaiként" is emlegetett Flavius Aetiust, Gallia katonai helytartóját (Magister militum per Gallias) küldte Attila ellen.
Aetius, aki fiatalkorában több évet töltött túszként a hun fejedelmi udvarban, kiválóan ismerte a hunok harcmodorát.
A két hadsereg valahol a mai Chálons-en-Champagne és Troyes közötti síkon csapott össze 451. június 20-án.
A későókor legnagyobb ütközete, amely catalaunumi csataként maradt meg a történelmi emlékezetben, döntetlennel, valójában azonban a rómaiak taktikai győzelmével végződött. Az ütközetben mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett el, ám Attila a hunok veszteségei miatt félbehagyta hadjáratát, és ideiglenesen visszavonult.
A catalaunumi csata azonban korántsem gyengítette meg annyira, hogy a rákövetkező évben ne indítson egy újabb hadjáratot, amelynek immár az Itáliai-félsziget és Róma elfoglalása volt a célja. A hunok 452 elején betörtek Észak-Itáliába, bevették Aquileát, majd Mediolanum (Milánó) alá vonultak, ahonnan délnek fordulva, megindultak Róma ellen.
Aetius a felperzselt föld taktikáját alkalmazva tért ki Attila hadai elől, a hunok kifárasztására játszva.
Marcianus, az új bizánci császár, aki felmondta az elődje, II. Theodosius és a hunok között megkötött békeszerződést, Attila itáliai hadjáratát kihasználva offenzívát indított a Balkánon, hátba támadva a hun birodalmat.
Mindez, valamint a szokatlanul nagy szárazság és a 452 nyarán kitört itáliai pestisjárvány arra kényszerítette a hun nagyfejedelmet, hogy a Minico folyónál békét kössön a Nyugatrómai Birodalommal.
A békekötésről tárgyaló császári küldöttségnek Róma püspöke, I. Leó pápa (Nagy Szent Leó) is tagja volt. Emiatt a kora középkori legendáriumok Nagy Szent Leónak tulajdonítják Attila megállítását, aki – e legenda szerint - a püspök szavára fordította vissza seregeit Róma falai alól.
Amikor állítólag Nagy Szent Leó az Itália elleni hun invázióról mint Isten büntetéséről beszélt, Attila félbeszakította a pápát, és ékes latinsággal a következőket vetette oda az agg egyházfejedelemnek: „Ego sum Attila, flagellum Dei!" azaz:
Én vagyok Attila, az Isten ostora!"
Valójában Attila visszavonulásának hátterében sokkal földhözragadtabb, és az előzőekben felsorolt okok álltak.
Az itáliai hadjáratról a hun nagyfejedelem a kárpát-medencei törzsszállására vonult vissza.
453 tavaszán itt érte a hirtelen halál,
amelynek pontos okáról ugyanúgy csak találgatások és legendák maradtak fenn, mint arról is, hogy hol temethették el a hunok nagyfejedelmét. Az egyik legismertebb verzió szerint Attilát ifjú germán felesége, Ildikó (Kimhilda) mérgezte meg a menyegzőjük utáni nászéjszakán.
Egy másik – bizonyítékokkal alá nem támasztható – történet szerint
a menyegzői lakomán a nagyfejedelemnek hirtelen eleredt az orra vére, és emiatt balszerencsés módon megfulladt.
A mérgezés gyanújával kapcsolatban az is felmerült, hogy Marcianus császár, a keletrómai uralkodó egyik, a fejedelmi törzsszállásra beszivárgott ügynöke kevert mérget a hun nagyfejedelem ételébe vagy italába.
A halál pontos oka valószínűleg már sohasem fog kiderülni, bár ami a mérgezés gyanúját illeti, kétségtelen tény, hogy mind a bizánci, mind pedig a ravennai udvarnak komoly érdeke fűződött Attila halálához, és a konstantinápolyi udvar fülledt világában a politikai riválisok ilyenfajta eltávolításának már komoly hagyományai voltak.
Nemcsak a nagyfejedelem halálának oka, hanem az eltemetésének helyszíne is vitatott. Ami bizonyosra vehető a kor uralkodói, illetve a hunok temetési szokásainak ismeretében az az, hogy Attilát a törzsszállása közelében temethették el.
Ha tehát pontosan tudnánk, hogy hol állt a hunok nagyfejedelmének Priszkosz által is megcsodált és leírt híres fapalotája a mai Magyarország területén, sokkal megalapozottabb támpontunk lenne a sírhely felkutatásához is.
A temetésről fennmaradt egyetlen részletes leírás Jordanes 6. századi gót származású itáliai történetírótól származik.
Jordanestől összesen két könyv maradt fenn, az egyik a Római Birodalom történetét összefoglaló Romana, a másik pedig a Getica, amely több elveszett forrást, így Ablavius és Priszkosz rétor munkáit is felhasználta.
Jordanes a Getica-ban Priszkoszra hivatkozva azt állítja, hogy
a hun nagykirályt hármas, arany, ezüst és vas érckoporsóban temették el a Tisza egyik lecsapolt holtágában,
majd miután szolgáit lenyilazták, ismét vízzel árasztották el a medret, hogy soha és senki ne találhassa meg Attila, „a királyok királya" sírját. Gárdonyi Géza is Jordanes történetét használta fel híres regényében, A láthatatlan emberben Attila temetésének leírásánál.
A modern technológiával elvégzett forráselemezésekből azonban kiderült, hogy a gót származású történetíró nem Priszkosz rétor munkájából vette át a hun nagyfejedelem temetésére vonatkozó színes leírást,
ami minden bizonnyal csupán Jordanes fantáziájának terméke.
A sztyeppei népek és a hunok előkelőinek temetkezési szokásaival kapcsolatos régészeti leletek sem támasztják alá a Jordanes által írtakat. A hun előkelőségeket ugyanis fakoporsóba fektetve földbe hantolták el, nem egyszer szkíta módra földhalmot, úgynevezett kurgánt emelve a temetkezési helyük fölé.
Az északalföldi város, Cegléd közelében fekvő Tápiószentmárton környékén sok évszázados népi szájhagyomány, hogy a község határában fekvő és Attila dombként emlegetett területen állt egykor a hun nagyfejedelem hatalmas fapalotája, amelynek közelében helyzeték végső nyugalomra Attilát.
Egy másik, ugyancsak régi hagyomány Szeged környékére teszi Attila fejedelmi udvarának helyszínét és sírhelyét.
Ez utóbbinak azonban nincs túl nagy valószínűsége, mivel az 5. század derekán ez a vidék a Tisza kiterjedt, mocsaras és süppedős árterületeként alkalmatlan volt fejedelmi törzsszállás kiépítéséhez.
Ehhez képest jóval reálisabbnak tűnik Tápiószentmárton térségébe elhelyezni mind a törzsszállást, mind pedig a lehetséges sírhelyet,
mintsem Szegednél keresni azt. A Duna-Tisza közének északi csücske Szeged környékével szemben nemcsak hogy nem volt árterület, de stratégiai szempontból is rendkívül kedvező helyszínnek számított.
Erről a pontról ugyanis egyaránt jól szemmel lehetett tartani a délen fekvő keletrómai, és a Duna vonala mentén húzódó limest, a nyugatrómai határterületet.
A magyar Nagyalföld, amely földrajzilag az eurázsiai sztyeppvidék legnyugatibb nyúlványának számít, ezenkívül kiváló összeköttetést jelentett a hun birodalom keleti vidékei felé is.
Az előbb említett stratégiai szempontok miatt Cegléd környéke ideális lehetett a hun fejedelmi törzsszállás felépítéséhez.
Érdemes megjegyezni, hogy 1923 őszén az Attila-dombon, a környék egykori földbirtokosa, Balskovich Aladár birtokán a Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának két régésze, Bella Lajos és Hillebrand Jenő egy egészen különleges aranyleletre bukkantak.
Noha az erősen szkíta vonásokat mutató tápiószentmártoni aranyszarvas a Magyar Nemzeti Múzeum egykori archeológusa, és az ősi sztyeppei népek kultúrájának elismert szaktekintélye, Fettich Nándor szerint a Kr. e. 6. századból származik, ám e páratlan lelet közvetett bizonyítékul szolgálhat arra, hogy már Attila kora előtt is fejedelmi törzsszállás állhatott ezen a területen.
Ami bizonyosság szintjén állítható, hogy a késő antik idők és a világtörténelem egyik leghíresebb személyiségének,
Attila hun nagyfejedelemnek hazai föld rejti a sírhelyét.
A magyar archeológia „Szent Gráljának", Attila titokzatos temetkezési helyének" megtalálása világszenzáció, és kétségkívül a hazai régészet legnagyobb eredménye lenne.