A Deep Carbon Observatory (Földmélyi Szén Obszervatórium) egy több mint ezer tudóst tömörítő nemzetközi kutatói közösség, melynek célja a föld mélyében rejtőző, élő formában megkötött szén mennyiségének, körforgásának, formáinak és eredetének megértése. A mélység titkait kutató társaság 10 éves együttműködésének vége felé közeledve arról adott hírt az Amerikai Geofizikai Társaság éves gyűlésén, hogy a mi fogalmainkkal élőnek alig nevezhető zombi baktériumok és más hasonló egzotikus létformák elképesztő mennyiségben tenyésznek a földfelszín alatt:
széntömegük legalább 245-ször, de lehet, hogy 385-ször akkora, mint a felszínen élő összes emberé együttvéve.
A Deep Carbon Observatory (DCO) működésének csaknem egy évtizede alatt számos jelentős felfedezést tett a földmélyi életközösségek mennyiségével és milyenségével kapcsolatban. Ahol az általuk tanulmányozott élőlények élnek, ott nemcsak extrém nyomás- és hőmérsékletviszonyok uralkodnak, de az elérhető tápanyagok mennyisége is elenyészően csekély. A tudósok 2,5 kilométerrel a tengerfenék alá fúrtak, a szárazföldön pedig bányákban és fúróaknákban egészen 5 kilométeres mélységig lehatoltak, hogy az onnan felhozott minták alapján rekonstruálják és modellezzék a bolygó mélyének életközösségeit. Miután összesen több száz kontinentális és tengerfenéki mintát összegyűjtöttek, megbecsülték a földmélyi bioszféra méreteit.
Számításaik szerint a felszín alatti élet 2-2,3 milliárd köbkilométert népesít be, széntömege pedig 15-23 milliárd tonna (vagyis minden felszín alatti köbkilométerre számítva átlagosan legalább 7,5 tonna szén köbkilométerenként).
A kutatás során az is kirajzolódott, milyen Földön kívüli körülmények kedvezhetnek az élet létrejöttének.
A kutatók úgy gondolnak a mélység bioszférájára, mint egyfajta föld alatti Galapagoszra: olyan helyre, ahol az élet az általunk ismerttől teljesen elszigetelten, önálló utakon fejlődik. E virtuális szigeten jelen vannak az élet mindhárom fő ágának: a baktériumoknak, az archaeáknak vagy ősbaktériumoknak, és a valódi sejtmagvas eukariótáknak a képviselői. Utóbbiak azonban a mélyben kisebbségbe szorulnak a membránnal határolt sejtmag nélküli baktériumok és archaeák mellett, amelyeknek több millió – jobbára még leírásra váró – fajtája él a föld alatt. Ez a mikrobiális „sötét anyag" hihetetlen mértékben kiterjeszti az élet fájáról alkotott eddigi képzeteinket.
A DCO tudósai szerint a Föld összes baktériumának és archaeájának mintegy 70 százaléka élhet a mélyben, és genetikai sokféleségük eléri vagy meghaladja a felszínen élőkét.
Ráadásul e mélyben élő lények gyakran nagyon különböznek felszíni unokatestvéreiktől. Életritmusuk olyannyira lassú, hogy életciklusuk geológiai időskálán mérhető, és létüket gyakran semmi egyéb nem táplálja, mint szó szerint a kövekből származó energia.
Bár a földfelszín alatt is változatos élőhelyek fordulnak elő, s a különböző élőhelyeket más-más fajtársulások népesítik be, akadnak olyan nemzetségek és magasabb rendszertani egységek, amelyek az egész bolygón mindenütt megtalálhatók. A minták vizsgálata azt is kiderítette, hogy a mikrobiális életközösségek annál gazdagabbak, minél újabb tengerfenéki üledékben nézzük őket, ami arra utal, hogy az idősebb üledékekben az energiaforrások kimerülőben lehetnek, s ettől meggyérülhettek a közösségek.
Hogy hol lehet az élet abszolút határa hőmérsékletre, nyomásra és energiaellátottságra nézve, az még mindig nem tisztázott. Ahány rekordot eddig feljegyeztek, az idővel mind megdőlt. A természetes világ hőtűrési rekordere pillanatnyilag a Geogemma barossii nevű, tengerfenéki forró (ún. hidrotermális) kürtőkben tenyésző gömb alakú egysejtű, amely
21 fokkal a víz földfelszíni forrási hőmérséklete fölött, vagyis 121 Celsius-fokon nő és szaporodik.
(Persze ahol ő él, a nagy nyomás miatt ezen a hőmérsékleten még nem forr a víz, de a meleg, az ott is ugyanolyan meleg.) A mikrobák világának abszolút hőtűrési rekordját 122 fokkal nem a természetben, hanem egy laboratóriumi tenyészetben állították be, de sejthető, hogy odakinn is léteznek ilyen viszonyok között éldegélő egysejtűek. Csak összevetésképpen: a valaha mért legforróbb földfelszíni hőmérséklet, amelyet egy lakatlan iráni sivatagban rögzítettek, „mindössze" 71°C volt. Már ez a felszíni csúcshőmérséklet is egy jól átsütött steak belsejének felel meg, és hol van ez még a hőforrásoktól.
Egyelőre a vertikális dimenzióban is ismeretlenek a határok.
Annyi biztos, hogy szárazföldön 5 km-es mélységig, a tengeren 10,5 km-rel a vízfelszín alattig találtak életet.
Az óceánok mélyén és fenekük alatt ráadásul óriási nyomás uralkodik: 4000 méterrel a vízfelszín alatt például a légköri nyomás 400-szorosát kell elviselniük az élőlényeknek.
A DCO felfedezéseit a technológiai áttörések, főként az egyre pontosabb és olcsóbb DNS-szekvenálás, illetve az óceánfenéki fúrás újszerű eljárásai tették lehetővé. Az utóbbi téren a japán Chikyu kutatóhajó jeleskedett leginkább, amelyet kimondottan a Föld szeizmikusan legaktívabb zónáiban történő óceánfenéki fúrásra terveztek, de hasonló erőfeszítések történtek a kontinentális fúrások mélységének növelésére. A feladatot minden esetben nehezíti, hogy a mintát olyan eszközzel kell felszínre hozni, amely megőrzi a mélyben uralkodó gigantikus nyomást, hiszen e nélkül a felszínre érve már csak a lenti bioszféra lakóinak maradványait találnánk. A tudósok hangsúlyozzák, hogy a mélyből felhozott baktériumok egyike sem jelent veszélyt az emberiségre nézve, hiszen emberi kórokozók csak ott élnek meg, ahol maguk az emberek is.
A molekuláris vizsgálatok nyomán azt valószínűsítjük, hogy a mikrobiális sötét anyag jóval sokfélébb, mint amennyit most tudunk róla, és a legmélyebb rendszertani elágazások talán a Carl Woese által 1977-ben bevezetett három domén-elméletet is megkérdőjelezik
– nyilatkozta Mitch Sogin, a Woods Hole-i (USA) Tengerbiológiai Laboratórium munkatársa és a 34 ország több mint 300 tudósát tömörítő DCO Deep Life kutatói közösség társelnöke. –
Elképzelhető, hogy a mélységi élet tanulmányozása révén olyan kapcsolódási pontok felé közeledünk, amelyek megvilágítják a földi élet fájának legkorábbi elágazásait."
„Tíz évvel ezelőtt jóval kevesebbet tudtunk a felszín alatti bioszférát uraló baktériumok és egyéb mikrobák élettanáról – kapcsolódik Sogin mondandójához Karen Lloyd a Tennessee-i Egyetemről (Knoxville, USA). – Ma már tudjuk, hogy legtöbbjük energiájának nagy részét a puszta létének fenntartására összpontosítja, és emellett vajmi kevés marad növekedésre. Lenyűgöző, hogy így is lehetséges élni."
„Ma már azt is tudjuk, hogy a felszín alatti élet meglehetősen közönséges. Tíz évvel ezelőttig alig néhány helyről vettünk mintát – főleg olyanokról, ahol eleve számítottunk rá, hogy életet fogunk találni – folytatja Lloyd. –
Mostanra az ultramély mintavételnek köszönhetően tudjuk, hogy lényegében mindenütt találunk mikrobákat a felszín alatt, még ha tisztában vagyunk is azzal, hogy a mélységi bioszférának még mindig csak infinitezimálisan kicsiny részét értük el a fúrószondáinkkal."
A tudás gyarapodása ellenére szép számmal maradnak nyitott kérdések és rejtélyek a mélységi életet illetően. A talányok egy része a földmély élőlényeinek mozgását érinti. Hogyan terjed az élet a föld alatt? A kőzetek repedéseiben? Felfelé, lefelé? Hogy lehet, hogy a mélységi élet annyira hasonló Dél-Afrikában és Washingtonban? Egy helyről eredtek, és a lemeztektonika hordta őket szét? Vagy maguk az életközösségek mozognak? Milyen szerepet játszanak a nagyléptékű geológiai események – mint a tektonikus mozgások, a földrengések, a nagy kiterjedésű magmáskőzet-lerakódások, vagy a meteorzáporok – a mélységi élet terjedésében?
Hasonlóan sok kérdőjel övezi a földmélyi élet eredetét. Lehetséges, hogy az élet először a mélységben – akár a kéreg belsejében, a hidrotermális kürtők mentén, vagy a kontinentális és az óceáni lemezek találkozásánál, az alábukási zónákban – keletkezett, és onnan vándorolt a felszín felé? Vagy, a népszerűbb képzetnek megfelelően, meleg felszíni pocsolyákban jött létre, és úgy vette útját a mélység felé? Hogyan szaporodnak a mélységi zombi baktériumok, és egyáltalán, hogyan maradnak életben osztódás nélkül évmilliókig vagy évtízmilliókig?
Végül az is komoly fejtörést okoz a tudósoknak, hogy vajon milyen energiaforrások táplálják leginkább a mélységi életet.
A metán, a hidrogén, vagy a természetes radioaktív elemek bomlása során keletkező hő a legfontosabb energiaforrás a számukra? S hogyan befolyásolja a mikrobák eloszlását és sokféleségét a tápanyaghiány, valamint az extrém hőmérséklet és nyomás? Újabb tíz év alatt talán e kérdések többségére is választ kapunk, ha a Deep Carbon Observatory az eddigihez hasonló eredményességgel folytatja működését.