Az ukrán családból származó Viktor Ivanovics Belenko hadnagy, a Távol-Keleten állomásozó 513. vadászezred pilótája 1976. szeptember 6-án előírt feladat szerinti kötelékrepülésre készült. 12.50-kor, miután megkapta a felszállási engedélyt, elstartolt a szovjet Csugujevka légibázis betonjáról. Felszállás után hamarosan azt jelentette, hogy hajtóműproblémái vannak, és ezért levált a köteléktől.
Nagyon kis magasságig, egészen a tengerszint feletti 50 méterig ereszkedett, hogy ne lássák a légtérellenőrző radarok, majd Japán felé vette útját.
A japán partokhoz közeledve felemelkedett 6.700 méterre, várva a japán légvédelem reakcióját.
A japán radarok a szigetország partjaitól 370 km-re fogták be a szovjet gépet, és a Chitose légibázisról kettő F4-J Phantom vadászgépet emeltek a magasba, hogy elfogják a japán légtérbe belépett szovjet gépet.
A meglepett japánok próbálták vele felvenni a kapcsolatot, de Belenko rossz rádiófrekvenciákra volt hangolva.
Miután látta, hogy észlelték, Belenko lejjebb ereszkedett, de hamarosan berepült egy felhőbe, ami megnehezítette a vizuális navigációt.
A hajtóművek mohón nyelték a kerozint. (A Mig-25 nem arra készült, hogy alacsonyan, szubszonikusan repüljön, hanem nagy magasságban és többszörös hangsebességgel, hogy levadássza az amerikai XB-70 Valkyrie szuperbombázót, amit végül soha nem állítottak szolgálatba.)
Belenko semmilyen körülmények között sem akart katapultálni, mert a MIG-25-öt épségben szerette volna átadni az amerikaiaknak. Ha kényszerleszállást hajt végre, jogilag más vonatkozott volna erre, mint az előre eltervezett szökésére.
Helyi idő szerint 13.52 perckor a gépével a felhőkből kibukkanó szovjet pilóta kiszúrt egy közeli repülőteret, ahol megpróbált landolni, de mivel éppen egy Boeing727-es utasszállító szállt fel a számára ismeretlen repülőtér betonjáról,
első kísérletre el kellett vetnie a landolást.
Megítélése szerint a kifutópálya kicsit rövidebb volt, mint amit a katonai reptereken látott, ám ennek ellenére megkezdte a leszállási manővert.
Miután betont fogott, hosszasan fékezett, de túlfutott a pályán, és attól mintegy 240 méterre állt meg. A Hokkaido szigetén fekvő Hakodate város polgári repterén ugyancsak meglepődtek, amikor a repülőtér légterében
váratlanul megjelent egy alacsonyan szálló nagy, szürkére festett vadászgép, függőleges vezérsíkjain a szovjet légierő vörös csillagával.
Amikor Belenko áttörte a felhőket, már csak fél percre elegendő kerozin maradt gépének üzemanyagtartályaiban, így szó szerint az utolsó pillanatban landolt.
Noha lefutott a betonról, hatalmas szerencséje volt, mert a gépe csak alig pár méterre állt meg egy nagy antennától.
Ilyen repülőgépet a nyugati világban még senki sem látott közelről. A pilóta felnyitotta a kabintetőt, kiszállt, és hevesen gesztikulálva mutogatni kezdett az odasereglő japánoknak, hogy ne fotózzák, illetve ne jöjjenek közelebb a repülőgéphez, mert az önmegsemmisítő robbanóanyaggal van biztosítva.
(Akkoriban a szovjet légierő robbanóanyaggal és önpusztító rendszerrel biztosította a MIG-25 vadászrepülőgépeket, nehogy nyugati kézre kerüljenek.)
Nyomatékként két figyelmeztető lövést is leadott a levegőbe a pisztolyából.
Belenko arra kérte a sietve helyszínre érkező japán személyzetet, hogy takarják le a repülőt, hogy ne látszódjanak a szovjet felségjelzések, és kérte, hogy minél előbb hozzák őt kapcsolatba az Amerikai Egyesült Államok Légi Erejével.
Az volt az eredeti terve, hogy titokban tartja szökését, azt a látszatot keltve, hogy balesetet szenvedett. Nagy szenzációnak számító disszidálásának híre azonban gyorsan bejárta a világot, így a hír természetesen hamar eljutott a Szovjetunióba is.
A MIG-25 vadászgép, amit Viktor Belenko átrepült Japánba, a legtitkosabb szovjet katonai gép volt, amit a Szovjetunió valaha épített.
A Nyugat először az 1970-es évek elején szerzett tudomást a MIG-25-ről,
amikor az amerikai kémműholdak a Szovjetunió légterét figyelve észrevettek egy addig soha nem látott új vadászgépet, amit a szovjetek titokban teszteltek.
1971 márciusában az izraeli felderítés is felfedezett egy furcsa új repülőgépet, amely hihetetlenül nagy sebességre, Mach 3.2-re (több mint háromszoros hangsebességre) gyorsult fel,
és a légelhárítás számára elfoghatatlan magasságban, 20 000 méteren, a sztratoszférában repült.
A magasba emelt izraeli vadászok el akarták csípni az ismeretlen légtérsértő gépet, de irdatlan sebessége miatt még csak megközelíteni sem tudták.
Sem az izraeli légierő szakértői, sem pedig az amerikai katonai tanácsadók nem láttak még ilyet. 1971. novemberben a titokzatos gép ismét megjelent az izraeli légtérben.
A légvédelem megtámadta a titokzatos betolakodót, rakétákat lőttek ki rá,
de mire a rakéta a gép magasságába érve felrobbant, a háromszoros hangsebességgel repülő célpont már a veszélyzónán kívül volt.
Amit korábban az amerikai műholdak láttak, és amit az izraeli radarok is nyomon követtek, az a MIG-25, a „Foxbat” volt. És a legyőzhetetlennek hitt rejtélyes szovjet repülőgép most egyszerűen az amerikai katonai hírszerzés ölébe hullott, Viktor Belenko jóvoltából.
A médiát nagyon érdekelte az eset, és a rendkívüli disszidálás hírét azonnal szétkürtölte a nyugati világban. Az amerikaiak sebtében a helyszínre küldtek egy szakértői delegációt, de a japánok nem engedték megnézni nekik a gépet, vagy közel menni hozzá. A japánoknak elsősorban a diplomáciai bonyodalmak miatt főtt a feje.
Ahhoz, hogy a szovjet pilótát és a repülőgépet is japán felségterületen tarthassák,
a hatóságok illegális határsértés miatt letartóztatták Belenkót.
A MIG-25-öt először ideiglenesen egy helyi hangárban helyezték el, innen pedig a Tokiótól 80 kilométerre fekvő Hyakuri légi bázisra vitték. A japánok szigorú titoktartás mellett megengedték az amerikai hírszerzés ügynökeinek, hogy elszállítsák és megvizsgálják a gépet.
Szeptember 19-én egy C-5 Galaxy katonai szállítógép fedélzetén az Egyesült Államokba,
a híres-hírhedt nevadai 51-es körzetbe szállították Belenko gépét,
ahol a Wright-Patterson bázisról érkezett 11 szakértő vizsgálta meg aprólékosan a gépet, amelyben 64 japán szakember is részt vett.
A vizsgálatok során többek között infravörös fotókat készítettek a teljes teljesítményen dolgozó hajtóművekről,
hogy megismerjék a motorok hőspektrumát egy olyan légiharcrakéta-irányítórendszer kifejlesztéséhez, ami alkalmassá válhat MIG-25 leküzdésére.
Japánnak az volt a hivatalos álláspontja, hogy a vadászgépet vissza kell adni a Szovjetuniónak, de nem hamarabb, mint 1976. október 5-én. Mivel a titkos vizsgálatok során anyagmintákat vettek a szárnyakról, a MigG -25-öst nem tudták visszavinni.
Ezért újra szétszedték a gépet, és 13 konténerben, egy teherhajó fedélzetén küldték vissza a Szovjetunióba.
A szovjetek, látva, hogy néhány felszerelés nyugati kézen maradt, kérték, hogy a hiányzó műszereket, illetve repüléstechnikát fizessék ki nekik,
mire a japánok is benyújtottak egy 40.000 dolláros számlát,
felszámítva a szállítási költségeket, valamint azt a kárt, amit Belenko a japán reptéren okozott a landolásával. A Szovjetunió nemcsak a gép visszaszolgáltatását, hanem Belenko kiadatását is követelte.
Gerard Ford, az Amerikai Egyesült Államok elnöke azonban természetesen politikai menedékjogot adott Belenkónak.
A disszidens pilóta a Központi Hírszerző Ügynökségtől (CIA: Central Intelligence Agency) kapott munkát és fizetést, majd repülőmérnök és tanácsadó lett az Amerikai Légierőnél.
Belenko Szovjetunióban maradt családtagjait őrizetbe vették, és a KGB kiterjedt nyomozásba kezdett. A pilóta lakásán megtalálták Belenko naplóját, amelyben részletes üzemanyagszámításokra bukkantak. Azt is megtudták, hogy szökése előtt egy hétig Moszkvában tartózkodott.
A szovjet hírszerzés számára ezek a tények azt sugallták,
hogy Belenko disszidálása nem magányos akció,
hanem az amerikai hírszerzés régóta tervezett hadművelete volt, mivel Belenko Moszkvában találkozhatott egy amerikai ügynökkel.
További gyanús nyomnak számított, hogy Viktor Belenko nagyon gyakran használta a légibázis titkos könyvtárát,
sokkal gyakrabban, mint más pilóták, ezért a KGB azt feltételezte, hogy titokban fotókat készített a MIG-25-ös kézikönyvéről.
Az 1947. február 15-én a kaukázusi Nolcsik városban született Viktor Ivanovics Belenko nagyon szegény sorból származott. Egyke gyermekként a nagyszülei és nagynénje nevelte, nagyon rossz körülmények között, a mai Ukrajna területén egy bányászvárosban. Pár év múlva magához vette apja, akivel a szibériai Robcovszkban élt hasonló körülmények közt.
Jó tanuló volt, és már fiatalkorától kezdve érdekelte a technika, illetve a repülés.
Már gyermekkorban észrevette a szovjet propaganda és a valóság közti hatalmas ellentétet, azt, hogy hazug a rendszer. Mikor betöltötte a szükséges életkort, repülőkiképzésre jelentkezett.
Oktatója beszélte rá, hogy menjen a légierő akadémiájára, Armavirba.
Az oktatás jó részét a politika tette ki, amit muszáj volt megtanulnia, másképp nem lehetett volna repülőtiszt. 1970-ben a honi légvédelem vadászrepülő csapatainak tisztje lett.
A bázison szembesült először a maga valóságában a szovjet realitásokkal, ahol még a katonai elit számára is nagyon szegényesek voltak az életfeltételek. A besorozott karbantartó személyzet számára rendszeresített élelem minősége olyan rossz volt, hogy gyakran visszautasították azt.
A pilóták számára sokkal jobb élelmezést biztosítottak, ám mégis, amikor Belenko politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban,
tévedésből megevett egy macskatápkonzervet, megjegyezve később, hogy nagyon finom volt,
sokkal jobb, mint amit a légibázison kaptak a Szovjetunióban.
A távollétében hazaárulásért halálra ítélt Viktor Belenko mind a mai napig jól érzi magát Amerikában. Oroszországi kapcsolataival álnéven érintkezik, nehogy veszélybe sodorja őket. Belenko 1996-ban a vele készített és a Full Context magazinban megjelent interjúban azt mondta, hogy még ma is más körülmények közt élnek az oroszok, mint az amerikaiak, és sose fogják természetesnek venni azokat a dolgokat, amik az amerikaiak számára azok.
Belenko szerint Oroszországban a kommunista rendszer sok ember fejében még mindig nem szűnt meg.
Oroszországban többször is Belenko halálhírét keltették.
A szentpétervári Smena című újságban 1996 nyarán azt írták, hogy Belenko évtizedekkel korábban a szovjet titkosszolgálat által szervezett autóbalesetben halt meg az Amerikai Egyesült Államokban. Sok ember még ma is halottnak hiszi őt a hazájában.
Belenko rendszeresen tart előadásokat üzletemberek, a hadsereg tagjai, politikusok és diákok számára.
Azt mondja, legfőbb célja, hogy segítsen az oroszoknak és az amerikaiaknak, mivel mindkét oldalt ismeri,
és ezért próbálja összehozni őket. Viktor Belenko új hazájában családot alapított, amerikai feleségétől három gyermeke született.
A most 72 éves egykori szovjet vadászpilóta jól érzi magát Amerikában, és nagyon élvezi az ottani életet.
1980-ban John Baron megírta Belenko disszidálásának krónikáját, „MIG Pilot: The Final Escape of Lieutenenat Belenko” (MIG pilóta: Belenko hadnagy végső menekülése) címmel.