Napóleon a világtörténelem máig legsikeresebb hadvezéreként vonult be az emlékezetbe, aki tizenöt évnyi uralma alatt (1799 és 1815 közt) szinte egész Európát meghódította. A francia tábornok, hadvezér, államfő és a saját magát megkoronázó császár forradalmasította nemzetének katonai, jogi és oktatási intézményeit.
Látványos felemelkedését azonban terjeszkedési és politikai törekvéseinek bosszantó bukásai követték, a szégyenteljes vég során pedig a győztes hatalmak az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére száműzték.
De mi segítette Napóleont felfelé a ranglétrán? Páratlan zsenialitás, kimagasló ambíció vagy maga a végzet? És mi okozta végül a bukását? A hatalmi őrület, a nagyzolás vagy a sors?
A történészek szerint a válasz talán még ezeknél is prózaibb: a hadvezér heroikus portréja és a gyönyörű egyenruhái mögött egy igen bizonytalan személyiség bújik meg.
A legszembetűnőbb talán alacsony termete volt (bár új kutatások igazolták, hogy átlagos testmagasságúnak számított), és emellett számos, kisebbségi konfliktussal küzdött: a szigorú gyerekkori nevelése, nyolc testvére, a nem túl előkelő származása, a létbizonytalanság, az intellektuális irigység, a szexuális szorongás, a társadalmi helyzete, és – nem meglepő módon – a kritikával szembeni túlérzékenysége meghatározta élete alakulását.
Bonaparte Napóleon olyan családban született, amely a francia fennhatóság alatt álló, korzikai Ajaccio kikötőváros elitjének számított. Ám hiába volt a nemes származás, mégis koldusszegény körülmények között éltek.
Nyolc testvérével és szüleivel egy apró, ósdi házban teltek a mindennapok és a családban mindig csak és kizárólag a korzikai nyelvet beszélték.
Apja, bár egy összetört sznob benyomását keltette,
végig megtartotta nemesi rangját (1777-ben Korzika képviselőjévé is kinevezték XVI. Lajos francia király udvarában) és mindig arra biztatta a fiait, hogy legyenek bátrak, és merjenek ambiciózusan magasra törni.
Ám a szigorú nevelésben részesülő fiúnak ez egyáltalán nem volt elég: Napóleon szégyellte származását és családját. Később úgy beszélt édesapjáról, hogy mindig „egy kicsit túlságosan naivnak tartotta ezt a nevetséges kedvességét".
Napóleon már egész fiatalon elhatározta, hogy igen magasra fog jutni. Bár teljes mértékben tudatában van az elé tornyosuló, társadalmi akadályoknak, nem törődött velük. Még be sem töltötte a tizedik életévét, amikor 1788 decemberében Franciaországba utazott édesapjával, és néhány hónapig az autuni kollégiumba járt.
Májusban átiratkozott a Brienne-le-Chateaui királyi katonai nevelőintézetbe. Az intézményben azonban tanárai és diáktársai is bírálták.
Öt évig tűrte a megaláztatásokat: külföldi származása, rosszul beszélt franciája (korzikai-olasz dialektussal beszélt) és kétes nemesi státusza miatt kigúnyolták.
Bár talált pár barátot (általában egyszerű katonák és szolgák személyében), az iskolai évek mélyen rányomták a bélyeget személyiségének fejlődésére. Napóleon ezért hasonlította magát egész életében a körülötte lévőkhöz, és felfegyverkezett egyfajta tüskés, védekező arroganciával. Folyton azt érezte, hogy egyedül áll a világgal szemben, és ez arra ösztönözte, hogy mindenki eszén túljárjon.
Céljaiért keményen dolgozott: rendkívüli képességekről tett tanúbizonyságot matematikából, de történelemből és földrajzból is jeleskedett. Megpróbálkozott filozófiai és politikai esszék írásával is, ám ezen a területen nem aratott túl nagy sikereket.
A korzikai hazafi sorozatos összetűzésbe került diáktársaival, egyik tanára idiótának és tehetségtelennek nyilvánította.
Az iskolát befejezve mégis tüzér hadapróddá, ezután hadnaggyá (egyes források szerint alhadnaggyá) majd tábornokká nevezték ki, és fokozatosan haladt előre a ranglétrán.
Napóleon keményen dolgozott, hogy kitűnjön az „egyszerű emberek" közül. Édesapja 1785-ben meghalt, és csak adósságokat hagyott rá. Ezután az ifjú támogatására szorult édesanyja és hét testvére is. Amikor aztán
1797-ben megválasztották a Francia Intézet tagjává, nagy lelkesedéssel vetette bele magát a tanulásba a zenétől kezdve a tudományokig
(később, 1808-ban Erfurtban folytatott hosszú tárgyalásokat az orosz cárral, és elkápráztatták Goethe írásai).
Napóleon 1789 júliusában (amikor egy hónapra volt a 20. születésnapjától) örömmel fogadta a francia forradalom kitörését.
Ekkor már dandártábornoki rangot szerzett, és úgy érezte, végre megszűnhetnek az osztálykorlátok, amely új perspektívákat nyitott számára politikai és személyes szempontból.
Zseniális tervei miatt egyre többen figyeltek fel rá. Ám amikor pár évvel később a forradalomtól felbolydult Párizsban találta magát, a huszonhat éves tábor két olyan dologgal is szembesült, amivel korábban még soha nem volt dolga: a pénz és a szex hatalmával.
A pénzszerzés vonzereje rövid időre elhomályosította az ambiciózus tábornok katonai törekvéseit. Megvásárolta az eladósodó vagy guillotine-ra ítélt nemesek ingó és ingatlan értékeit, és
gyakran csempészett luxuscikkeket, például kávét, cukrot vagy selyemharisnyát.
Bár egy kicsit sem tetszett neki, amikor „üzletembernek" hívták a háta mögött, a fekete kereskedelem jól jövedelmezett, és az évek során Napóleon jó néhány ládányi aranyat tudott összegyűjteni.
Kitűzött céljai elérése érdekében a pénz a kezdetektől fogva kulcsfontosságúnak számított. Ezért is töltötte el hatalmas büszkeséggel, amikor
a végrehajtó hatalmat gyakorló Direktórium Bonaparte tábornokot nevezte ki a honi hadsereg parancsnokává.
Az első hadjáratán (1796-1796) a Francia Köztársaság uralma alá rendelte az észak- és közép-itáliai területek nagy részét, ám közben nem feledkezett meg magáról sem: műkincseket halmozott fel és felfedezte, hogy a háború akár nyereséges is lehet számára. Ezután különösen figyelt arra, hogy minden hadjáratával gyarapítsa a saját vagyonát is.
Napóleon közben komoly nemi bizonytalansággal küzdött. A szexualitással erőteljesen átitatott, forradalmi Párizsban hiába próbált udvarolni, a hölgyek kikosarazták. Az ifjú ezért szép lassan kialakított egyfajta védekező viselkedést. Már korábban, a katonai iskolában is panaszkodott arra, amikor a hatóságok nem tettek semmit, hogy megvédjék homoszexuális barátját az őt ért támadásoktól.
Tizennyolc évesen keresett fel először prostituáltat, és másnap papírra vetette tapasztalatait pont úgy, mintha egy tudományos kísérletet végzett volna.
A csapnivaló írásairól is híres Napóleon „A párbeszéd a szeretet természetéről" címet adta neki, amelyben azzal érvelt, hogy „a puszta érzés káros a társadalomra". Frusztrációja csak akkor engedett fel kissé, amikor romantikus kapcsolatba kezdett Alexandre de Beuharnais vikomt özvegyével, Josephine de Beauharnais-vel, akit 1796-ban feleségül is vett.
A tábornok egy ideig úgy érezte, hogy a mennyiben jár. Ám házassága gyorsan kiábrándította, és ismételten csalódott a nőkben, ami megerősítette korábbi hozzáállását.
A nőkre és a szexre vonatkozó véleményét a legnagyobb munkájában, a Code Napoléonban jegyezte le,
ahol úgy fogalmazott, hogy „a nők potenciálisan veszélyesek, és szigorúan korlátozzák a cselekvési szabadságot".
A feltörekvő ifjú a sikerek ellenére félelemben élt: attól rettegett, hogy gyengének tartják. A nőkkel szembeni szexuális bizonytalansága és bizalmatlansága miatt nem volt túl sikeres sem a kommunikációban, sem a kapcsolattartásban. Ez viszont később nagyban hátráltatta diplomáciai kapcsolatait. Élete során képtelen volt ésszerű engedményeket tenni.
Ha például meghosszabbította volna az angolokkal kötött amiensi békét, és meghagyja nekik Máltát, akkor még tovább erősödhetett volna a pozíciója, újjáépítve Franciaország gazdaságát és haditengerészetét
– fejtegeti a History.com.
Mindig kettős érzések kavarogtak benne: a gyengeség látszatának félelme és a pénzszerzés iránti vágya. Ennek rendelte alá magát, és nem riadt meg ígéreteinek megszegésétől, miközben erősen munkálkodott benne a bosszúvágy.
Szó szerint kemény és megalázó hadjáratot vezetett az oroszok és az osztrákok ellen
(győzelmet aratott Ulmnál, majd Austerliznél 1805-ben), majd amikor négy év múlva sikertelenül rohanta le Spanyolországot és Portugáliát, pont az osztrákok által kovácsolt ötödik koalíció indított újabb támadást ellene, ahol komoly küzdelemre kényszerítették. Nem mellesleg itt szerzett halálos sérülést legjobb barátja, Jean Lanner marsall.
Kétségbeesetten próbált lépést tartani a nemesekkel. Nem véletlenül vált el első feleségétől, a szabadszellemű Josephine-től, aki többször az „állítólagos" arisztokratikus hátterére emlékeztette. Ezért lett felettébb izgatott, amikor rátalált második feleségére, Mária Lujzára, II. Ferenc német-római császár leányára.
Ám a Habsburg főhercegnőbe már korán beültették a plebejus származású francia katonatiszt iránti gyűlöletet. Miután Napóleon 1804-ben, a Cadoudal–Pichegru-féle royalista összeesküvés véres megtorlását követően császárrá koronázta magát a párizsi Notre-Dame székesegyházban (majd Itália királyává is koronázták),
hamarosan irányítása alá vonta egész Európát, és úgy érezte, hogy saját dinasztiát kell alapítania.
Új házastársát egy nagy múltú, európai uralkodóházban kereste, akinek révén saját újonnan kreált császárságát széles körben legitimálhatja. Először a Romanov-házból való Anna Pavlovna nagyhercegnőre (I. Sándor orosz cár húgára) vetett szemet, aki azonban visszautasította. Ez szintén nem tett jót az önbecsülésének.
Ezután fordult a Habsburg-Lotaringiai ház felé, ahol
a katonai vereségek után Ferenc császár nem volt abban a helyzetben, hogy legyőzőjét maga ellen hangolja.
Napóleon pedig a házassággal presztízsét kívánta még tovább növelni.
Napóleon szüntelenül azon dolgozott, hogy nélkülözhetetlenné váljon. Legtöbb eredményét a győzelem és hízelgés kettősével érte el, és a csaták kimenetelében saját fontosságát soha nem felejtette el kiemelni.
Folyamatosan építette saját presztízsét: mindössze néhány hónapon belül kivételes képességeiről győzte meg csapatait, a kormányt és a közvéleményt.
A róla szóló képet sokáig, sikeresen tartotta fenn, miközben egyre többen azt gondolták róla, hogy ő maga egy személyben a francia nemzet megmentője.
Végül elérte célját, és lehetőséget kapott a hatalom megragadására, majd a forradalom romjaiból kezdte el újjáépíteni Franciaországot.
Ám el nem múló bizonytalansága miatt minden kritikára túlérzékenyen reagált. Példátlan hatalma csúcsán is folyton a róla szóló képet építette, cenzúrázta a sajtót és kiiktatta azokat, akik ellene beszéltek.
Minél magasabbra emelkedett, annál jobban igyekezett lenyűgözni a világot.
Közben akaratlanul is elkezdett hinni a saját propagandájában, és mindenhatónak tekintette magát. De még ezzel sem sikerült elfednie mögöttes gyengeségeit.
Napóleon viszonylag rövid idő alatt jutott első konzuli, majd császári hatalomra. Véget vetett a forradalomnak, egyesítette a törvényhozói és végrehajtó hatalmat, miközben átformálta Európa államrendszerét.
Kellhet-e ennél több egy magasba törő embernek? Napóleon mentális állapotát nézve a válasz nem egyértelmű.
A férfi legbelül ugyanis hatalma csúcsán is csak egy egyszerű, gátlásokkal küzdő katonatiszt maradt.
A francia uralkodói rétegek fokozatosan fordultak el tőle. Látták, hogy levert ellenfeleire kivétel nélküli, megalázó békét kényszerített, akik így alig várták a lehetőséget a revansra. Franciaország ezért soha nem lehetett igazán biztonságban.
A miniszterek és marsallok hiába könyörögtek neki, hogy kössön ésszerűbb békeszerződéseket.
Napóleon bukását az oroszok elleni, hatalmas invázió sikertelensége is elősegítette: a tábornokok egy csoportja a császár halálhírét keltette. 1813-ban és 1814-ben már három fronton küzdött, és egész Európával szembeszállt.
Továbbra sem tudott engedményeket tenni, és elutasította a béke minden lehetőségét. Egész életében olyan harcot vívott, amely a kezdetektől fogva vereségre volt ítélve a megingathatatlanul alacsony önbecsülése miatt.
A nagy emberek meteorok: felemésztik önmagukat, hogy fénnyel árasszák el a világot
– írta élete utolsó, száműzetésben töltött éveiben, Szent Ilona szigetén.