A második világháború után kialakult új világrendben a gyarmati rendszer rohamos bomlásnak indult.
Az 1940-es évek végén megkezdett, és az 50-es években kiteljesedő dekolonizációs folyamat eredményeként
a két nagy gyarmattartó hatalom, Anglia és Franciaország gyarmatai sorra független országokká váltak.
Franciaország, a legnagyobb volt afrikai gyarmattartó a nyugat-, illetve közép-afrikai térség feletti befolyását egy Párizshoz szorosan kötődő frankofón nemzetközösség megteremtésével igyekezett fenntartani.
Párizst számos új afrikai politikai vezető támogatta e törekvésében,
köztük a Francia Egyenlítői Afrika önállóságáért küzdő, római katolikus papból lett Barthelemy Boganda is. Boganda Fekete-afrikai Társadalmi Fejlődés Mozgalma egy olyan hatalmas latin-frankofón közép-afrikai birodalom megteremtéséről álmodozott, amely magába foglalta volna az egykori francia gyarmatok túlnyomó többségét.
Boganda ez irányú törekvéseit – aki francia állampolgárként a párizsi Nemzetgyűlésnek is a tagja volt –, azonban nem koronázta siker,
végül így jött létre 1958-ban az eredeti elképzeléshez képest erősen redukált területekkel a Közép-afrikai Köztársaság,
amely 1960-ban nyerte el a teljes függetlenséget. Boganda, az „alapító atya” ezt azonban már nem élhette meg, mert a franciabarátság jegyében függetlenségpárti politikus egy titokzatos balesetben életét vesztette.
Utóda, egyben a Közép-afrikai Köztársaság első elnöke,
David Dacko rövid idő alatt pártállammá változtatta az országot, felszámolta az ellenzéket,
ám hamar szembe került saját korrupt hivatalnokaival, valamint az ország urán- és gyémántkincsére ácsingózó nagy nemzetközi társaságokkal.
Dacko felismerve, hogy minden recsegni-ropogni kezdett körülötte, 1965 végén arra készült, hogy az egyik bizalmas hívére, egy csendőrezredesre ruházza át a hatalmat, de erre már nem kerülhetett sor.
Az ország hadseregének vezérkari főnöke, Jean-Bédel Bokassa tábornok ugyanis puccsal magához ragadta a hatalmat.
Bokassa Bangui törzsfőnökének fiaként látta meg a napvilágot, 1921. február 22-én. 1939-ben bevonult a francia hadseregbe, ahol közlegényként kezdte meg katonai szolgálatát. Részt vett Franciaország 1946 és 1954 között zajló indokínai háborújában, ahol helytállása miatt többször is kitüntették.
A francia katonai akadémia elvégzése után 1961-ben a már századosi rendfokozattal rendelkező Bokassa Dacko elnök jóvoltából került a frissen függetlenné vált ország, a Közép-afrikai Köztársaság szerveződő hadseregének élére.
Az új pozíciójának köszönhetően századosból tábornokká előlépett, határtalan ambíciókkal rendelkező Bokassa
azonban hamarosan a jótevője ellen fordult,
és az 1966-os úgynevezett szilveszteri puccsal megfosztotta a diktátori allűrökkel rendelkező Dacko elnököt a hatalmától.
A francia hadsereg egykori bakája, aki fanatikus, már-már messianisztikus küldetéstudattal rendelkezett,
a „kis korzikait”, azaz Bonaparte Napóleont tekintette példaképének.
Egy későbbi nyilatkozata szerint mindig és mindenben a híres francia császár „ösztönözte és irányította” őt.
Hamarosan kiderült azonban, hogy a saját magát az ország élére állító, majd „örökös elnökké” proklamáltató Bokassa
olyan hóbortos és veszélyesen kiszámíthatatlan diktátor, akinek egyetlen célja a korlátlan hatalomban való tobzódás volt.
A paranoiásan bizalmatlan, és mindenkiben ellenséget, illetve összeesküvőt szimatoló Bokassa
már köztársasági elnökként is olyan rémuralmat vezetett be az országában,
amihez képest Dacko diktatúrája nyugati típusú liberális demokráciának tűnhetett.
Már rögtön a hatalomra kerülése után összeesküvéssel vádolta meg a titkosszolgálat főnökét,
akinek kiszúratta a szemét, majd pedig nyilvánosan lefejeztette.
Csak a francia nagykövet erélyes tiltakozása tartotta vissza attól Bokassát, hogy a kivégzett állambiztonsági főnök fejét „nevelési célból” körbehordoztassa az ország iskoláiban.
1969-ben bizalmas hívét, a Dacko elleni puccsban oroszlánszerepet vállalt egyik tábornoktársát is kivégeztette.
A közép-afrikai „örökös” elnök betegesen szadista természetét mi sem példázza jobban,
mint az tette, amikor 1972-ben a főváros, Bangui központjában negyven tolvajlással gyanúsított embert mészároltatott le nyilvánosan a testőrségével.
Ilyen előzmények mellett joggal gondolhatnánk, hogy a vértől csöpögő kezű szadista diktátor persona non grata, mélyen megvetett politikai pária lehetett az emberi jogokra annyira finnyás Nyugaton. Hát, ha valaki így véli, bizony súlyosan téved.
A jelentős urán- és gyémántkészletekkel rendelkező Közép-afrikai Köztársaság fura ura például annyira nagy becsben álló vezetőnek számított Párizsban, hogy az 1975-ben beiktatott Valéry Giscard d'Estaing francia köztársasági elnök már az első afrikai körútján felkereste Bokassát,
akit a „kedves rokon” megszólítással tüntetett ki.
Persze, a különc Bokassa a „világ legfejlettebb társadalmaiban”, azaz a korabeli közép-kelet-európai szocialista országokban sem rendelkezett feltétlenül rossz reputációval. Annak jegyében, hogy a diktátorok általában igen jól megértik egymást, többek között a „Kárpátok géniusza”,
Nicolae Ceausescu román kommunista pártfőtitkár is hivatalos bukaresti viziten látta vendégül a közveszélyes afrikai Napóleon-epigont.
Bokassa számára azonban nem volt elegendő a korlátlan hatalom,
megalomán személyiségként még ennél is valami nagyobbra vágyott.
A napóleoni allűröket majmoló diktátor ezért 1976-ban megszavaztatta az alkotmánymódosítást, így az ország államformája köztársaságból császársággá változott.
A tomboló önkény közepette az életüket féltő, és amúgy is csak díszletként szolgáló parlamenti képviselők
természetesen egyhangúlag és „boldog örömmel” szavazták meg ezt a címeres képtelenséget. Ha az államforma császárság, akkor persze császárra is szükség van, és természetesen erre senki sem lehetett alkalmasabb, mint az egykori törzsfőnök fia.
Az alkotmánymódosítás „elfogadása” után azonnal el is kezdődtek a Bokassa reményei szerint országot-világot elkápráztató koronázási ceremónia előkészületei.
Bokassa, aki korábban a muszlim hitre tért át, a szent cél érdekében 1976-ban ismét visszakeresztelkedett annak reményében, hogy személyesen VI. Pál pápa fogja felséges fejére helyezni a császári koronát.
A pápa természetesen elutasította ezt a számára kínos és parvenü törleszkedést,
Bangui érsekének pedig sikerült meggyőznie a vatikáni kikosarazástól csalódott császárjelöltet, hogy az ország vallási békéjének megőrzése miatt egyenesen üdvözítő Őszentsége döntése.
Az 1976. december 4-re kitűzött koronázási ceremóniáig persze még rengeteg teendő akadt. A koronázási ornátus és az ünnepi öltözékek elkészítésén a Franciaországból beszerzett napóleoni szabásminták alapján 40 varrónő dolgozott éjt nappallá téve. A díszöltözékek elkészítéséhez többek között 785 ezer igazgyöngyöt, és több mint 935 ezer valódi aranyból készített flittert használtak fel. A hatalmas, kiterjesztett szárnyú napóleoni sast formázó császári trónust több mint 3 mázsa színaranyból öntötték.
Hála a kitűnő francia kapcsolatoknak,
a pazar koronázási hintó, valamint az ahhoz dukáló fehér lovak, sőt, még a katonazenekar is egyenesen Párizsból érkeztek meg a jeles eseményre,
mint azok a római – igaz, hogy csak műanyagból öntött – oszlopok is, amit a koronázási menet útjának szélén állítottak fel. A ceremóniára meghívott 3500 vendég számára 150 mázsa alapanyagból készítették el a vacsorát, és az illusztris társaság mintegy 24 ezer palacknyi, a legdrágább borokból és pezsgőkből álló kollekcióból olthatta a szomját.
Bokassa rémtettei egyre nagyobb publicitást kaptak a világsajtóban, ezért Valéry Giscard d'Estaing francia elnök számára már igen csak kínos lett volna, ha tiszteletét teszi a „kedves rokon” szürreális koronázásán.
A legfőbb szövetséges Franciaországot ezért csak a protokoll-lista tizedik helyén álló Robert Galley együttműködési miniszter képviselte, akinek, mint az egykori gyarmatokkal foglalkozó kormánytagnak, ez amúgy is a hivatali hatáskörébe tartozó feladat lett volna.
Galley egyébként hevesen kikelt a koronázáson élcelődő nyugati újságírókon,
egyenesen rasszizmusnak minősítve az erről írt gunyoros hangú tudósításokat.
Bokassa nagy álma végül 1976. december 4-én teljesedett be, amikor Napóleon koronázási szertartásrendjét követve
saját kezűleg helyezte fejére a Karoling stílusú, aranyból készített és gyémántokkal ékesített koronát,
a sportpalotából átalakított koronázási palotában. Az „imperátor” jobbján a császárné foglalt helyett, egy külön erre a célra késztett aranyból és drága bokátokból álló baldachin alatt.
Történt egy apró malőr is, mert őfelsége a korona felhelyezése előtt elfelejtette levenni a homlokát ékesítő ugyancsak napóleoni stílusú aranydiadémot, ezért első nekifutásra nem sikerült a fenséges művelet.
A szertartási menet alatt Verdi- és Csajkovszkij-melódiák, valamint pattogó katonaindulók szóltak a hangszórókból.
Mindenki ünnepelt, és az újdonsült imperátor dicséretét zengte, akinek tiszteletére a ceremónia délutánján kedvenc sportjából, a kosárlabdából rendeztek úgynevezett koronázási versenyt.
A koronázási ünnepség teljes költsége az ország éves nemzeti jövedelmének mintegy 30 százalékát emésztette fel. Igaz, ennek nem volt túl nagy jelentősége az uralkodó számára,
aki a már köztársasági elnökként bevezetett „gazdasági reformmal” gyakorlatilag megszüntette az állami, valamint a saját vagyona közötti különbséget,
magánvagyonná „privatizálva” mindazt, ami addig az államé volt. Miközben az ország lakossága nyomorgott, a „császár” svájci bankszámlái szép kövérre híztak az igencsak kétes hátterű urán- és gyémánttranzakciók, meg a közösségi vagyon egyszerű elorzásának következtében.
Még a „törvényesség őre”, Valéry Giscard d'Estaing francia köztársasági elnök, a „kedves rokon” is igen rendesen belebonyolódott egy császári gyémántokkal kapcsolatos roppant kínos korrupciós ügyben.
Bokassa bukását a végtelen mohósága és kegyetlensége okozta.
1979 januárjában egy ártatlannak látszó ügy, az iskolaiegyenruha-viselés miatt diáktüntetések kezdődtek a fővárosban.
A tüntetés két nap alatt lázadássá szélesedett, amit a „császár” elvbarátja, Mobutu kongói diktátor „kölcsönbe adott” ejtőernyőseinek segítségével tudott csak leverni, mintegy 150 halott árán.
A szellem azonban végleg kiszabadult a palackból, amit már Mobutu zsoldosai sem tudták visszatuszkolni oda.
1979. április 17-én a rendőrség egy tömeges letartóztatási akció során kétszázötven 8-16 éves diákot fogott el, akik közül több mint százat halálra kínoztak és megcsonkítottak.
Ebben a kegyetlen vérengzésben a „császár” személyesen is részt vett.
A hatalmas felháborodást kiváltó mészárlás miatt öt afrikai állam képviselőiből álló nemzetközi vizsgálóbizottság utazott a helyszínre.
Bokassa egyre jobban elszigetelődött. 1979 szeptemberében, amikor Tripoliban, Moammer Kadhafi líbiai diktátornál tett látogatást, távollétében, a Gabonból érkezett francia csapatok segítségével vértelen puccsal eltávolították a hatalomból.
A Bokassa-ellenes államcsínyt ugyanaz a David Dacko irányította, aki ellen 13 évvel korábban a „császár” hajtott végre puccsot.
A bukott diktátort Elefántcsontpart fogadta be,
ahonnan 1986-ban – annak ellenére – hogy távollétében halálra ítélték – visszatért a császárságból köztársasággá visszavedlett hazájába. Itt azonban – várakozása ellenére – nem a hazatérésének örömére lelkesen éljenző tömeg –, hanem a rendőrségi fogda várta.
1987-ben újabb büntetőpert indítottak ellene, amelyben ismét halálra ítélték.
A vádak közül egyedül csak a kannibalizmus alól mentették fel, noha egykori alkalmazottai közül többen is határozottan állították, hogy a császári palota hűtőiben emberi testrészeket tároltak, amelyekből az „uralkodó” evett.
A halálos ítéletet kegyelemből először életfogytig, majd tíz évig tartó szabadságvesztésre mérsékelték,
de újabb amnesztiának köszönhetően már 1993-ban kiszabadult. Bokassa excsászár 1996-ban „ágyban és párnák között”, szívroham következtében hunyt el.
A sors különleges fintora, hogy az emberevés gyanújába keveredett szadista diktátor temetésén többezres zokogó tömeg vett részt. Közép-Afrika egykori császára, állami temetést kapott.