"Lehullsz majd, nem másképp, ahogy
Elszáradt levelek hullnak le a fákról;
Meghalsz majd, nem másképp, ahogy
Legszegényebb szolgáid halnak."
(Gavrila Derzhavin, orosz költő)
1801-ben I. Pál orosz cár egy titkos feljegyzést fogalmazott meg, miután bizalmas beszélgetést folytatott négyszemközt az egyik elítélttel a politikai foglyok börtönében, ahová Nagy Katalin cárnő záratta a számára nem elfogadható nézetek képviselőit.
A névtelen rabbal való beszélgetése után a cár gondosan elzárta feljegyzéseit a Gatcsina palotában,
amit még édesanyja, II. Katalin adományozott kegyencének, az őt hatalomra segítő Orlov grófnak, és ami a férfi halála után került I. Pál birtokába.
A cár szigorú utasítást adott ki a feljegyzéssel kapcsolatban: a lezárt borítékot egyik leszármazottja csak pontosan száz év múlva nyithatta ki.
Addig azonban a benne megfogalmazott titkos tudásnak „minden körülmények között" rejtve kellett maradnia.
A feljegyzésekről később is csak a palota néhány megbízható szolgálója tudott, többek között Alekszandra Fjodorovna orosz cárné egyik legközelebbi barátja és szobalánya, Maria Geringer.
Az említett fogoly Ábel szerzetes volt, aki 1757. március 20-án, a Tula tartománybeli Akulovo faluban született Vaszilij Vaszilijev néven. A férfi élete egészen 38 éves koráig a többi, korabeli földműves mindennapjaihoz hasonlított, aki gazdálkodással kereste a kenyérre valót, közben pedig jártasságot szerzett az építészetben is.
Családapaként Vaszilijnak három egészséges gyermeke született, ám mindig többre vágyott. Miközben a leginkább jövedelmező munkalehetőségeket kereste, rengeteget utazott az országban. Ez idő alatt szinte az egész Orosz Birodalmat bejárta egy csapat áccsal, miközben lehetőséget kapott arra is, hogy külföldre utazzon.
Életének fordulópontját a mai Ukrajna területén fekvő Kharsonban történt eseménysorozat jelentette, amikor
súlyosan megbetegedett, ám az orvosok tanácstalanul széttárták a karjukat, és nem tudtak segíteni rajta.
Ekkor megfogadta, hogy ha túléli a halálos kórt, akkor életét Istennek szenteli.
Vaszilij Vaszilijev végül hosszú lábadozás után túlélte az ismeretlen kórt. Nem felejtette el a szenvedés napjait és megtartotta az ígéretét. Elhagyta családját, és a Ladoga-tó észak-nyugati részén fekvő Valaam-szigetre utazott, ahol beköltözött a Preobrazhenszkij kolostorba, amely a cárok és az orosz egyház közös támogatásával évtizedeken át Oroszország kulturális és vallási központja volt.
Vaszilij egészen 1785-ig türelmesen tanult, miközben felkészült a szerzetesi életre, és megkapta az első egyházi nevét.
Egy év elteltével elhagyta a kolostort, és úgy döntött, hogy egy elhagyatott helyre megy, ahol magányosan élhet.
Remeteként teltek a napjai, amikor egy nap hatalmas ajándékot kapott Istentől. Elmondása szerint két angyal szállt le hozzá, és megajándékozták őt a jövőbelátás képességével, ám ezért
cserébe megparancsolták neki, hogy minden körülmények között kövesse a sorsát,
függetlenül a jelenleg betöltött szerzetesi hivatásától. A férfi engedelmeskedett.
Ábel szerzetes belevetette magát az írásba, és feljegyzéseket készített az egyre gyakrabban jelentkező látomásairól. Számtalan kolostorban megfordult, és még az orosz birodalom közép-ázsiai sivatagaiba is eljutott. Bármerre járt, megosztotta az emberekkel azt, amit látott, miközben olyan jövőbeli eseményekről is beszélt, amelyekről talán soha nem gondolta volna senki, hogy egyszer valóra válhatnak.
Az orosz Nostradamus egyik legjelentősebb látomását II. Katalin cárnőről jegyezte fel, amiben a pontos napot megnevezve elárulta, hogy bármit is tesz, az uralkodónő egy év múlva, azon a napon meg fog halni. A róla költött halálhír miatt
Nagy Katalin természetesen dühöngeni kezdett, amikor tudomást szerzett a jóslatról.
A cárnő nemcsak attól rettegett, hogy mi történik, ha a szerzetesnek mégis igaza lesz, de felvilágosult uralkodóként a miszticizmus minden formáját is szívből gyűlölte. A jóslat miatt Ábel atyát hamarosan az uralkodói hatalom megsértésével vádolták meg, és halálra ítélték.
Katalin azonban hamarosan meggondolta magát, és kegyelemben részesítette, ennek köszönhetően a szerzeteset a félreeső Shlisserburg-erődbe, a politikai foglyok börtönébe zárták.
A szerzetest névtelenül, titokban őrizték, és uralkodói utasításra senki sem léphetett kapcsolatba vele.
1796. november 17-én, pontosan a megjósolt napon, Nagy Katalin meghalt Szentpéterváron, a Téli Palotában.
Közel száz évvel később, 1901. március 12-én reggel II. Miklós orosz cár, a Romanov-dinasztia utolsó uralkodója és családja örömteli izgalommal várta, hogy megismerje a Gatcsina palotában elrejtett feljegyzések közel egy évszázados, eddig rejtett titkait.
Valamennyien egy szórakoztató, kalandos olvasmányra készültek, és lelkesen várták, hogy megismerhessék a – reményeik szerint virágzó és dicsőséges – jövőjük titkait.
Ábel szerzetes jóslatait elolvasva azonban elborzadva tértek vissza a palotába.
A szörnyű jövőt „megismerve" nem osztották meg senkivel sem, hogy az orosz Nostradamus mit jövendölt számukra.
A feljegyzések megismerése után a cár koncepciózusan „kulcsfontosságú és sorsfordító" évnek hívta az 1918-as esztendőt, ha az valahogy szóba került. Azt is mindig hozzátette, hogy a hűség kérdése még fontosabbá válik majd ebben az évben, mind a saját személye, mind pedig a Romanov-ház számára.
A végzetes évhez közeledve, számos viszontagság után, II. Miklós orosz cár 1917-ben lemondott a trónról. E lépésével megszűnt Oroszországban a monarchia. Ugyanebben az évben a házi őrizetbe került Romanov-családot (az Orosz Birodalom utolsó cárját és feleségét, valamint a cári gyermekeket: Mariját, Tatyjanát, Anasztáziát, Olgát és Alekszejt) „biztonságuk érdekében" a nyugat-szibériai Tobolszkba költöztették.
A végzetes 1918-as év tavaszán a Romanov-dinasztia utolsó uralkodóját és családját továbbköltöztették az uráli Jekatyerinburgba, az Ipatyev-házba, ahol a végzetük várta őket. Egykori gazdáik sorsában a cár komornyikja, valamint a cárné, Alexandra Fjodorovna két komornája, továbbá a család házi orvosa is osztozott, vállalva az önkéntes fogságot.
A végzetes 1918. június 17-re virradó hajnalon az Ipatyev-ház bolsevik őrsége a cári családot felébresztette, és kivétel nélkül
leterelték őket a villa pincéjébe, ahol valamennyiüket könyörtelenül kivégezték.
A holttesteket lepedőkbe csavarták, és teherautóval a város határába vitték, ahol elásták, savat és meszet öntve rájuk.
A legenda szerint a cár és a családja szó szerint ismerte Ábel szerzetes szavait. A száz évig titokban tartott levelében utalt mind a cári család kivégzésre, a világháború kitörésére, a repülőgépek és tengeralattjárók megjelenésére, a bombákra, de még egy „őrült férfire" is, aki fejszével vagy egy ehhez hasonló fegyverrel a kezében átveszi a hatalmat.
"A Szent Cár hasonlítani fog Jóbra és az ő Hosszú Szenvedésére, Ő lesz a Krisztus szelleme, türelme és a galambjának tisztasága. A töviskoronát a cár koronája váltja fel, a népe elárulja őt, mint Isten Fiát az ő idejében. Egy háború kezdődik, egy nagy háború, egy világháború. Az emberek felszállnak a levegőbe, mint a madarak és úszni fognak a víz alatt, mint a halak. Bűzös kénnel fogják egymást ölni. A kincsek növekedni fognak és gyarapodnak. A győzelem előestéjén a cár trónja elbukik. Vér és a könnyek fogják áztatni a nyers földet. Egy őrült férfi, fejszével a kezében átveszi a hatalmat. És elkezdődik a valódi egyiptomi pestis" – írta állítólagos feljegyzéseiben Ábel szerzetes, utalva Jóbra, akit a Biblia egyik protokanonikus ószövetségi irata, a Jób könyve szerint a Sátán megtámad, és emiatt elveszíti vagyonát, egészségét, valamint a gyerekeit.
Ábel szerzetes a feljegyzések szerint azonban nem csak Nagy Katalin halálát, a Romanov-dinasztia bukását és likvidálását, a világháború kitörését továbbá a harci eszközök fejlődését, valamint a világot sújtó szenvedéseket jósolta meg. Szinte napra pontosan előre jelezte az I. Pál orosz cár ellen szőtt összeesküvést is, amelynek során
az uralkodót 1801. március 22-e éjszakáján a Szent-Mihály palotában brutálisan megverték, majd megfojtották egy zsineggel.
A szerzetes azt is megjósolta, hogy a megbuktatási tervekről a trónörökös, Sándor cárevics is tudott.
A jövőlátó írt I. Sándor és Bonaparte Napóleon 1812-es összecsapásáról,
ahol az orosz csapatok a felperzselt föld taktikáját alkalmazva folyamatosan vonultak vissza a franciák elől, mivel az ellenség számbeli fölényben volt.
Ábel atya vizionálta a nagy moszkvai tűzvészt is, amely 1812 szeptember 14-én kapott lángra, és majd két napon át égett. A feljegyzésekben szó esett a cár dicsőséges bevonulásáról Párizsba, ami végül 1814 márciusában be is következett.
II. Sándor orosz cár uralkodása alatt olyan reformokat próbált bevezetni, amelyek javítanak a birodalom alattvalóinak életén. Ábel atya jóslata hozzá kapcsolta a jobbágyok felszabadítását, és nem véletlenül. Az uralkodó 1861. március 3-án hirdette ki a jobbágyfelszabadítási reformot.
II. Sándor uralkodása alatt terjedt el széles körökben a pánszláv mozgalom, amely szerint minden szláv nép védelmezése Oroszország feladata.
Ábel atya a feljegyzéseiben írt az 1877 áprilisában elkezdődött háborúról, az Oszmán Birodalom ellen,
de azt is megjósolta, hogy a cár növekvő népszerűtlensége miatt merénylet áldozata lesz. Az uralkodó ellen 1879-1880 között háromszor kíséreltek meg merényletet, amiből a cár arra a következtetésre jutott, hogy új politikai reformokra van szükség.
Ám hiába mérsékelte a cenzúrát és enyhítette az adókat, a végzetét nem kerülhette el: 1881 márciusában Szentpéterváron egy narodnyik terrorista bombát dobott a hintója alá. Bár ezt még sértetlenül megúszta, egy másik merénylő bombája már célba ért, és teljesen szétroncsolta a cár altestét, aki még aznap belehalt sérüléseibe.
Ábel szerzetes III. Sándor cárnak békét és rendet ígért. Nem tévedett: a cár uralkodása alatt rendeződött Oroszország pénzügyi helyzete, és az uralkodó megnövelte a monarchia erejét.
Nagyobb hatalommal ruházta fel a kormányhivatalokat és a belügyminisztériumot, megszigorította a cenzúrát, állami ellenőrzés alá vonta a felsőoktatást. Az orosz Nostradamus továbbá beszámolt a már említett, 1917-es orosz forradalomról és a bolsevik hatalomátvételről, az elnyomás éveiről, de körvonalazta a Hitler elleni háborút is.
Megeshet, hogy a világot járó, majd az isteni látomás után jövőbe látó szerzetes jóslatai csak a képzelet szüleményei, ezért néhány szakértő úgy gondolja, hogy a
predikciók csupán „utólagos belemagyarázások".
A titok a névtelen rab halálával és a Romanov-ház pusztulásával azonban örökre rejtve maradtak.