250 éve született Weelington herceg, a Napoleonra döntő csapást mérő brit-porosz-holland haderő parancsnoka
Mornington earljének fia volt, s Írországban nőtt fel. Etonban és a franciaországi Angers katonai akadémiáján tanult, majd 18 évesen zászlósként lépett a hadseregbe. Hamarosan az írországi kormányzó szárnysegédje lett és bekerült az ír alsóházba. Miután sikertelenül próbált vagyonos feleséget szerezni vagy jövedelmező civil állást találni, örömmel indult 1796-ban ezredével Indiába.
A majszuri háborúban a hadosztályparancsnoki tisztig emelkedett, a Maratha Szövetséget legyőzve kiterjesztette a brit fennhatóságot. Sikereiért III. György király 1804-ben lovagi címet adományozott neki, igaz,
nagy ellenfele, Napóleon később csak "szipoj tábornokként" emlegette.
Angliába hazatérve képviselő, majd az írországi ügyek titkára lett, 1806-ban megnősült. Kormánytagként is a hadseregben maradt, részt vett a napóleoni kontinentális zárlat megtörésére és a dán flotta megszerzésére indított sikeres akcióban. Szigorú parancsnok volt, nem bánt kesztyűs kézzel alárendeltjeivel, azok mégis tűzbe mentek érte, mert mindig gondoskodott megfelelő ellátásukról, a csatákban pedig igyekezett minimalizálni a veszteségeket. Hadjáratait rendkívül alaposan tervezte meg és készítette elő, egyszerre volt óvatos és bátor.
Amikor 1808-ban a portugálok felkeltek a hatalma csúcsán álló Napóleon ellen, Wellingtont küldték támogatásukra. Bár csak 10 ezer emberrel érkezett meg, Lisszabonnál legyőzte a francia Junot tábornokot. A következő évben fényes győzelmet aratott Portó mellett és benyomult Spanyolországba, de Madridot nem tudta elfoglalni.
Visszavonulva Lisszabon közelében megvédte erődített állásait, majd 1812-ben ismét támadásba lendült. Salamancánál "40 perc alatt győzött le 40 ezer franciát", s bevonult Madridba, majd teljesen kiverte ellenfeleit az Ibériai-félszigetről. Utolsó csatáját 1814 áprilisában vívta - Napóleon akkor már lemondott, de a hír még nem ért el a hadszíntérre. Győzelmei nyomán vikomt, márki, tábornagy, a
Térdszalagrend lovagja lett, Wellington hercegeként élete végéig a Lordok Házának tagja lett,
s félmillió fontot szavaztak meg neki a nemzet ajándékaként. A párizsi béke után brit követ lett a trónjukra visszatérő Bourbonok mellett, 1815-ben ő is részt vett a bécsi kongresszuson.
A tanácskozás még nem fejezte be munkáját, amikor 1815. március 1-jén Napóleon megszökött Elba szigetéről és partra szállt Franciaországban, megkezdődött száznapos uralma. Az ellene felvonuló, Wellington irányította brit-porosz-holland haderő a döntő csatát 1815. június 18-án a belgiumi Waterloo mellett vívta meg.
A Napóleon 72 ezres és Wellington 68 ezres serege közötti, egész napon át tartó véres harcot végül a porosz Blücher pihent csapatainak megérkezése változtatta a szövetségesek számára győzelemmé.
A világtörténelem egyik leghíresebb csatájában a franciák 29 ezer, az angolok és poroszok 22 ezer embert vesztettek és megsemmisült Napóleon híres gárdája is. A császár négy nap múlva végleg lemondott, legyőzője hatalmas jutalmakat, számos külföldi rangot és kitüntetést kapott - ő azonban már torkig volt a háborúval, s azért fohászkodott, ne kelljen többször hadakoznia.
A szövetségesek a "Vasherceget" nevezték ki az Észak-Franciaországot három évre megszálló csapatok parancsnokává, s neki sikerült megakadályoznia, hogy a győztesek megcsonkítsák vagy gazdaságilag teljesen legyengítsék Franciaországot. 1827-ben a brit haderő főparancsnoka lett, majd a következő évben hosszas unszolás után elvállalta a tory kormány vezetését.
A politikai csatamezőkön ugyanolyan keménynek, ellentmondást nem tűrőnek és hatékonynak bizonyult, de számos ellenfelet is szerzett.
Jóllehet személy szerint ellenezte, az írországi helyzetre való tekintettel keresztülvitte a katolikusok emancipációját, s amikor IV. György király nem akarta a törvényt szentesíteni, lemondással fenyegetőzve bírta rá erre. A parlament reformját, a szavazati jog kiterjesztését azonban mereven ellenezte, s 1830-ban a romló gazdasági helyzet nyomán kirobbant zavargások,
a reformokat pártoló IV. Vilmos trónra lépése után helyzete tarthatatlanná vált. 1830. november 2-án leszavazták a parlamentben, kormánya megbukott.
Wellingtont legjobban az keserítette el, hogy a Liverpool-Manchester vasútvonal megnyitásakor kifütyülte a közönség. Ez okból egy ideig a vasútnak is ellensége volt, később azonban megbarátkozott vele, mert kisebb vagyont keresett vasúti részvények adásvételével. Amikor 1834-ben
IV. Vilmos ismét őt kérte fel kormányalakításra,
a 65 éves herceg szokatlan önmérséklettel nemet mondott, de elvállalta a külügyminiszteri, majd később egy tárca nélküli miniszteri posztot. A politikától 1846-ban vonult vissza, tanácsait ezután is minden párt kikérte.
A 83 éves herceggel 1852. szeptember 14-én vidéki kastélyában végzett szélütés. Pompás állami temetést kapott, holtteste a Szent Pál székesegyházban Nelson admirális mellé került. Jóllehet Wellington soha nem ápolta "imázsát", már életében több szobrot emeltek a tiszteletére, halála után pedig valóságos legendává vált.
Londonban a Hyde Park bejáratánál áll a Napóleon fölötti győzelme tiszteletére az 1820-as években emelt diadalív, amelynek tetejét sokáig Anglia legnagyobb, a hadvezért ábrázoló lovas szobra díszítette, a szobor ma Aldershotban látható. Dublinban, a Phoenix Parkban tiszteletére emelték Európa legmagasabb, 62 méteres obeliszkjét, a talapzatán a Wellington életét megörökítő domborművek a Waterloonál zsákmányolt ágyúk fémjéből készültek.
(Forrás: MTI)