„Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről."
(Winston Churchill)
Adolf Hitler 1933. január 30-án történt kancellári kinevezése után egyre több komor viharfelhő kezdett gyülekezni Európa egén. Hindenburg német államelnök 1934-ben bekövetkezett halála, valamint legfőbb pártbeli riválisainak likvidálása után Hitler megkérdőjelezhetetlen teljhatalomra tett szert mind az állam, mind pedig a náci párt élén.
Adolf Hitler már kancellárrá történt kinevezése előtt nyíltan meghirdette az 1919-es versailles-i békerendszer felszámolását.
Hamarosan kiderült, hogy a brit illetve a francia politikai elit által sokáig csak szájas néptribunként elkönyvelt Führer véresen komolyan is gondolja mindazt, amit korábban politikai programként meghirdetett.
Hitler a nemzetközi szerződésekre fittyet hányva, 1935-től hozzákezdett Németország újrafelfegyverzéséhez, amelynek első lépéseként 1935 márciusában bevezették az általános hadkötelezettséget.
A még ugyanebben az évben elfogadott nagyszabású fegyverkezési program, az úgynevezett Z- terv ütőképes szárazföldi hadsereg, valamin modern légierő és flotta felállítását irányozta elő, aminek gyakorlati kivitelezése a Hermann Göring porosz miniszterelnök nevével fémjelzett hároméves terv elindításával vette kezdetét.
A versailles-i békeszerződés nyílt felrúgása, valamint Németország egyre jobban fenyegető fegyverkezése nem váltott ki semmilyen komolyabb ellenreakciót a nyugati nagyhatalmak részéről.
Mind a francia, mind pedig a brit politikai vezetésben annyira erősen élt a bármi áron való békevágy és akkora volt a félelem egy újabb európai háborús konfliktus veszélyétől, hogy inkább lenyelték Hitler egyre gátlástalanabb törtetését, mintsem hogy szembeszálljanak vele.
Pedig az egymást követő események, a demilitarizált Rajna-vidék 1936-ban történt katonai megszállása, valamint az Anschluss, Ausztria 1938 márciusában történt bekebelezése a Harmadik Birodalomba, intő jelként kellett volna hogy szolgáljon a párizsi és a londoni kabinet számára.
1938-ban a francia hadsereg még egymagában is sokkal erősebb volt mind létszámát mind pedig felszereltségét tekintve, mint az éppen felfejlesztés alatt álló Wehrmacht.
Ennek ellenére végül Hitlernek lett igaza, aki azzal nyugtatta a rajnai kaland valamint az Anschluss miatti francia-brit katonai ellenlépésektől aggodalmaskodó tábornokait,
hogy a „dekadens nyugati demokráciák" semmit sem fognak tenni Németország ellen.
Párizsban és Londonban általánossá vált az úgynevezett megbékéltetési politika hangoztatása, amelynek Neville Chamberlain brit, és Éduard Daladier francia miniszterelnök lett a legfőbb szószólója, 1938-tól.
A meghunyászkodó és önfeladó békevágy azonban súlyos, végzetes tévedésnek bizonyult, ami csak egyre volt jó; még jobban felbátorította Hitlert. Ausztria bekebelezése után a Führer vészjósló figyelme Csehszlovákia, Anglia és Franciaország szövetségese felé fordult.
Hitler a német nemzetiségű többséggel rendelkező Szudéta-vidék átadását követelte Prágától, és mivel a csehszlovák kormány ellenállt, ezért háborúval fenyegette meg az országot.
Azonban sem Londonnak, sem pedig Párizsnak nem fűlött a foga háborús konfliktusba keveredni kelet-európai szövetségeséért,
ezért a magát békeapostolnak képzelő Neville Chamberlain 1938. szeptember 18-án váratlanul betoppant Berchtesgadenbe,
hogy ajánlatot tegyen Hitlernek a Csehszlovákia elleni hadművelet, illetve az európai háború elkerülésére.
A brit miniszterelnök látogatása után nem egészen két héttel később, 1938. szeptember 29-én Münchenben megszületett a Csehszlovákia felosztásáról szóló négyhatalmi paktum, amellyel a nyugati nagyhatalmak képviselői, Chamberlain és Daladier odadobták a náci hódítástól védtelenül maradt országot a Harmadik Birodalomnak.
Chamberlain Hitlert tökéletesen félreismerve azt képzelte, hogy ezzel a szégyenteljes aktussal megszerezte országa számára a tartós békét.
Nem mindenki ünnepelte azonban felhőtlen örömmel Csehszlovákia feláldozását,
a komoly politikai múlttal rendelkező Sir Winston Churchill az alsóház egyik vitanapján keményen figyelmezette is a béke megmentőjének pózában tetszelgő miniszterelnököt:
Ön háború és becstelenség között választhatott. A becstelenséget választotta, és megkapja a háborút"
– nyilatkozta látnoki erővel a szókimondásáról és öntörvényűségéről híres tory politikus.
Fél évet sem kellett várni arra, hogy bebizonyosodjon: a müncheni paktummal nem a békét mentették meg, hanem csak további impulzust adtak Hitler szemérmetlen és háborúval fenyegető hódításaihoz.
1939. március 15-én, miután az előző napon Szlovákia német támogatással deklarálta függetlenségét a csehszlovák államszövetségtől, a Wehrmacht egységei bevonultak Prágába, megszállták az ország maradék részét, amit Cseh-Morva Protektorátus néven beolvasztottak a birodalomba.
Az 1939-es év első hónapjait és nyarát a náci Németország újabb áldozatának kiszemelt Lengyelország körül felforrósodó helyzet tematizálta.
A müncheni paktum felrúgása miatt csalódott Chamberlain már nem engedhetett meg magának egy újabb kudarcot, ezért a francia miniszterelnökkel egyeztetve, úgy döntöttek, hogy közös garanciát adnak Lengyelország számára.
Az 1939. március 30-i garancia ellenére azonban sem Cahmberlain, sem pedig Daladier nem gondolták komolyan, hogy egy esetleges német támadás esetén beavatkozzanak a konfliktusba,
mivel rövidlátó módon abban bíztak, hogy a lengyelek engedni fognak
Danzig (Dansk) és a kelet-poroszországi korridor kérdésében, így a csehszlovák válsághoz hasonlóan, háború nélkül rendeződik el ez az újabb politikai krízis is.
Nem így történt, sőt, hogy a kétfrontos háborút elkerülje, Hitler olyan lépésre vállalkozott, amire senki sem számított, és ami hidegzuhanyként érte Londont és Párizst: 1939. augusztus 23-án
a nemzetközi közvélemény számára teljesen váratlanul Moszkvában aláírták a német-szovjet megnemtámadási egyezményt.
A Molotov-Ribbentrop paktumként ismertté vált megállapodás titkos záradékában Hitler és Sztálin pedig előre megállapodtak Lengyelország egymás közti felosztásában.
Chamberlain és a franciák - Churchill szavait idézve - „becstelen" politikája így vezetett el 1939. szeptember elsejéhez, a Lengyelország elleni támadáshoz, a második világháború nyitányához.
A Lengyelországnak adott garancia alapján a brit és a francia kormány – miután a német csapatok azonnali hatályú kivonásának megkezdésére Berlinnek adott 24 órás ultimátum eredménytelen maradt – szeptember 3-án hadat üzentek Németországnak.
Az előző évek kétbalkezes és megalkuvó politikája azonban a hadüzenet után tovább folytatódott: a francia és a brit csapatok lábhoz tett fegyverrel tétlenül szemlélték, amint Hitler és új szövetségese, Sztálin, hetek alatt lerohanja és megsemmisíti a tőlük garanciát kapott szövetségesüket, Lengyelországot.
Szeptember elsején, a Lengyelország elleni náci invázió kezdő napján Londonban történt egy másik, a háború szempontjából később döntő fontosságúnak bizonyult esemény:
Sir Neville Chamberlain miniszterelnök délután a Downing Street 10. alatti hivatalába kérette a politikáját nem egyszer éles szavakkal kritizáló párttársát Sir Winston Churchillt, és felkérte,lépjen be a megalakuló háborús kabinetbe, mint az Admiralitás első lordja, vagyis a haditengerészet minisztereként.
Churchill -aki az első világháború idején egyszer már betöltötte az Admiralitás első lordjának tisztségét - annak ellenére,
hogy egészen 1937-ig szimpatizált Mussolinival,
és az 1930-as években elismerte Németország rendkívüli gazdasági sikereit, már 1932-től figyelmeztetett a német újrafegyverkezés veszélyeire.
Éppen ezért szembeszállt azokkal, akik megakarták adni az akkor még weimari Németországnak azt a jogot, hogy ugyanakkorra hadsereget tarthasson, mint a franciák.
A brit politikai eliten belül egyedül ő, és Lord George Ambrose Loyd vette komolyan azt a potenciális fenyegetést, amit Hitler 1933. január 30-án történt kancellári kinevezése jelentett. Gyülekező vihar című írásában elsőként figyelmeztetett arra, hogy Angliának fel kell készülnie egy Németországgal való újabb konfliktusra, és ezért sürgette a brit fegyverkezés haladéktalan megkezdését.
Az 1934. február 7-i képviselőházi beszédében hangsúlyozta a Brit Királyi Légierő újraszervezésének és erőteljes fejlesztésének szükségességét csakúgy, mint önálló védelmi tárca létrehozását a kabineten belül.
Kiváló meglátásai és helyzetértékelései azonban hatástalanok maradtak, mert a Munkáspárt még a demilitarizált Rajna-vidék 1936 márciusi német megszállás után sem volt hajlandó támogatni a Németország elleni szankciókat, a Baldwin-kormány pedig Franciaország nélkül kockázatosnak ítélt mindenféle Hitler-ellenes lépést. Noha Churchill javaslata szerint felállították az önálló védelmi minisztériumot, ám a szókimondó és konfliktusokat is bátran felvállaló tory politikus nem kapta meg a miniszteri tisztségét, mert a „mérsékeltek" túl kockázatosnak tartották az öntörvényű politizálásra való hajlamát.
Ezért is keltett meglepetést, hogy az általa többször és élesen bírált Neville Chamberlin 1939. szeptember elsején őt nevezte ki a haditengerészeti tárca élére. A „furcsa háború" idején, a hadüzenetet követő semmittevés hónapjai alatt Churchill posztja bizonyult a legfontosabbnak, a német tengeralattjárók egyre jobban fokozódó tevékenysége miatt, hiszen ekkor még csak a tengeren folyt érdemleges hadakozás.
Churchill rögtön a hivatalba lépése után kidolgozta a semleges Norvégia stratégiai fontosságú kikötője, Narvik megszállásának tervét,
hogy megelőzze a nácikat,
akik ezen a kikötőn keresztül bonyolították le a Svédországból származó és a hadiiparuk számára nélkülözhetetlen vasérc szállítását.
Chamberlain azonban elvetette ezt a „drasztikus" lépést, ami újabb végzetes hibának bizonyult, mert Hitler véget vetve a furcsa háborúnak, 1940 április 9-én megtámadta Norvégiát.
Chamberlain helyzete a Norvégia elleni német támadás, valamint a haditengerészet Narvik felmentéséért vívott, de súlyos kudarcba fulladt akciója után vált végleg tarthatatlanná.
A miniszterelnök már nem csak az ellenzéktől, hanem saját párttársaitól is egyre több támadásban részesült.
A norvégiai hadjárat kudarca hatalmas felzúdulást váltott ki az országban, ami miatt a kormány nem tudott tovább kitérni az ellenzék követelése elől, hogy rendkívüli plenáris ülésen vitassák meg a kialakult helyzetet.
Május 7-én igen puskaporos hangulatban kezdődött el az alsóház zsúfolásig megtelt termébe összehívott ülés. Chamberlain expozéját rendre bekiabálások és gúnyos beszólások szakították félbe, majd mindennek betetőzéseként - mintegy a kormányfői beszédre reagálva- a miniszterek mögötti padsorból váratlanul Amery tory képviselő emelkedett szólásra, aki Oliver Cromwellnek a hosszú parlamenthez intézett híres szavait vágta Chamberlain fejéhez:
Ahhoz képest, hogy mi jót tettek, eleget ültek itt. Azt mondom távozzanak, hadd szabaduljunk meg önöktől. Isten nevében menjenek!"
A kormányválság május 10-én tetőzött, amikor hajnalban befutottak az első hírek a Hollandia elleni német invázióról. Chamberlain – aki ragaszkodott volna a székéhez – elvesztette többségét a parlamentben és a pártjában is.
A Benelux-államok térségében kibontakozó német támadás nyomán előállt új helyzet kezelése új embert kívánt a háborús kabinet élére, és ezt az események szorító hatására most már maga Chamberlain is kénytelen volt belátni, ezért május 10-én délután, egy szűkebb körben megtartott drámai tanácskozás után bejelentette lemondását.
A rendkívül súlyos helyzet nem tűrt halasztást, hogy a miniszterelnök távozásával a háborús kabinetben keletkezett űrt azonnal betöltsék. Emiatt a brit parlamentáris hagyományoktól eltérően, Chamberlain Lord Halifax-et, a Lordok Házának elnökét javasolta utódjának.
Lord Halifax azonban kitért a felkérés elől, mert nem látta magát alkalmasnak a válságos helyzet kezelésére. Így lett befutó az Admiralitás első lordja, Sir Winston Churchill, akit késő délután a Buckingham-palotába kérettek.
Churchill háborús emlékirataiban így emlékezett vissza a miniszterelnöki megbízatásáról: „ Nyomban a királyhoz vezettek. Őfelsége igen szívélyesen fogadott, és hellyel kínált. Egypár másodpercen át fürkészően és csúfondárosan nézett a szemembe, majd így szólt: Ugye, fogalma sincs róla, miért küldettem önért? Ugyanazon a hangon válaszoltam: Felség, egyszerűen el sem tudom képzelni. Erre felnevetett, és azt mondta: Kormányalakításra akarom felkérni. Kijelentettem, természetesen elfogadom a megbízást."
Sir Winston Churchill így lett a brit háborús kabinet feje, az angol és az európai történelem legnyomasztóbb óráiban.
Churchill világos programmal rendelkezett Nagy Britannia jövőben folytatandó háborús politikájáról, amit miniszterelnöki kinevezése után ekként hirdetett meg a parlament előtti első, halhatatlanná vált bemutatkozó beszédében:
Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket."
Június 4-én követte ezt az az elszántságot sugárzó beszéde, ami mindenki előtt egyszer és mindenkorra egyértelművé tette, hogy amíg ő a kormányfő, Anglia soha és semmilyen körülmények között, még a legnagyobb vészben sem fog kiegyezni Hitlerrel, és a náci Harmadik Birodalommal:
„...harcolni fogunk Franciaországban, harcolni fogunk a tengereken és óceánokon, harcolni fogunk egyre növekvő bizalommal és növekvő erővel a levegőben, megvédjük szigetünket, bármibe kerüljön, harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; sohasem adjuk meg magunkat...".
Adolf Hitler igen nagy bosszúsággal volt kénytelen tudomásul venni, hogy Churchill miniszterelnöki kinevezésével olyan ádáz ellenfelet kapott, akivel nem lesz esélye semmiféle különbékére, amit pedig – kivételesen – őszintén szeretett volna elérni.
Churchill mindahhoz, amit 1940. június 4-én meghirdetett, a háború végéig tartotta magát.
A klasszikus európai reálpolitika egyik utolsó nagy alakjaként felismerte, hogy Anglia és a kontinens legfőbb ellensége Hitler illetve a náci birodalom, és ez vitte rá 1941. június 22-e, a Szovjetunió megtámadása után a Sztálinnal megkötött szövetségre.
Igazi reálpolitikusként azonban végig arra törekedett, hogy Hitler leverése után Európa ne kerülhessen Sztálin karmai közé sem.
Nem rajta múlott, hogy ezt a célját nem tudta elérni, jóllehet, már 1941-ben is tisztán látta a szovjet imperializmus jelentette veszélyt. Egy bizonyos, Európa második világháborús történelme másként íródott volna, ha 1940. május 10-én nem Sir Winston Spencer Churchill áll a brit háborús kabinet élére.