Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
„Kinek ne száradna le a keze egy ilyen béke aláírásától?"
(Philipp Scheidemann, német kancellár)
Majdnem fél évszázaddal a Német Birodalom kihirdetése után, Clemenceau francia elnök 1919. június 28-án revansot vett, amikor az első világháborút lezáró Párizs környéki békék egyikén, a versailles-i palota tükörcsarnokában aláírták azt a békediktátumot, amelyben Németországot jelentős területektől fosztották meg, háborús bűnösnek nyilvánították, és hatalmas jóvátétel fizetésére kötelezték.
A helyzet pikantériája, hogy a legyőzött német küldöttek pont ugyanezen a helyen proklamálták birodalmukat.
A világégés négy éven át pusztított, mintegy tízmillió emberéletet követelt, ám a békeszerződés tárgyalása mindössze 50 percig tartott. Az első világháború véget ért. A tükörcsarnok közepén ott állt XV. Lajos klasszikus íróasztala, mellette XIV. Lajos emblematikus festménye.
Az ünnepélyes alkalmat ezenkívül azonban nem kísérte semmiféle plusz dekoráció vagy zene. A tanácskozáson összesen 32 delegáció vett részt, de a döntéseket az öt győztes nagyhatalom készítette elő, a plénum pusztán asszisztált ezekhez.
A vesztes központi hatalmakkal, Németországgal, Ausztriával, Magyarországgal, Bulgáriával és Törökországgal kötendő békeszerződéseket kidolgozó konferencia már körülbelül fél évvel korábban, 1919. január 19-én kezdte meg munkáját.
A párizsi békekonferencián a kemény feltételeket a hosszú és kemény politikai csatározásokban megedzett Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke, a franciákat képviselő Georges Clemenceau miniszterelnök, David Lloyd George, Nagy-Britannia miniszterelnöke, valamint Vittorio Emanuele Orlando olasz miniszterelnök szabta.
A vesztesek csak észrevételeket tehettek, ám ezeket a legtöbbször figyelembe sem vették. A kész feltételeket végül csak elfogadhatták, azaz az általuk aláírt dokumentumok formailag békeszerződések, valójában azonban kőkemény diktátumok voltak.
A békeszerződést megelőző tárgyalások fárasztóak és nehézkesek voltak, a felek csak igen nehezen jutottak egységes álláspontra. A dokumentum részleteit a január 18-án, Párizsban tartott békekonferencia során dolgozták ki, amiből Németországot teljes mértékben kizárták.
A szövetséges nagyhatalmak egymás között vitatták meg az ügyet, ám meglehetősen nehezen jutottak egyetértésre.
Hogy miért? Mert mindannyian szinte teljesen másban látták az elfogadható alternatívákat. A németekkel kötendő szerződés kidolgozásakor a legnagyobb veszteségeket elszenvedő Franciaország – amelynek területén a harcok is zajlottak – legfőbb céljának Németország gazdasági, katonai és területi meggyengítését tekintette; véglegesen meg akarta szüntetni a németek jelentette fenyegetést, és gyakorlatilag az ország teljes megbénítására törekedett, hogy az ne indíthasson újra támadást ellene.
Georges Clemenceau miniszterelnök talán az 1870-es porosz-francia háború előtti időre akarta visszaforgatni az órákat. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok inkább az igazságos béke híve volt: előbbi meg kívánta őrizni nehezen kivívott státuszát, utóbbi pedig egy békés világról álmodott a Nemzetek Szövetségének megalakításával.
Egyikük sem szerette volna a hatalmi egyensúly fennmaradása érdekében Franciaország túlzott megerősödését. Olaszország ugyanakkor ragaszkodott a német flotta leszereléséhez és a német gyarmatbirodalom megszüntetéséhez, miközben szerette volna az 1915-ben ígért területeket átvenni.
Woodrow Wilson amerikai elnök az általa meghirdetett 14 pont érvényesítésének szándékával érkezett a tárgyalásokra, de miután az 1918-as amerikai választás után otthoni pozíciói meggyengültek, meghátrálásra kényszerült.
Wilson azonban azt látta, hogy a megalázó békediktátumok nem teremtenek békét, ezért a világ biztonságosabbá tétele érdekében legalább a Népszövetség létrehozását kiharcolta, így
a Nemzetek Szövetségének egyezségokmányát belefoglalták valamennyi Párizs környéki békeszerződésbe.
Az igen kemény feltételekkel tarkított békefeltételeket a német kormány végül 1919. május 7-én kapta meg. Egyetlen pontjával sem tudtak egyetérteni.
A szövetségesek elutasították a német tiltakozásokat és minden felmerült ellenjavaslatot. A németek emiatt eleinte megpróbáltak visszatáncolni, és nem írták alá a szerződést, ám
a szövetségesek június 17-én ultimátumot adtak: ha az aláírásra öt napon belül nem kerül sor, a kíméletlen háború folytatódik.
A tehetetlen Németország végül elfogadta a „diktátumot". Philipp Scheidemann kancellár „Németország időzített halálos ítéletének" nevezte a szerződést, és lemondott. A 15 fejezetből és 440 cikkelyből álló békét már az újonnan hivatalba lépett, Gustav Bauer vezette koalíciós kormány írta alá.
Tagadhatatlan, hogy a feltételek finoman szólva is drákói szigorral, könyörtelen erélyességgel íródtak. A béke 68 ezer négyzetkilométernyi területtől és több mint hétmillió lakosától fosztotta meg Németországot, és kimondta Ausztria és Németország egyesülési tilalmát.
Elzász-Lotaringia újból Franciaországhoz került, miközben keleten Felső-Szilézia egy része Csehszlovákiához és Lengyelországhoz, a Memel-vidék Litvániához, Posen (Poznan), Nyugat-Poroszország és Pomeránia egy része Lengyelországhoz került, amely a Kelet-Poroszországot átvágó Danzigi korridor révén kijárathoz jutott a Balti-tengerre.
Nyugaton Belgium megkapta Eupen-Malmédyt, Franciaország Elzász-Lotaringiát, a Rajna bal partján demilitarizált övezetet hoztak létre.
A Saar-vidéket 15 évre a Népszövetség irányítása alá helyezték, az ott található bányák termelése a franciákat illette, Schleswig-Holstein északi része népszavazás után Dániához került.
Németország elfogadta a háborúban játszott felelősségét, és drágán megfizetett. Elveszítette minden gyarmatát, amelyek egy része francia, illetve brit birtok, a többi népszövetségi mandátum lett.
Jóvátételképpen át kellett adnia évi cink- és vasérctermelésének 75 százalékát, kőszéntermelésének 28 százalékát, évi burgonya- és gabonatermésének 20 százalékát a szövetségeseknek.
Beleegyezett abba, hogy azonnali hatállyal 20 milliárd aranymárkát fizet a szövetségesek által igényelt javítások fedezeteként.
A teljes összeg meghatározását egy bizottság hatáskörébe utalták, amely ezt 1921-ben 132 milliárd aranymárkában állapította meg. A németek számára legmegalázóbb cikkelyek kimondták Németország teljes felelősségét az első világháborúért.
A szerződés büntetőintézkedéseket, többek között II. Vilmos császár és a háborús bűncselekményeket elkövetők bíróság elé állítását is előírta.
Németországnak meg kellett szüntetnie az általános hadkötelezettséget, a híres Reichswehr létszámát százezer fős hadseregre korlátozták.
A német vezérkart feloszlatták, az ország haditengerészetét minimálisra (12 ezer fősre) csökkentették, miközben megtiltották a páncélautók, harckocsik, repülőgépek és mérges gázok gyártását, valamint a tengeralattjárók, harci repülőgépek tartását. A Rajnától keletre eső, mintegy 50 kilométeres sávot demilitarizált övezetté nyilvánították. Németország gyakorlatilag szárnyaszegetté vált.
A versailles-i békeszerződést német részről Hermann Müller külügyminiszter, amerikai részről Woodrow Wilson elnök, brit részről Lloyd George miniszterelnök, francia részről Georges Clemenceau miniszterelnök, olasz részről Sidney Sonnino miniszterelnök írta alá.
A békeszerződés 1920. január 10-én lépett hatályba. Június 28-ig ratifikálta Németország, Nagy Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán. Az Egyesült Államok nem erősítette meg, hanem 1921. augusztus 25-én külön békeszerződést kötött Németországgal,
ez csak a versailles-i szerződésben az amerikai fél javára megállapított jogokat és előnyöket biztosította.
A békeszerződés feltételei azonban teljes egészükben soha nem teljesültek; a ratifikálását követően több felülvizsgálaton és módosításon esett át, amelyek során általában Németország javára korrigálták, utólag több helyen a német fél javára módosították.
A hatalmas összegű jóvátétel fizetésére felvett kölcsönök kamatának utolsó törlesztése is csak kilenc éve, 2010 októberében valósult meg.
A mindennél jobban vágyott béke azonban nem érte el a győztesek által szem előtt tartott célokat. A megalázó feltételek magukban hordták az új konfliktus rémképét, és a megalázott Németországban egyre erősebbé vált a revánsvágy.
Ez nem béke, csak húszéves fegyverszünet
– nyilatkozta 1920-ban Ferdinand Foch marsall, a szövetséges erők főparancsnoka, akinek részvételével írták alá a felek az 1918-as compiégne-i fegyverszünetet, amely a fegyveres harc végét jelentette a nyugati fronton; és aki részt vett a versailles-i békeszerződés munkálataiban.
Szavai látnokinak bizonyultak, mivel 20 évvel és 64 nappal később, 1939. szeptember elsején kitört a második világháború. A Németországban csak diktátumként emlegetett, megalázó szerződésnek nagy szerepe volt abban, hogy 1933-ban a bosszút ígérő, nemzetiszocialista Adolf Hitler jutott hatalomra.
