„A reneszánszban szinte bolondultak érte, a romantika korában pedig még annál is jobban. Kleopátra elvarázsolta Shakespeare-t is, megíratva vele egész életművének egyik legjelentősebb női szerepét, igazán veretes költői nyelvezettel, egy Antonius-mentes utolsó felvonással és (egyik kritikusa szerint) vidáman ünnepelve a házasságtörés bűntudattól mentes középkori gyakorlatát. Azért, hogy VII. Kleopátra valódi alakját már nehezen tudjuk rekonstruálni, épp annyira hibáztathatjuk Shakespeare-t, mint a római propagandát vagy Elizabeth Taylor halványlilára festett szemét.”
(Stacy Schiff: Kleopátra – Egyiptom királynőjének valódi arca című könyvből)
VII. Kleopátra Philopatór a Nílus királynője néven is ismert szereplője az ókor történetének. A Ptolemaiosz-dinasztia leghíresebb sarja és az ókori Egyiptom utolsó fáraója Krisztus előtt 69. januárjában született.
Nevének jelentése „az apa dicsősége”, más fordításban „az apja által szeretett”.
XII. Ptolemaiosz Auletes király harmadik leányaként látta meg a napvilágot, édesanyja valószínűleg édesapja nővére, V. Kleopátra volt, mivel az ókori egyiptomi szokás szerint az uralkodói család gyermekei gyakran házasodtak egymással. Erre azonban nincs egyértelmű bizonyíték.
Kitűnő nevelést kapott, művelt és intelligens hölggyé cseperedett,
miközben szemtanúja volt a korabeli, zűrzavaros eseményeknek, a hatalom központosításának és az egyre jobban burjánzó korrupciónak. Hamarosan ráérzett a Ptolemaidák családjában futó hagyományra: öld meg a családtagjaidat, mielőtt ők végezhetnének veled.
Alig volt 11 éves, amikor idősebb nővére, IV. Bereniké erőszakkal magához ragadta a hatalmat az apjuktól.
Dicsősége azonban nem lehetett hosszú életű: amikor XII. Ptolemaiosz visszavette az uralkodást, a trónbitorló lányt egyszerűen kivégeztette. Kleopátra így került előre az öröklési rendben, és amikor apja 51-ben meghalt, a 18 éves lány és 12 éves öccse (XIII. Ptolemaiosz) társuralkodóként közösen foglalták el a trónt.
Kleopátra volt az első, akit még életében istennőként imádtak, és aki vezető személyisége lett a Ptolemaioszok aranykorának. A nőnek azonban esze ágában sem volt együtt uralkodni az öccsével, aki egyben az első férjét is megtestesítette.
Kleopátra női elődei, akik minden tekintetben egyenrangúak voltak fiútestvéreikkel és férjeikkel, tisztában voltak a saját értékükkel, ezért egyre nagyobb hatalomra tettek szert
– írja Stacy Schiff az „Egyiptom királynőjének valódi arca” című könyvében. – A Ptolemaioszok, ami a névjegyzéket illeti, nem kedveztek a későbbi korok történészeinek: az összes királyi nőszemély az Arszinoé, Bereniké vagy a Kleopátra nevet viselte.
Könnyebb volt őket azonosítani a förtelmes gaztetteik, mint a nevük alapján, bár a hagyomány mindkét síkon töretlen maradt:
a különböző Kleopátrák, Berenikék és Arszinoék rendre megmérgezték a férjüket, meggyilkolták a fiútestvéreiket, és megtiltották anyjuk bármiféle megemlítését.
VII. Kleopátra sem cselekedett másként: hiába volt testvére és férje a társuralkodója, ő mindent egyedül intézett és egyedül döntött. Elhagyta öccse nevét az iratokról, és az arcképe is egyedül jelent meg a pénzérméken.
Ez utóbbiak alapján állítják most a kutatók, hogy a naphosszat tejben-vajban fürdő, gyönyörű királynő képe jobban hasonlíthatott egy horgas orrú, ferde homlokú, hegyes állú, vékony ajkú és mélyen ülő szemű asszonyra.
Ezeken az érméken látható portrék óriási meglepetést jelentenek a hollywoodi Kleopátra-képhez képest. Talán pontatlanok és túl stilizáltak, de a szobrok és képek alapján végzett korábbi számítógépes vizsgálatok után is egy nagy orrú, kerek arcú, csálé fogú nő képe jelent meg a kutatók előtt.
Ebből pedig arra következtethetünk, hogy az uralkodóról készített, meggyőző portrék csak a képzelet szüleményei
– mondta Kevin Butcher, a Warwick Egyetem történelemprofesszora. – Nincs okunk azt feltételezni, hogy az érmeken látott arcképek hibásak, hiszen Kleopátra mediterrán világában a művészek a „warts-and-all” megközelítést alkalmazták, amely nem rejtette el a kevésbé vonzó részeket sem.
Úgy tűnik, hogy ez alól nem volt kivétel Kleopátra képe sem.
Hozzátette azt is, hogy az olyan részletek, mint a nagy méretű orr vagy a határozott áll, első ránézésre talán kissé túlzónak tűnnek, de csak azért, mert
az ilyen és ehhez hasonló fizikai személyiségvonások az ábrázolt egyén legismertebb tulajdonságai voltak.
Ezért tekinthetjük őket reálisnak.
A XII. Ptolemaiosz portréjával díszített érmék jóval ritkábbak, mint a Kleopátrát ábrázoló fizetőeszközök, ám ezeket látva az első, leginkább jellegzetes vonás a férfi feltűnő orra és ferde homloka. A kutatók ebből arra következtettek, hogy ezek a fizikai jellemzők talán családi vonásként írhatók le.
Emellett Kleopátra szeretőinek portréja sem felel meg a modern, népszerű elképzeléseknek: a nála harminc évvel idősebb Caesarnak ráncos arca alatt megereszkedett a bőre a nyakán, és a kopasz fejét is csak a koronája tudta elrejteni; míg Marcus Antonius kiugró álla és törött orra sem hasonlít Richard Burton filmes alakítására.
A vizsgált érméket a Földközi-tenger keleti részén, különböző helyeken verték, az egyiptomi Alexandriától a görögországi Patras kikötőjéig. Bár az érméken található portrék több szempontból is különböznek egymástól, a részletekben azonban általában megegyeznek.
Ebből a történészek arra következtettek, hogy a művészek ugyanazt az iránymutatást követték, amikor az érméket készítették.
Nagy valószínűséggel egy olyan hivatalos portrét másoltak, amit maga a királynő is jóváhagyott,
az orrát és az állát is beleértve.
Kleopátra legendás öltözködéséről szóló beszámolók ellenére, a róla készített porték meglehetősen szerények.
Lucianus, a római költő részletgazdag leírása szerint az egyiptomi királynő egy hellenisztikus uralkodó ruházatát viselte, a haját pedig fonatokban tekerte fel. A vállán köpenyt viselt, amely a ruhájához kapcsolódott, a nyakán pedig egyetlen gyöngyszemet.
Néhány érmén azt is jól lehet látni, hogy a leírásokban szereplő köpenyét egyetlen csattal rögzítette a ruhájához, amelyen szintén
az akkoriban hatalmas értéknek számító gyöngyök sorakoztak.
A legtöbb portré Krisztus előtt 30. környékén készült róla, amikor Kleopátra a harmincas évei közepén járt. Gyakran társították Marcus Antoniussal az érme másik oldalán (néha az előlapon is), de mindig hangsúlyozva, hogy „Kleopátra királynő az új istennő”.
Plutarkhossz, a görög életrajzíró és történész Kleopátra halála után körülbelül egy évszázaddal később már kétségeit hangoztatta a királynő sokat emlegetett, páratlan szépségét illetően. Arról írt, hogy bár a nő „szépsége önmagában nem volt teljesen összehasonlíthatatlan, mégis ellenállhatatlan varázzsal bírt”.
„Nagyon sok mindent nem tudunk Kleopátráról, és nagyon sok mindent ő sem tudott. Így arról sem lehetett fogalma, hogy a Krisztus előtti első században él, s arról sem, hogy a hellenisztikus korban; ezek ugyanis mind későbbi elnevezések” – magyarázta Stacy Schiff. – Az intelligens és tehetséges, Kleopátra jól értett ahhoz, hogy az emberek mindig úgy érezzék, hogy a figyelem középpontjában állnak.
Még Cassius Dio, görög származású római történetíró is megemlítette, hogy Kleopátra „pontosan tudta, hogyan lehet mindenki számára kellemes társaság”.
A gyönyörű és bámulatos csábítónő képe csupán Antonius riválisának, Caesar törvényes örökösének, Octavianusnak a propagandaalkotása volt, aki
szándékosan túlozta el a történelem legnagyobb szerelmi történetét.
Az érmék azonban másféle történetet mutatnak be: két ambiciózus politikai alakot, akik együtt szőtték a terveiket a jövőre vonatkozóan.