„Ami történt, megtörtént. Most már arra kell gondolnunk, hogy mi a dolgunk."
(Ernest Hemingway)
Ernest Miller Hemingway a chicagói Oak Parkban született 1899. július 21-én, a család második gyerekeként és első fiúként. Orvos apja, Clarence Hemingway és az erősen vallásos anyja, a szigorú Grace Hall Hemingway összesen hat gyermeket neveltek.
A kis Ernest a legszívesebben a természetben töltötte az idejét, gyakran kísérte el az apját horgászni, vadászni vagy táborozni.
Ez az élmény alapozta meg Hemingway élete végéig tartó szenvedélyét a szabadban átélhető kalandok és a messzi tájak iránt.
"A helyet széles gyepek és szűk látókörök jellemezték" – írta később az Oak Parkról, gyerekkora helyszínéről egyik regényében.
Az Oak Park And River Forest középiskolában kóstolt bele először a sportolás örömeibe, ahol vízilabdázott, atletizált, bokszolt és az amerikai futballal is megismerkedett. A sport mellett azonban nem hanyagolta el a tanulást sem, és minden évfolyamot kitűnő eredménnyel végzett el.
Az angol irodalmat különösképpen megszerette, és itt ismerkedett meg az újságírással is, ami végül egész életét meghatározta. Ezt már 18 évesen kamatoztatni tudta, amikor 1917-ben befejezte a középiskolát, és hat hónapra munkát kapott a The Kansas City Star című lapnál.
A következő évben az első világháború Hemingwayt is érzékenyen érintette, aki apja határozott tiltása ellenére önként jelentkezett katonának.
Rövidlátása miatt azonban nem felelt meg az orvosi alkalmassági vizsgálaton, de nem tudott otthon ülni, ezért beállt a Vöröskereszt Mentőszolgálatához.
Az olasz frontra küldték, ahol többször volt szemtanúja a háború brutalitásainak, és ahol ő maga is súlyosan megsebesült.
Miközben 1918. július 8-án csokoládét és cigarettát osztott az olasz katonáknak, a lábait repeszek találták el.
Emiatt búcsút kellett mondania gépkocsivezetői szolgálatainak.
A sebesülése ellenére azonban kettő dolgot is nyert. Egyrészt megismerte az amerikai vöröskereszt vezetése alatt működő milánói kórházban első szerelmét, Agnes von Kurowsky ápolónőt; másrészt
hamarosan munkát kapott a Star Weekly nevű neves újságnál.
Ezt nemcsak kimagasló újságírói tehetségének, hanem az olasz kormánynak is köszönhette, amely a katonai bátorság ezüst érdemrendjével, a Medaglia d'Argento-val jutalmazta, amikor saját, komoly sérülése ellenére megmentett egy sebesült katonát, akit behúzott egy biztonságos menedékhelyre.
Greg Clark, a Star Weekly főszerkesztője (és az 1917-es Vimy Ridge-i csata veteránja) nem nagyon hitte el Ernes Hemingwaynek a háborús hőstetteiről szóló történeteit, amikor az első ránézésre kissé rámenős és felvágós amerikai srác 1920 januárjában munkát keresett a zsúfolt torontói szerkesztőségben.
A fiatal újságíró azzal hencegett, hogy az egyik híres olasz elit kommandó tagjaként harcolt az első világháborúban, ahol számos sérülést szerzett, túlélt robbanásokat és puskatűzben mentette társait.
A főszerkesztő hitetlenkedve hallgatta az ifjú történeteit,
aki azonban mosolyogva a táskájába nyúlt, és előhúzott egy kis ezüstérmet, a Medaglia d'Argento al Valore Militare-t, amely szegélyén tisztán olvasható volt: TENENTE ERNESTO HEMINGWAY.
A fiatal Hemingwaynek ennek hatására azonnal munkát ajánlottak.
És bár hamarosan kiderült, hogy az újonc még véletlenül sem harcolt az elit katonákkal a fronton,
ám vitathatatlan érdemeket szerzett emberségből, és nem mellesleg kiemelkedően tehetséges újságíró.
Az 1920-as években Hemingway Párizsban, élt, ahol csatlakozott egy, a külföldi írókat és művészeket tömörítő csoporthoz, amelynek tagja volt többek között F. Scott Fitzgerald, Gertrude Stein és Ezra Pound.
Első kiadott novellái nagy sikert arattak, ezért addig átélt kalandjaiból megírta élete első regényét. A félig-meddig önéletrajzi könyve, "A nap is felkel" 1926-ban jelent meg, ami a Párizsban és Spanyolországban élő amerikaiakról szólt.
A nagyközönség egyértelműen imádta Hemingway minimalista stílusát.
A befutott író ezután rengeteget utazott: a következő években járt Kubában, Kenyában és Tanzániában, vadászott a Serengetiben, és megjárta a Kilimandzsárót.
Kalandozásainak és az ebből születő regényeknek a spanyol polgárháború vetett véget.
Hemingwayt mélyen megérintették az országban dúló embertelen események, ezért oda utazott, hogy személyesen tudósítson a harcokról az Alliance amerikai újságnak.
Szenvedélyesen elkötelezte magát az antifasiszta, kommunista szimpatizáns szélsőbaloldali erők mellett
és hamarosan csatlakozott azokhoz a köztársasági gerillákhoz,
akik Francisco Franco nacionalista erői ellen küzdöttek.
Az Egyesült Államok 1941. december 7-én belépett a második világháborúba, és Hemingway az amerikai haditengerészetet segítette Kuba partjainál, akik a térségben portyázó német tengeralattjárókat kutatták fel. Ám ennyivel nem elégedett meg: vállalta, hogy információkat szerezzen a az amerikai katonai titkosszolgálatnak
Legalábbis Nicholas Reynolds hadtörténész és egykori amerikai tengerészgyalogos ezredes az „Író, tengerész, katona, kém: Ernest Hemingway titkos kalandozásai 1935 és 1961 között" című könyvében ezt állítja, amely arról is beszámol, hogy kettős ügynökként az amerikai és a szovjet titkosszolgálatoknak is dolgozhatott „ideológiai alapon".
Befolyásos barátai és tehetsége az amerikai irodalmárt már a háború előtt értékes hírszerzési eszközzé tette mindkét oldal számára.
A kettős kémkedésben azonban nem igazán sikeres Hemingway igen keveset írt az elvégzett feladatairól, és regényeiben is csak nagyon ritkán esik szó ezekről.
Viszont elszántan kiállt a nézetei mellett, és propagálta a két ország, az Egyesült Államok és a Szovjetunió együttműködésének szükségességét.
Hemingway a második világháború alatt haditudósítóként dolgozott, és katonaként is szolgált Európában. Ebben az időben Angliában telepedett le. Részt vett a világháború egyik legfontosabb hadműveletében, a normandiai partraszállásban, ahol azonban újra megsebesült.
Az író akkor a Collier's című lapnak tudósított, és a hetedik hadtesttel érkezett Normandia partjaihoz, ahonnan részletes és érzékletes beszámolókat küldött a harcok borzalmairól.
Ahogy közeledtünk, láttam a zavart és a félelmet a katonák hamuszürke arcán; a part egy vágóhídra emlékeztetett
– írta egyebek mellett a partraszállásról szóló tudósításában. – Olyan volt, mint a pokol: mindenhol holttestek és sebesültek hevertek; az emberek morfinért kiabáltak.
Később egy francia partizáncsoport parancsnokaként vonult be Párizsba, ahol parancsszegés miatt később haditörvényszék elé állították. 1947-ben végül a francia Bronze Star Medal kitüntetéssel tért vissza Kubába.
A háború évei erősen megviselték, ám 1950-ben újra reflektorfénybe került, amikor kiadta "A folyón át a fák közé" című regényét. Bár ezt kedvezőtlen kritika fogadta, három évre rá megjelent a Pulizer-díjas "Az öreg halász és a tenger" című kisregénye, amiért megkapta az irodalmi Nobel-díjat is.
A kisregény az író saját küzdelmeire utaló allegóriaként is értelmezhető, aki ebben az időben
mindent megtett azért, hogy megőrizze művészetét, hírnevét és a nagyközönség figyelemét.
Törekvéseit siker koronázta: egy év múlva regénye megkapta az irodalmi Nobel-díjat, amit azonban egy szerencsétlen afrikai balesete miatt nem tudott személyesen átvenni.
Az író ismét komoly sérüléseket szenvedett, amikor lezuhant a repülőgépe az Uganda északi részén található Murchison-vízesésnél. Túlélte a balesetet, de
egyre súlyosbodott a depressziója, paranoiássá vált (rettegett a hírszerzői munkája miatti retorziótól), romlott az emlékezőtehetsége, és lassan elvesztette az életkedvét.
Elmerült az alkoholizmusban és az önsajnálatban.
Kalandos életének saját kezűleg vetett véget:
1961. július 2-án főbe lőtte magát. A sors fintora, hogy egész életében szenvedélyesen rajongott minden iránt, ami fegyverrel, veszéllyel vagy a küzdelemmel volt kapcsolatos.