„A tett önmagában mit sem ér, ha nem társul hozzá magasabb rendű cél."
(Artúr király, idézet a róla szóló filmből)
Artúr, az „egyszeri és jövőbeni király" története epikus és időtlen. Legendája a mágia, a lovagias testvériség, a romantikus szerelem és a Szent Grál felkutatására felesküdött, örök küldetés kulcsfontosságú témái révén vált a világ mitológiájának egyik leghatékonyabb, legsikeresebb és legismertebb történetévé.
De milyen történelmi alapokon nyugszik? Létezett-e valaha ez a hős?
Napjainkban kettő, egymástól jól elkülönülő és egyedi Artúr király létezik a köztudatban: egyrészt egy kitalált király, akinek az élete évszázadok óta termékeny témát jelent az írók és művészek számára, és akinek a története pont emiatt újult meg újra és újra; másrészt az a legendás király, aki abban az időben élt és harcolt, amikor a lovagi erények mindennél fontosabbnak bizonyultak, és amikor a római légiók kivonultak Britanniából Itália és a többi provincia védelmére, valamikor az V-VI. században
– magyarázta Miles Russell történetíró, aki élesen elválasztja egymástól a tényeket és a fikciót.
Artúr briton király valamikor az V. században uralkodott, és a körülötte szárnyra kapott legendák keletkezése a mai napig heves vitákat vált ki a történészek között. Abban azonban a legtöbben egyetértenek, hogy Artúr bizonyára a korai középkor történelmi alakja lehetett.
A IX. század elejéről származó Historia Britonum: A britek története említi először történelmi alakként az uralkodót.
Mintegy másfél évezred telt el azóta, ám ez a mindig megújuló, kiegészülő és továbbfejlesztett monda mindig gazdag témát jelent a történet kedvelői számára.
Az igazi Artúr király megtalálásának a legnagyobb gátja, hogy hiányzik hozzá egy megbízható és korszerű forrásanyag.
Az V-VI. századi britanniai történésekről az egyedüliként fennmaradt, a legtöbb kutató által hitelesnek tekintett, kortárs beszámoló a Szent Gildas történetíró tollából származó (493-570 körül), latin nyelven írott „Britannia romlásáról" (De excidio et conquestu Britanniae).
Gildas az anarchia és az erőszak időszakát ábrázolja, amelyben az elfajzott és demoralizált briteket a pogány szász ellenség támadja. A mű a szent ágostoni történetszemlélet jegyében íródott:
a földi világ történései a jó és a gonosz küzdelmeinek a lenyomatai;
a hangsúly ezért nem elsősorban az események leírásán van, hanem annak érzékeltetésén, hogy a bűnök milyen sorscsapásokat okoznak.
A barbárok beszorítanak minket a tengerbe, a tenger visszaszorít bennünket a barbárok karmaiba; e kétféle halál között vagy felkoncoltatunk, vagy vízbe fúlunk
– írja a 20. fejezetben Gildas a „britek sóhajaként" emlegetett gondolatmenetet.
A történelmi eseményeket is szemléltető írás azonban egyáltalán nem említi Artúrt, ám hosszasan dicsér egy Ambrosius Aurelianus névre hallgató tábornokot, akinek a britek a Badon-hegységi csata (a kelták és az angolszászok között) győzelmét köszönhetik.
Egy másik írásban, a IX. században íródó Birtek történetében (History of the Britons) már megjelenik egy Artúr nevű karakter, akit dux bellorumnak (legfelsőbb parancsnoknak) neveznek vitathatatlan érdemei miatt: a férfit nem kevesebb, mint tizenkettő csata győzteseként ismerik, és leírása nagyon hasonlít a fentebb említett tábornokhoz.
Ezek a történetben felbukkanó nevek azonban zavarosak és nehezen értelmezhetők, ráadásul bizonyos esetekben kétszeresen is szerepelnek.
Ezek közül kiemelkedik a már említett Badon-hegyi csata, ahol egyes feltevések szerint Aurelianus volt az egyik parancsnok; a másik megközelítés szerint viszont maga a legendás Artúr király.
Aurelianusról azt is feljegyezték, hogy a keresztény vallást követte, és vitathatatlan lovagi erényekkel bírt, ám ebben a két tulajdonságban Artúr is osztozik vele.
Egy biztosnak tűnik: akárki is volt a győztes összecsapás parancsnoka, a férfi a magasba emelte és így vitte a csatába Szűz Mária képét a pajzsára festve. A fennmaradt feljegyzések szerint egymaga legyőzött 960 ellenséges katonát.
Lovag, császár, hős és egyfajta istenség: Artúr alakját számos jelzővel tarkították már az évszázadok során.
Nem véletlen, hogy a XII. században egy walesi klerikus, Geoffrey of Monmouth Historia Regum Britanniae című, hatalmas krónikájában, a briton királyok között említi Artúrt.
Ez az írás már kulcsfontosságú adalékokat is tartalmaz a ma ismert Artúr-történethez: a könyv részletesen elbeszéli történetét születésétől kezdve a hősies tettein át a haláláig.
Megismerhetjük belőle Ginevra királynét és Merlint, a varázslót, de felbukkannak a király szülei is (Uther Pendragon és Ygerna), és ekkor kerül a képbe a híres Excalibur, Artúr mágikus kardja is.
A történet felvázolja az uralkodó Ginevra iránt érzett, mélységes szerelmét, a testvérei epikus bátorságát, de Mordred végső árulását is (míg Artúr Galliában harcolt a római császár ellen, unokaöccse elhódította kedvesét, és elvette az országát).
A mondakör szerint a király a győztes galliai hadjáratból hazasietve megpróbált bosszút állni: a Camlan folyó mellett vívtak véres harcot, ahol
bár Artúr győzött, maga is súlyosan megsebesült.
Halála előtt azonban visszaküldette az Excaliburt a Tó asszonyának. Testét végső nyugalomra Avalon szigetére vitték.
A középkori írás azonnal hatalmas sikert aratott. Népszerűségét jelzi, hogy mára körülbelül kettőszáz kéziratos példánya maradt fenn, ami óriási számnak számít.
Ebből az látszik, hogy Artúr királyra hatalmas szüksége volt a brit népnek, aki kétségtelenül egy utánozhatatlan hőst testesített meg, akinek a hiánya óriási űrt hagyott volna maga után.
Az 1066-os normann hódítás után ugyanis az ország olyan zűrzavarba került, ahonnan Artúr története fáklyaként emelkedett ki.
A betolakodó idegenek ellen fegyvert ragadó harcosok kelta irodalma áthatotta a mindennapi folklórt, és ezek a történetek összefonódtak a történelemmel.
A hősi cselekedetek és a valós történelmi események ügyes vegyítése végén már senki sem tudta, hogy hol kezdődik a valóság és hol a fikció.
Egy azonban biztos: a történet lenyűgöző, és tömegek millióinak fantáziáját mozgatja meg évszázadok óta.
Artúr király mindenesetre segített megtalálni és megőrizni a britek nemzeti identitását. Bekerült a francia kultúrába is, ahol áthatotta a korszak finom és romantikus hangulata.
Ekkor jelent meg új történetek sora a nemes harcos királyi ideáljáról, aki a spirituális keresés vezetőjévé vált a misztikus Szent Grál földjén.
Nem véletlenül rajongott érte a brit királyok sokasága: többek között II. Henrik, I. Eduárd és VIII. Henrik, akik nem ritka esetben próbálták bizonyítani, hogy az angol történelem leghatalmasabb és legnagyobb tiszteletnek örvendő királyának, magának Artúrnak a leszármazottjai.
A Tudor-dinasztia számára ez például létfontosságú volt, hiszen egy királyi herceg törvénytelen fiától eredt. Így került rá a mondabeli kerekasztal egyik replikájára a Tudorok rózsája is.
A legendás uralkodó kilétét azonban a közelmúltban talán tényleg sikerült azonosítania David Caroll írónak, aki azt állítja, hogy a legújabb bizonyítékok értelmében Artúr egy hatodik században, a mai Skócia területén élt királynak a fia lehetett.
Erre az állításra egy mintegy 1300 éves svájci kézirat tanulmányozása során bukkant, ami „vitathatatlan bizonyítékot" szolgáltat arra, hogy Artúr a skót, Aiden király fiaként látott napvilágot, és az Arturius névre hallgatott.
A legtöbb történész viszont azzal ért egyet, hogy az V-VI. században a hatalomért vagy a betolakodók ellen harcoló különböző kis brit királyok közül az „igazi" Artúr király legerősebb „jelöltje" még mindig Ambrosius Aurelianus, a Badon-hegységi csata győztes vezetője.
No és a mitikus történet?
Egy kis történelmi utánjárás után láthatjuk, hogy Artúr karaktere igen összetett:
egyrészt ott van benne a hős Ambrosius Aurelianus, a nyugati világ ellencsászárának és sikeres hadvezérnek számító hispániai Magnus Maximus, az első keresztény császárnak kikiáltott Nagy Konstantin, valamint Cassivellaunus britanniai fejedelem, aki kitartóan harcolt a rómaiak ellen.
Az évek során Artúr király történetét sikeresen újratervezték és újrafogalmazták. Új, eddig ismeretlen részletek kerültek a legendába, és többször megváltozott a hangsúly is.
A kérdés azonban még mindig az, hogy létezett-e valaha az a férfi, aki képes volt arra, hogy egy kardot húzzon ki a sziklából, és aki egy idősödő varázslót foglalkoztatott legfőbb tanácsadóként? Nem igazán.
Annyi bizonyos, hogy alakját a kor valóságos harcosairól mintázták, ám több bizonyíték inkább arra mutat, hogy Artúr király a hősies csatákat, érdekes történeteket és mondákat lejegyző emberek fantáziájából született.
Nem csoda, hiszen a középkorban a nemes és igazságos viselkedésről szóló Artúr-legendák, a veszélyben lévő hölgyeket megmentő hős harcosok történetei váltak a lovagi erények törvénykönyvévé, amely az azt követő évszázadokban is meghatározta a brit kultúrát.