„A királyi palotában a hit után az egyház foglalja el a második helyet, az egyház, melynek első ízben a mi fejünk, tudniillik Krisztus vetette el magját, majd az ő tagjai, vagyis az apostolok és szent atyák ültették át, meggyökereztették erősen, s elterjesztették az egész földkerekségen."
(Szent István király intelmei Imre herceghez)
István pogányként született, valamikor a 970 és 980 közötti években, a legtöbb történelmi forrás szerint a mai Esztergom vagy Székesfehérvár közelében. Szent István Árpád vezér dédunokája, Géza fejedelem, és a keleti (ortodox) rítus szerint megkeresztelkedett Sarolt fejedelemasszony fia
a türk eredetű Vajk néven látta meg a napvilágot.
István élettörténetével kapcsolatban, megkeresztelkedésének időpontja az egyik legvitatottabb kérdés: a történészek többsége szerint a fiú tízéves lehetett, amikor felvette a keresztséget.
Ami történelmi tény, hogy Géza 972-ben keresztény hittérítő papokat kért I. Ottó német-római császártól,
aki egy Sankt Gallen-i szerzetest küldött a fejedelemhez. A hittérítő munkát így Brúnó püspök kezdte el Magyarországon, aki elsőként Gézát és az udvar tagjait keresztelte meg.
Az máig kérdéses, hogy a keresztségben az egyik első keresztény vértanú után az István nevet kapott Vajk élt-e már ekkor. A hagyomány szerint ugyanis a későbbi uralkodót nem Brúnó,
hanem Vojtech, a vértanú prágai püspök, a későbbi Szent Adalbert keresztelte meg.
(Más források viszont úgy tudják, hogy Vojtech püspök csak a bérmálás szentségében részesítette a már megkeresztelkedett Istvánt.)
A 11. században élt Hartvik győri püspök legfőbb műve az az egyházi legendárium, amely (III. Ince pápa jóváhagyásával) Szent István „hivatalos" életrajzának számít. Ebben arról írt, hogy István szülei
gondosan odafigyeltek a fiú keresztény szellemű taníttatására, amit maga Szent Adalbert felügyelt.
Már gyermekként elsajátította a nyelvtan alapjait, és valószínűleg latinul is tanult, bár a korabeli uralkodók írás-olvasási tudásáról mást állítanak a krónikák. Nevelői odafigyeltek az ifjú fizikumára is: naponta rendszeresen végzett testmozgást, vadászatokra és később hadjáratokra járt.
Házasságát édesapja rendezte el; és 995 körül a bajor herceg, a későbbi II. Henrik császár lányát, Gizellát kapta feleségéül.
Néhány forrás arra utal, hogy Géza ekkor már egy keresztény állam alapításáról álmodozott, ám művét halála miatt nem tudta befejezni.
A feladat oroszlánrésze így egyetlen fiára maradt, aki szinte azonnal szembetalálta magát a nagybátyjával.
Koppány a család legidősebb tagjaként, a korábbi örökösödési rend alapján magának követelte nemcsak a hatalmat, hanem Sarolt fejedelemasszony kezét is.
Az utódlással kapcsolatos konfliktus egyre jobban kiéleződött István és Koppány között, ami miatt elkerülhetetlenné vált köztük a fegyveres összecsapás.
A döntő ütközet a feltételezések szerint valahol Veszprém és Várpalota között, a legnagyobb valószínűség szerint Sóly határában zajlott le, 997 késő őszén.
Az ütközetben Koppány serege súlyos vereséget szenvedett István hadaitól,
és a régi törzsi hagyományokat védelmező trónkövetelő is holtan maradt a csatatéren.
István Koppány tetemét felnégyeltette, és testrészeit elrettentésül az ország legfontosabb erősségei, Esztergom, Győr, Veszprém, valamint Gyulafehérvár kapuira függesztette ki.
Ez egyértelmű üzenet volt mindazokazok számára, akik azt tervezték, hogy szembeszállnak az akaratával.
A fiatal fejedelem a győzelem után sem pihent meg: még befejeztette a pannonhalmi apátság építtetését, és koronáért folyamodott Rómához. II. Szilveszter pápa és III. Ottó német-római császár akkoriban szövetségesek voltak, aminek komoly diplomáciai jelentősége volt az ország számára.
Miután István koronát és apostoli áldást nyert a pápától, a Magyar Fejedelemség bekerülhetett az európai keresztény nemzetek sorába. Bár a koronázás ideje bizonytalan,
a legtöbb történelmi feljegyzés 1000. karácsonyát vagy 1001. január elsejét adja meg időpontjaként.
Amikor Esztergomban István fejére került a korona, ezzel megszületett a keresztény Magyar Királyság is. A koronázás után az uralkodó azonnal hozzákezdett a korabeli nyugat-európai viszonyok szerinti modern állam kiépítéséhez:
így többek között lerakta a magyar állami és egyházi szervezet alapjait,
kiépítette a megyerendszert, kibocsátotta az első magyar ezüstpénzt, kiadta első törvénykönyvét, és sorra alapította az érsekségeket, valamint püspökségeket az országa területén.
Uralkodása idején erőskezű kormányzással - ha kellett, akár fegyverrel -, valamint politikai célú házasságokkal igyekezett megszilárdítani saját és hívei hatalmát az országban.
Fia, Imre herceg számára állította össze az Intelmeket, amelyben az általános erkölcsi kérdések taglalása mellett felsorolta a legfontosabb uralkodói erényeket.
Az 1030-as években kiadott, második törvénykönyvében megszilárdította a közrendet és a magántulajdont,
és tovább erősítette a királyság, valamint az egyház hatalmát. A lakosságot törvény kötelezte a templomba járásra, és megkövetelte, hogy „minden tíz falu építsen templomot". Rengeteg erőfeszítést tett a kereszténység elterjesztéséért, a hittérítéshez külföldről is hívott papokat.
A koronázás Istvánt keresztény, Isten kegyelméből uralkodó királyként legitimálta.
Az ezeréves magyar törvénytár, a Corpus Iuris az István által alkotott törvényekkel kezdődik. De az ő nevéhez fűződik a magyar egyházi szervezet kiépítése is, az államszervezet intézményeinek kialakításával párhuzamosan.
Ezért viselhette ő (és utódai) az apostoli király címet.
A nép ezért gyakran a földöntúli hatalom választottját, Istennek emberfeletti képességekkel és mágikus erővel felruházott küldöttjét látta személyében.
Hartvik püspök Szent István-legendája szerint a pápa "keresztet küldetett a királynak" mintegy az apostolság jeleként: „Én apostoli vagyok, ő viszont méltán Krisztus apostola, ha Krisztus annyi népet térített meg általa, ezért rendelkezésére bízzuk, miként az isteni kegyelem őt oktatja, az egyházaknak és népeiknek mindkét törvény (utroque iure) alapján történő igazgatását."
Ez az első olyan állítás, amely szerint II. Szilveszter pápa apostolnak nevezte Szent Istvánt.
Az apostoli király megnevezés nemcsak világi hatalmat, hanem fontos szakrális méltóságot is jelentett. István több forrás szerint ragaszkodott „az isteni elhívatás tudatában rejlő hatalmas erőforráshoz". Amikor a hagyomány szerint a pápa koronát és kettős apostoli keresztet küldött a magyar fejedelemnek, az egyházszervezés és a főpapok kinevezési jogával is felruházta.
Azzal, hogy Róma püspöke, az egyetemes anyaszentegyház feje küldött koronát Istvánnak, ezzel azt is kifejezte, hogy a Magyar Királyság nem vazallus, hanem önálló, szuverén állam, amely felett csak Isten áll.
Az új királyság így kivételes helyzetbe került:
a pápa által legitimált szuverén uralkodó, Szent István az önálló és független magyar királyságon belül Krisztus földi helytartója, a pápa felhatalmazása alapján maga építhette ki a magyar katolikus egyház szervezetét is.
Istvánt belső és mély vallási meggyőződése vezette a magasabb célok felé. Hitt abban, hogy a világi uralom jelenti az égi boldogsághoz vezető utat. Népének apostolaként, szent célja érdekében erőskezű és kemény uralkodóvá vált.
"... a legkeresztényibb uralkodó nemcsak királyi koronát kapott, nemcsak megerősíttetett apostoli tekintéllyel királyságában, és nemcsak jóváhagyták tetteit az általa felállított püspökségekkel együtt, hanem mint az isten igaz és hű katonáját, mint apostolt, tekintélye növelése érdekében azzal is megtisztelték, hogy ő is, a következő királyok is mint örökös apostoli legátusok visszavonhatatlan engedélyt kaptak ennek jelvénye, a kereszt viselésére" – írta Antonio Bonfini itáliai humanista történetíró, Hunyadi Mátyás udvari krónikása a 15. század második felében.
Az apostoli király titulus az uralkodó kiváltságos egyházjogi hatáskörét szimbolizálta: saját személyében gyakorolhatta az apostoli szentszék követének jogait, megszervezhette királysága területén az egyházat, érsekségeket, püspökségeket, kolostorokat alapíthatott, főkegyúri jogot gyakorolhatott a főpapi szék betöltésében, valamint egyházi méltóságokat adományozhatott.
"Szent István neve forrt össze a legszorosabban a magyarsággal és egyszersmind a magyarok európaiságával" – írta Kristó Gyula történész Szent István király című kötetében.
Az ő nevének szinonimája a szentkirály, ő volt falvak százaiban a templomcím, a település névadója. Ő az örök hivatkozási alap, minden cselekedet viszonyítási pontja, ő a Nagy Kezdet, az országalkotó, az államszervező, a keresztény hitet terjesztő uralkodó. Ő a valaha élt legnagyobb magyar államférfiú.
Szent István ezer éve a magyar államiság jelképe, ezért is kötődik nevéhez egyik legfontosabb állami ünnepünk, augusztus 20-a.