"Sokkal jobban ismerjük a Hold túloldalát, mint a mélytengerek világát"
(Dr. Robert D. Ballard oceanográfus, a Titanic roncsának felfedezője)
Az Egyesült Államok az 1960-es években nem csak azt tesztelte, hogy messze a Föld felett, a kozmikus környezetben milyen lehet az ember állóképessége, hanem azt is, hogy mit tud elviselni az emberi szervezet a sötét, dermesztően hideg, és nagy nyomású óceáni mélységekben.
Az úgynevezett aquanautákat arra tréningezték, hogy képesek legyenek a túlélésre a tenger nagy mélységeiben, a túlnyomásos környezetben is, ami - az űrutazáshoz hasonlóan - óriási fizikai, fiziológiai kihívásnak számít.
Bár az óceán sokkal hozzáférhetőbbnek tűnik, mint a sztratoszféra feletti magasságok,
mégis jóval több a felderítetlen rejtély odalent, mint az űrben,
és ironikus módon sokkal kevesebbet tudunk a mélység világáról, mint kozmikus környezetünkről.
Az óceáni mélységek elképesztő nyomást gyakorolnak az emberi testre,
a hidrosztatikus nyomás összenyomja a levegőt a tüdőben és a szövetekben, ami hirtelen felemelkedés esetén akár halállal is végződő keszonbetegséget okozhat .
Minél mélyebbre merül a búvár, annál több időt kell fordítania feljövetelkor az úgynevezett dekompresszós megállókra, hogy visszatérhessen a normál felszíni nyomásra.
Ha túl gyorsan emelkedik fel a mélyből, annak a súlyos keszon, vagy dekompressziós betegség lehet a következménye,
ami gyötrelmesen fájdalmas szorításokkal, bénulással, vagy akár halállal is együtt járhat.
Nagy nyomáson a levegőt alkotó gázok beoldódnak a véráramba, illetve a vérplazmába.
Ha túl gyorsan emelkedik a felszínre a búvár, gyorsan csökken a környezeti nyomás,
és a szövetekben feloldódott gázok, elsősorban a nitrogén, kitágulva, buborék formájában oldódik be a véráramba, elzárva ezzel az artériákban a vérkeringését, ami embóliát okoz.
Ezzel szemben ha kontrolláltan, fokozatosan, megállókat beiktatva jön fel a mélyből a búvár, akkor a gázbuborékok képződése kevésbé intenzív, és a gázok a tüdőn keresztül fokozatosan eltávoznak a szervezetből.
Ezért kell mindig lassan, fokozatosan felemelkednie a légzőkészülékes búvároknak, hogy a szervezetük megfelelően aklimatizálódjon.
Keszonbetegség esetén az illetőt mielőbb dekompressziós kamrába kell helyezni,
ahol túlnyomásos oxigént lélegeztetnek be vele, és a környezeti nyomást előre kiszámítottan, fokozatosan csökkentik, hogy elkerüljék az embólia kialakulását. E fiziológiai sajátosságokból is látható, hogy a mélymerülések rendkívül komoly kihívásnak számítanak.
Az Egyesült Államok Haditengerészete az 1960-as években nagy jelentőségű mélytengeri kísérleteket hajtott végre, amelyet Dr. George Foote Bond sorhajókapitány orovos-kutató irányított. Ez volt a híres Sealab projekt.
A kíséreltsorozatnak az volt a legfőbb célja, hogy a gyakorlatban tesztelje és kutassa az úgynevezett szaturációs búvárkodás elvét. Dr. Bond kísérleteivel a mélytengeri merülés hatékonyságát és a fenékidő hosszát szerette volna jelentősen megnövelni.
A haditengerészet búvárainak mindaddig
egy nagy mélységben végrehajtott néhány perces feladat után is több órát kellett dekompressziós kamrába eltölteniük,
hogy elkerüljék a súlyos keszonbetegséget. Dr. Bond módszerével azonban a búvárok napokig, vagy akár hetekig is a víz alatt lehetnek úgy, hogy ráadásul jelentősen lecsökkenthető a dekompressziós idő.
Dr. Bond 1957-ben tett javaslata alapján, az ezt követő hat évben laboratóriumi kísérletek sorozatával alapozták meg a szaturációs merülések gyakorlatát.. A szaturációs búvárok által belélegzett inert gázok nyomása mindig megegyezik a a mélység környezeti nyomásával.
A nyomáson belélegzett gázok beoldódnak a test szöveteibe, oly módon, hogy a szövetek telítődése nyomán kialakul az egyensúlyi állapot a környezeti, és a szöveti nyomás között.
A légzőgázban lévő gázok beoldódási sebessége különböző, de általában 24 óra alatt minden szövet teljes mértékben telítődik.
1964-ben. június 20-án a projekt első tenger alatti laborja, a Sealab I. bevezette Bond szaturációs búvárkodás technikáját. A Dr. Bond által felügyelt kísérlet során 4 búvár 9 napot töltött a mélyben. Az aquanauták
egy olyan speciális környezetben laktak, ahol véráramukat héliummal és más gázokkal telítették,
melyek a környező vízével azonos nyomáson voltak, képessé téve a búvárt arra, hogy hosszabb időt tudjon eltölteni a mélyben, a dekompressziós betegség kockázata nélkül.
1965. júniusában az Office of Naval Research magazinban publikálták az első kísérleti eredményeket arról, hogy a négy aquanauta a Bermuda-szigetek közelében másfél hétig 59 méterrel a felszín alá telepített víz alatti laborban élt és dolgozott, hélium, oxigén és nitrogén keveréket belélegezve.
1965. augusztus 28-án a Sealab II.-t 62 méter mélységben állították fel a tengerfenéken,
a kaliforniai La Jolla Canyonban, 10 aquanautával a fedélzetén, aik 7 atmoszféra nyomáson ténykedtek. Nem úgy mint a Sealab I.-en, itt már volt a fedélzeten forró zuhany és hűtőszekrény is.
Ez a küldetés nem csak fiziológiai teszt volt, hanem új eszközöket, mentési eljárásokat, valamint egy elektromosan fűtött száraz búvárruhát is kipróbáltak.
Három csapat ment le, az első augusztus 28-án.
Mindegyikük 15 napot töltött el lent, de egy valaki, Scott Carpenter kerek egy hónapot időzött a mélyben Carpenter egyike volt az első hét amerikai asztronautának, a Mercury program űrhajósai közül. a
Az asztronauta-aquanauta Carpenter sikeres 30 napos küldetéséhez
személyesen az USA akkori elnöke, Lyndon B. Johson gratulált telefonon. Carpenternek, - akit a dekompressziós kamrából hívtak ki az elnöki telefon miatt - szokatlanul magas volt a hangja a héliumban gazdag környezettől.
A telefonhívást rögzítették, amelyben az elnök lelkesen köszöntötte Carpentert, és azt mondta: „Akarom, hogy tudja, a nemzet nagyon büszke magára."
1969. februárjában merült alá a Sealab III., ekkor már 183 méterre, a szintén kaliforniai San Clemente partjainál. Sajnos, ez a merülés tragédiába torkollott.
Amikor a búvárok leszálltak, hogy megszüntessék a műszaki hiba miatti hélium szivárgást a még el nem foglalt lakóhelyen, egyikük, Berry Cannon meghalt.
A búvár fulladását a szén-dioxid okozta.
A tragikus baleset egyszer és mindenkorra véget vetett a Sealab III. és a haditengerészet minden további szaturációs búvárkodási kísérletének.
A Sealab expedíciók azonban rendkívül sok nagy jelentőségű felfedezéssel gazdagították a mélytengeri merülés tudományát, és hozzájárultak ahhoz, hogy jobban megismerjük az emberek által elviselhető pszichológiai és fiziológiai megterheléseket.