1916-ban amikor Ludwig Flamm osztrák fizikus átvizsgálta Karl Schwarzschild megoldását az Einstein mező egyenleteire - amely a fekete lyuk egy sajátos formáját, az úgynevezett Schwarzschild-féle fekete lyukat írja le -, felfedezte, hogy lehetséges másik megoldás is, ami a fehér lyuk jelenségét írja le.
(Egy test Schwarzschild-sugara az ugyanannyi teljes energiájú, gömbszimmetrikus fekete lyuk eseményhorizontjának a sugara. Égitestek tömegének alternatív mértékegységeként is alkalmazható.)
Flamm azt is észrevette, hogy a két megoldás a téridő két különböző régióját írja le,
amelyek - legalább is matematikailag - összekapcsolódhatnak egyfajta sajátos téridő-csatorna által, és hogy a fekete lyuk bejárata a fehér lyuk kijárata lehet ugyanannak az univerzumnak totálisan másik részében, vagy akár egy másik univerzumban. A fehér lyuk lényegében a fekete lyuk teoretikus, időbeli megfordítása.
Amíg a szupersűrű fekete lyuk iszonyatos gravitációs ereje miatt mindent beszippant ami átlépi az eseményhorizontját,
addig a fehér lyuk viszont mindent „kilő” a saját eseményhorizontjától.
Néhányan úgy vélik, hogy valamennyi fekete lyuk különleges „ikertestvére", a másik oldalán található fehér lyuk, ami mindent, amit a fekete „testvére" beszippant, kifúj egy másik univerzumba.
E teória képviselői azt feltételezik, hogy az ősrobbanás is egy ilyen jelenség eredménye lehet.
1935-ben Einstein tovább kutatta a problémát Nathan Rosen-nel együtt, amelyre az Einstein-Rosen híd, vagy ismertebb nevén az úgynevezett féregjárat lett a megoldásuk. Az einsteini elmélet alapján elvileg minden fekete lyuk rendelkezhet féregjárattal.
2014-ben Carlo Rovelli a francia Aix-Marseille Egyetem elméleti fizikusa és kollégái felállítottak egy másik elméletet, amely szerint lehetséges, hogy a fekete és a fehér lyukak más módon kapcsolódnak össze: amikor a fekete lyuk „meghal”, egyszerűen fehér lyukká válik.
A tanulmány szerint, amikor a fekete lyuk eléri azt az állapotot, amikor már nem tud tovább zsugorodni, mert a téridő nem nyomódik össze jobban, fehér lyuk formájában éled újjá.
Rovelli tehát azt állítja,
hogy a fekete lyuk egy bizonyos állapot elérése után szükségszerűen fehér lyukká válik.
Fekete lyukak elsősorban a különösen nagy tömegű csillagok halálát okozó gravitációs összeomlás (gravitációs kollapszus) nyomán bekövetkező szupernóva-robbanás eredményeként keletkezhetnek.
Az 1970-es években Stephen Hawking elméleti alapon kiszámította, hogy minden fekete lyuknak olyan sugárzást kell kibocsátania, amellyel tömeget veszít.
A Hawking-sugárzás létét sikerült is bebizonyítani.
Mindezek alapján azoknak a fekete lyukaknak, amelyek több tömeget veszítenek, mint amennyit nyernek, végül teljesen el kellene tűnniük, semmivé, matematikai ponttá kellene összezsugorodniuk, ami lehetetlen.
Rovelli és kollégái szerint azonban az anyagot vesztő fekete lyukak eltűnésének problémája áthidalható, ha a téridő-szövetet is kvantumnak tekintjük.
A sötét anyag a tudomány egyik legnagyobb rejtélye. Nem tudni miből áll, hiszen láthatatlan, nem bocsát ki semmit, nem veri vissza a fényt, és nem is blokkolja azt. Az univerzumban való jelenlétét csak a normál anyagra gyakorolt gravitációs hatása mutatja ki.
Egyes feltételezések szerint lehetséges, hogy a sötét anyag az ősi tömegüket fokozatosan elvesztő fekete lyukak Planck-tömegű maradványának tekinthető.
A 1960-as 1970-es évek elméleti munkái azt sugallták,
hogy fekete lyukak másodlagosan az ősrobbanásból is származhatnak,
mivel a kezdeti forróságban fluktuálódott az anyagsűrűség, és az univerzum nagyon gyorsan inflálódott.
Azok a fluktuációk pedig, amelyek az anyagot koncentrálták összeomolhattak, fekete lyukakat formálva.
Ezek az úgynevezett ősi fekete lyukak jóval kisebbek, mint a csillagtömegű fekete lyukak,
és ezért már átalakulhattak fehér lyukakká. A Naphoz közeli csillagok mozgása azt mutatja, hogy a sötét anyag lokális sűrűsége a Nap tömegének 1 %-a lehet köbparszekenként.
(A parszek a csillagászatban használatos távolságegység. Az a távolság, ahonnan egy csillagászati egység, azaz a Nap-Föld távolsága – 149,9 millió km-, 1 ívmásodperc parallaxis alatt látszik azaz 1 parszek 3,26 fényév távolságnak felel meg. A köbparszek pedig olyan térhasáb, amelynek minden éle 1-1 parszek. )
Az univerzum hemzseg a fekete lyukaktól, és talán a fehér lyukaktól is. Vannak tudósok, akik kételkednek a fehér lyukak létezésében, de korábban így volt ez a fekete lyukakkal is.
Rádióasztronómusok évtizedeken át észleltek fekete lyukba eső anyagtól származó jeleket anélkül, hogy tudták volna mit is figyelnek meg valójában. 1972-ben a Nobel-díjas fizikus, Steven Weinberg Gravitáció és Kozmológia (Gravitation and Cosmology) című könyvében
még azt írta, hogy a fekete lyuk létezése nagyon is hipotetikus,
és fekete lyukak eleve nem létezhetnek az univerzum bármely ismert objektumának a gravitációs mezejében.
Mint utóbb kiderült, tévedett a híres tudós.
Ma már számos asztrofizikai bizonyítékkal rendelkezünk arra, hogy a világegyetem szabályosan nyüzsög a fekete lyukaktól.
Bob Wald amerikai fizikus hasonlóképpen vélekedik a fehér lyukakról, mint korábban Weinberg tette azt a fekete lyukak létezésével kapcsolatban.
Wald álláspontja szerint nincs okunk azt hinni, hogy az univerzum bármely régiója megfelelne egy fehér lyuknak. Tegyük hozzá, ma még ez számít domináns véleménynek.
Világszerte számos kutatócsoport kezdte el azt a lehetőséget vizsgálni a közelmúltban, hogy a kvantummechanika csatornát nyithat-e fehér lyukak titkára. Az ég ugyanúgy nyüzsöghet fehér lyukaktól is, mint a fekete lyukaktól – vélik egyes tudósok. A fehér lyukak létezésének bizonyításával megoldhatóvá válna egy nagy rejtély, nevezetesen, hogy mi folyik a fekete lyukak belsejében.
A fekete lyuk körül kígyózó nagy mennyiségű anyag, - amit végül elnyel az égitest - észlelhető, de senki sem tudja, hogy mi történik a továbbiakban.
A fekete lyukak Hawking-sugárzását, azaz tömegvesztését bizonyító eredmények új muníciót jelentenek a hipotézisnek, amely szerint a fehér lyuk a sötét anyag összetevője lehet, amit az elpárolgott fekete lyukak maradványai formálnak.
Kívülről megfigyelve, véges mennyiségű idő alatt a fekete lyukakat és fehér lyukakat nem lehet megkülönböztetni egymástól. A maximálisan kitágult Schwarzschild-megoldás ugyanannyi a fekete lyuknál és a fehér lyuknál is (A Schwarzschild-megoldás, vagy más néven Schwarzschild-metrika az általános relativitáselmélet egzakt megoldása, amely a pontforrás gravitációs terét írja le.)
Egy fekete lyuk halála ugyanúgy kvantumjelenség, mint ahogy a fehér lyuk is annak számít:
a fehér lyuk lényegében a fekete lyuk időbeli megfordítása.
Azaz egy fehér lyuk csak olyan kozmikus régióban születhet, ahol igen erősek a kvantumgravitációs jelenségek.
A fehér lyukak fizikai létezése ellen felhozott egyik leggyakoribb tradicionális ellenvetés, hogy honnan is eredhetnek? A fentiek szellemében adott válasz szerint olyan régióból származnak, ahol a kvantumjelenségek dominálnak a gravitációs mező viselkedésében.
Ilyen régiók főleg a fekete lyukak élete végén jönnek létre, és az elmélet hívei szerint ezért hozhat létre fehér lyukat egy haldokló fekete lyuk.
Einstein általános relativitáselmélete nem szabja meg az idő irányát,
ezért ha egy gravitációs kollapszus során fekete lyuk keletkezik, amelyben eltűnik az anyag, ennek lehetséges a fordítottja is, a fehér lyuk, mert amikor a fehér lyuk „berobban” a múltba, anyag bukkan elő az eseményhorizont mögül.
A fehér lyuk tehát a fekete lyuk időbeli megfordítása; a jelenség a világegyetem expanziójához hasonlítható.
Egy fekete lyuk - fehér lyuk életciklusának folyamata időben aszimmetrikus, az időskálát a fekete lyuk kezdőtömege és életideje - amit a Hawking-sugárzásból kiszámíthatunk - határozza meg.
Elvileg tehát kiszámítható, hogy a fekete lyuk mikor alakul át fehér lyukká,
olyan objektummá ami legalábbis elméletben visszafordítja az időt.
Viszont további kutatások szükségesek ahhoz, hogy fényt derítsenek arra, mindezek ellenére az idő miért csak előre halad a látható univerzumban.