Az N 93012-es polgári lajstromjelű Boeing B-17 G-30 típusú négymotoros nehézbombázó a második világháború végén, 1945-ben hagyta el a szerelőcsarnokot.
Nem sokkal a háború befejezése után, az eredetileg a 42-31909 - es katonai lajstromszámot viselő és „Nine 0 Nine" becenevű gépet az Egyesült Államok Hadseregének Légierejét (United States Army Air Force, USAAF) érintő nagy leépítés során leselejtezték.
A „Nine 0 Nine" azonban a legtöbb társától eltérően elkerülte a bontót, és a Collins Foundation repüléstörténeti alapítvány tulajdonába került.
Alapos restaurálás illetve felújítás után a kuriózumnak számító egykori bombázó
számos nagy nemzetközi repülőnapon vett részt, és a géppel sétarepüléseket is szervezett a tulajdonosa.
Hosszúra nyúlt civil pályafutása során a „Nine 0 Nine" volt már – igaz, hogy szerencsére nem halálos kimenetelű – repülőesemény részese. 1995. július negyedikén a nebraskai Norfolkban a Karl Stefan repülőtéren megrendezett repülőnapon
az oldtimer B-17-es a leszállás közben futómű probléma miatt megsérült.
Az ezt követő nagyjavítás után a gép ismét megkapta az alkalmassági engedélyt.
A „Nine 0 Nine" 2019. október 2-án szerdán, helyi idő szerint délelőtt 9 óra 48 perckor startolt el a Connecticut állambeli Windsor Locks nemzetközi repterének betonjáról, háromfős személyzettel és tíz, sétarepülésre indult utassal a fedélzetén.
Mivel a matuzsálem B-17-es repülőerőd rendkívül nehezen gyűjtötte a magasságot, a gépparancsnok a visszatérés mellett döntött.
Szemtanúk szerint a 4-es motor kihagyva dolgozott, és erősen füstölt.
A futópálya megközelítése során az alacsonyan repülő gép hirtelen magasságot vesztett, és helyi idő szerint 9 óra 54 perckor a Bradley Nemzetközi Repülőtér egyik épületébe csapódott.
A becsapódás után a „Nine 0 Nine" kigyulladt, a fedélzeten tartózkodók közül heten azonnal az életüket vesztették,
hatan pedig súlyosan megsérültek, akiket kórházba szállítottak. Egy, a baleset közelében tartózkodó személy szintén megsérült, ő is kórházi ellátásra szorult.
A baleset miatt a Bradley Nemzetközi Repülőteret három és fél órára lezárták.
A Nemzeti Közlekedésbiztonsági Testület (The National Transportation Safety Board , NTSB) munkacsoportot hozott létre a baleset okainak kivizsgálására, a szakértők Jennifer Homendy vezetésével jelenleg a helyszínen vizsgálják a légi katasztrófa lehetséges okait.
Azt még egyelőre nem tudni, hogy a „Nine 0 Nine" tragédiája miatt a légügyi hatóság tervezi-e az oldtimer gépekkel való sétarepülések megszigorítását.
A második világháború egyik leghíresebb repülőgépét, a B-17 „Flying Fortress" nagy hatótávolságú négymotoros nehézbombázót az Egyesült Államok légierejének 1934 augusztusi pályázati kiírása alapján az 1916-ban Seattle-ben alapított Boeing Airplane Company repülőgépgyártó cég fejlesztette ki.
A „repülőerőd" elnevezés a gép kivételesen erős védőfegyverzetétől ered, amelyet a G-sorozat szolgálatba állításáig 11, a G típusváltozattól kezdve pedig 13 darab 12,7 mm-es Browning nehézgéppuskával szereltek fel.
Az 1935-ben elkezdett tesztrepülések befejezése után, a típus 1938 áprilisában állt szolgálatba az amerikai légierőnél. A 31,6 méteres szárnyfesztávolsággal rendelkező 22,6 méter hosszú bombázó meghajtásáról
négy, egyenként 895 kW teljesítményű Wright R-1820-97 típusú kilenchengeres radiális dugattyús motor gondoskodott,
amelyek 462 km/órás maximális sebesség, 10 850 méteres csúcsmagasság, valamint 2,8 tonna bombaterheléssel 3219 kilométeres hatótávolság elérését biztosítottak a gép számára.
Az 1941. december 7-i Pearl Harbor elleni japán támadás idején a légierő még csak alig 200 példánnyal rendelkezett a típusból.
A háború alatt összesen 12 731 gépet gyártottak, és a B-17 különböző típusváltozatait mind az európai, mind pedig a csendes-óceáni hadszíntéren bevetették.
A B-17 erős szerkezete miatt kivételesen ellenálló volt a sérülésekkel szemben,
és lényegesen jobb volt a túlélőképessége a korszerűbb, és ugyancsak nagy tömegben bevetett Consolidated B-24 „Liberator" típusnál.
A B-17 még olyan súlyos sérülésekkel is képes volt hazatérni, amilyenekkel a B-24 már nem tudott a levegőben maradni.
Az oldalsó lövészállásokban, továbbá a felső, valamint az alsó lövésztornyokban, illetve a farok lőállásban elhelyezett géppuskák össztüze jószerint nem hagyott holtteret a gépre támadó ellenséges vadászok számára. Egyetlen gyenge pontja az orr felőli védelem volt.
Amikor a német vadászpilóták az 1943 nyarán a Harmadik Birodalom ellen elkezdett nagy szövetséges bombázóoffenzíva idején kitapasztalták ezt a hiányosságot,
szemből kezdtek rátámadni a B-17-sekre,
méghozzá igen jó eredménnyel.
Ennek kiküszöbölésére, a G típusváltozattól egy dupla géppuskás orr-lőállással is megerősítették a B-17 védelmét.
Magyarország légterében az ország német megszállása után, az 1944. április 3-án elkezdett és egészen 1945. március végéig tartó amerikai stratégiai bombázó-offenzíva idején jelentek meg a „repülőerődök".
Budapest és a vidéki nagyvárosok, így különösen Győr és Debrecen szőnyegbombázásában, a magyar vasúti infrastruktúra rombolásában, a kőolajfinomítók és hadiipari üzemek pusztításában
a 15. amerikai légi hadsereg dél-olaszországi bázisairól felszálló B-17-sek vettek részt.
A magyar légvédelmi tüzérség, továbbá a honvéd légierő vadászalakulatai, illetve a Luftwaffe magyar légtérbe vezényelt vadászai a típus számos példányát lelőtték, vagy megrongálták, miközben maguk is rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek az amerikai bombázókötelékek sűrű elhárító tüzétől.
Az amerikai légierő 1947-ben nyugdíjazta a típust,
ám a második világháború után még számos ország légerejében szolgált a strapabíró bombázógép. A hadrendbe állított B-17-sek alkalmazói közül a brazil légierőben szolgált legtovább, ahol csak 1968-ban vonták ki a szolgálatból.
Magántulajdonban még ma is több repülőképes példányt üzemeltetnek, amelyek közül kétség kívül a Memphis Bell a leghíresebb, a gép történetéről 1990-ben bemutatott nagysikerű mozifilmnek köszönhetően.