Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
„Az egyik törvény úgy szól, hogy Magyarország királyát a szent koronával kell megkoronázni. A másik, hogy az esztergomi érsek koronázza meg. A harmadik, hogy a koronázás Fehérvárott történjék."
(Részlet Kottaner Jánosné emlékirataiból)
Nem véletlenül vált Luxemburgi Zsigmond a késő középkori Európa egyik legjelentősebb királyi személyiségévé. Többek között megszervezte az utolsó összeurópai keresztes hadjáratot, felszámolta a nagy nyugati egyházszakadást, és harcot kezdett a husziták ellen, kiépítette a végvárrendszert, valamint fényes építkezéseket rendelt el Visegrádon, Budán és Székesfehérvárott.
Zsigmond uralkodása fordulópontot jelentett Magyarország külpolitikai helyzetében, aki több mint ötven évig viselte a magyar koronát.
A királynak az első feleségétől, Anjou Máriától csupán egyetlen fia született, akit a történetírás "Luxemburgi N." néven emleget.
A trónörökös azonban szerencsétlen körülmények között látott napvilágot.
Az állapotos királyné a keresztjáró szokások szerint 1395. május 17-én kilovagolt a budai hegyekbe, ahol a lova megbotlott egy vízmosásnál, és maga alá szorította lovasát.
A várandós asszony elvesztette az eszméletét, és ott, idő előtt szülte meg gyermekét, aki azonban az ellátatlansága miatt röviddel az édesanyja után, szintén elhunyt.
A két holtestet domonkos-rendi apácák találták meg az erdőben.
A királyné tragikus halála után Zsigmond csak hat évvel később, a siklósi fogsága idején egyezett meg a Garai–Cillei ligával a következő házasságáról: 1405-ben feleségül vette Cillei Borbálát, aki 1409 októberében egy leány gyermekkel ajándékozta meg azuralkodót, és aki az Erzsébet nevet kaptaa keresztségben. A királnyak nem született többé fia.
Zsigmondnak komoly fejtörést okozott az utódlás, amit a lehető legjobbnak vélt szövetség kötéssel próbált bebiztosítani. Ennek érdekében 1402-ben örökösödési szerződést kötött IV. Albert osztrák herceggel, amelynek értelmében
fiú örökös híján a herceg előző évben nagykorúsított fia, Albert követi majd Zsigmondot a magyar trónon.
Ez a szövetség tulajdonképpen Zsigmond hálája volt a Habsburgoknak, akik politikailag és fegyverrel is segítették a cseh korona megszerzéséért vívott küzdelemben, amit egyébként féltestvérével, Vencellel vívott.
Két év múlva az osztrák herceg meghalt, és az ekkor hétéves Albert örökölte a hercegséget. Zsigmond nem feledte ígéretét, és 1411. október 7-én Pozsonyban az alig kétéves Erzsébet lányát eljegyeztette Alberttel.
Tette mindezt a magyar rendek beleegyezése nélkül.
Albert jó vőlegényhez méltóan később részt vett a huszita háborúkban, elkezdte az egyházi birtokok gazdasági modernizációját és harcolt az ország déli részén a törökök ellen is.
A 24 éves herceg, és a korabeli egyházi törvények szerint a házasságra lépéshez szükséges kort, a 12. életévét betöltő Erzsébet csak 1421. szeptember 28-án mondhatták ki az igent Pozsonyban. Azzal senki sem foglalkozott, hogy negyedfokú rokonságban álltak egymással, és a pápai diszpenzáció sem érkezett meg a házasságkötésig.
Így amikor 1437. december 9-én Zsigmond meghalt, a temetése után tíz nappal az országnagyok összegyűltek Pozsonyban, és formálisan magyar királlyá választották V. (Habsburg) Albert osztrák herceget.
A királyi pár udvartartásába került hamarosan egy igen éles eszű asszony, kitűnő ajánlólevelekkel. Utóbbiakból kiderült, hogy Kottaner Jánosné minden szálával Sopronhoz kötődik, ahol nem csupán egy helyi nemesi család tagjaként látott napvilágot, hanem a város polgármesteréhez, Székeles Péterhez is ment férjhez.
Tizenhárom évnyi házasság után a férfi elhunyt, és az özvegy újra férjhez ment. A bécsi Szent István székesegyház kamarásával, Hans Kottannerrel (Kottanner János) kötött házasságából több gyermeke született.
Hamarosan komornaként (szárazdajkaként, udvarhölgyként) állt Luxemburgi Erzsébet királyné szolgálatába.
Első férje révén valamennyire tudott magyarul, és bár nem beszélte jól a nyelvet, szinte mindent megértett, amit mondtak neki. Ennek a „különleges képességének" köszönhetően jól kiismerte magát az udvari intrikákban, cselszövésekben, aminek később jó hasznát vette.
A komorna és a királyné idővel igen szoros kapcsolatba kerültek egymással. Ezt bizonyítják Kottaner Jánosné1450-es években keletkezett és az eseményeket apró részletességgel leíró emlékiratai is.
"Albert fejedelem ekkor búcsút mondott Ausztriának, és udvarával szintén Pozsonyba ment. Önagysága ezután Bécsbe küldött, és legkisebb leányát, Erzsébet kisasszonyt kíséretével együtt elhozták onnan Pozsonyba; ez megtörtént, s akkor én, Kottanner Jánosné szintén ott voltam, és engem is elküldtek Albert királynak s hitvesének, a nemes és legkegyelmesebb királyné asszonynak udvarába. Nem sokkal ezután a királynéval és a hatal nemes hercegnővel együtt felkerekedtünk, és Buda felé vettük utunkat". – rögzíti a töredékesen fennmaradt memoár a kezdetekről.
Tehát amikor a királyi házaspár átette a székhelyét Magyarországra, a komorna is követte őket.
Albert királynak időközben elege lett abból, hogy a magyar bárók bábként kezelik.
Úgy döntött, hogy, nem adja fel a magyar királyoknak azt a jogát, amelyet a koronázási jelvények megőrzésében a korábbi századokban gyakoroltak. A Szent Koronát ezért Pálóczi György érsek (a korona „őrzője") halálát követően 1439. július 4-én Esztergomból, a visegrádi fellegvár kincstárába szállíttatta át.
A koronázási jelvényeket elhunyt apósa nyomdokában járva Albert király a fellegvár kulcsaival együtt legbelsőbb bizalmasára, Bazini és Szentgyörgyi Miklós fiának, Györgynek az őrizetére bízta.
Magát a ládát, amibe a Szent Koronát helyezték, valamint a kincseskamrába vezető ajtót, a király és a bárói, valamint a prelátusi kíséret tagjai a saját pecsétjükkel zárták le.
Utóbbiak jelenléte arra utalt, hogy Albert valószínűleg minden törekvése ellenére sem tudta visszaállítani az apósa alatt kialakított hatalmi viszonyokat, hiszen Zsigmond idejében ehhez elegendő lett volna a király pecsétje i .
A pecsételési eljárást azonban egy külső szemlélő is végignézte. Egyes történelmi források azt rebesgetik, hogy maga Erzsébet királyné küldte oda a komornáját, Kottaner Jánosnét. Önként adódó kérdés, hogy vajon miért?:
Zsigmond lánya ugyanis pont akkoriban volt várandós, és Erzsébet felismerte az ebből származó egyre markánsabban körvonalazódó ellentételeket, valamint a főúri csoportok megnövekedett befolyását, akikben cseppet sem bízott.
Uralkodói sarjként emellett pontosan ismerte a korona államjogi jelentőségét, valamint azt az ősi tiszteletet, ami a magyarok széles rétegeiben a szentként tisztelt koronázási ereklyékkel szemben megnyilvánult. Ez ösztönözte arra, hogy még hatásosabb intézkedéseket tegyen a Szent Korona biztonságos megőrzése érdekében.
Albert királnyak közben számos problémával kellett szembenéznie: korlátozott királyi hatalom, törökellenes harcok, sziléziai háború, diplomáciai manőverek,
a „német" uralom elleni alkalmanként fellángoló gyűlölethullámok,
illetve a királyi családon belüli nyílt versengés. Miután képtelen volt változtatni a Magyarországon kialakított kormányzati rendszeren,1439-ben megerősítette a rendek kiváltságait, valamint megtiltotta a külföldiek hivatalokba ültetését és birtokadományokban részesítését.
Az uralkodó azonban 1439. október 27-én a Komárom-Esztergom megyei Neszmélyen, a törökök ellen vezetett hadjárat során életét vesztette a táborban kitört vérhasjárvány miatt. Erzsébet királyné ekkor már terhes volt,
de csak Albert király halála után, 1440. február 22-én született meg fia, a későbbi V. (Utószülött) László.
Habsburg Albert végrendelete szerint születendő gyermeke gyámságát magyar, cseh, és osztrák főnemesekre bízta.
Az uralkodó halálával elkerülhetetlen trónharc vette kezdetét.
Az ország két részre szakadt: a Habsburg-pártiak Erzsébetet (és az akkor még sem született fiát), míg a nemesség másik fele I. Ulászló lengyel királyt támogatta.
Erzsébet pontosan tudta, hogy azé az ország, akinek a birtokába kerül a Szent Korona. Megbízta hát a komornáját, hogy lopja el a szakrális felségjelvényt a visegrádi várból.
„A magyar nemesurak Visegrádról ismét Buda felé vették útjukat. A nemes királyné pedig legkisebbik leányával, Erzsébet kisasszonnyal a várból elindult Komárom felé. Cillei Ulrik gróf mint hűséges atyjafia is eljött akkor őnagyságához, s együtt megtanácskozták, hogyan lehetne valami okosat kitalálni, hogy a szent koronát a visegrádi várból kihozhassák. Nagyságos úrnőm akkor hozzám jött, hogy én tegyem meg ezt, mivel senki sem ismeri annyira a körülményeket, mint én, akiben ezenfelül még meg is bízik" – áll Kottanner Jánosné (született Wolfram Ilona) emlékirataiban a Szent Korona ellopásának körülményeiről.
Úrnőjr titkos megbízásából 1440. február 20-ról 21-re virradó éjszaka a komorna segítőivel közösen lereszelte a lakatokat, és
feltörte a visegrádi fellegvár ötszögletű tornyának kincseskamráját, ahol a Szent Koronát őrizték.
A felségjelvényt kiemelték a ládájából és bevarrták egy vörösbársony vánkosba, majd Kottanner Jánosné Erzsébet más bizalmasaival együtt az éjszaka leple alatt Komárom felé indult.
A Dunán történt átkelésükkor beszakadt szekerük alatt a jég, ám szerencséjükre
mind a korona, mind pedig a komorna sértetlenül jutott el a komáromi várba, a várandós Erzsébet királyné ideiglenes udvartartásába.
A sors érdekes játéka, hogy néhány hónap múlva, 1440. május 15-én maga Kottanner Jánosné tartotta karjában azt a csecsemőt, akinek az esztergomi érsek helyezte a fejére a koronázási ceremónián a Szent Koronát. Ezzel a Habsburg V. László lett a törvényes, új magyar király, az egyetlen olyan Habsburg-házi uralkodó, aki Magyarországon született.
