„...Mint a Minisztertanács elnöke bejelentem, hogy a magyar kormány tárgyalásokat kezdeményez a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról, többek között a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról..."
(Nagy Imre rádióbeszéde 1956. október 25-én)
1956-ban Nyugat-Európa lassan már kezdte elfeledni a második világháború rémségeit; egyre inkább a hétköznapi élet örömeinek, a szórakozásnak, a nyugalomnak adta át magát.
Újra előtérbe kerültek a közvéleményt lelkesen foglalkoztató hírek,
mint például amikor április 18-án az Oscar-díjas amerikai színésznő, Grace Kelly összeházasodott III. Rainier monacói herceggel.
A médiaesemény lázba hozta az egész világot: főcímek harsogtak arról, amikor hosszú, szerelmes levelezést követően a hollywoodi álom valóra válik.
Az „évszázad mesebeli esküvőjén" a fél világ részt vett.
Ez volt az első olyan esküvői szertartás, amit a tévé Európában és Amerikában is közvetített, így lázba hozta az egész világot.
1956-ban a Time magazin egy híres színésznőt és szexszimbólumot az „év okos üzletasszonyának" minősített, aki ez év márciusában változtatta hivatalosan a nevét Marilyn Monroe-ra.
A világ egyik legismertebb arca június 29-én privát ceremónián ment feleségül az amerikai drámaíróhoz, Arthur Millerhez.
Az Angliába látogató szerelmespár a monacói szerelmi románchoz hasonló óriáshullámokat keltett a média világában.
Eközben elindultak a televízióban az első főző- és a showműsorok, az emberek pedig lelkesen követték ezeket.
A hírességeket övező médiaérdeklődés mögött azonban ott bújt meg a háttérben a hidegháború egyik legkomolyabb krízise.
1956. október 29-én kirobbant a szuezi válság néven ismert nemzetközi konfliktus, a második arab-izraeli háború.
A Szuezi-csatorna, ahol a Közel-Kelet olajkincsét, a fekete aranyat szállították, óriási stratégiai jelentőséggel bírt. A csatorna működését felügyelő részvénytársaság jelentős része francia kisrészvényesek és a brit állam kezében volt, de Egyiptom is leszakított egy kisebb hányadot a tulajdoni részből.
A külpolitikában a pánarab eszmék jegyében az arab világ egyesítését tűzte ki célul egy fiatal, ambiciózus katona, Gamal Abdel Nasser ezredes, ám a háttérben ott munkálkodtak az egymásnak gyakran ellentmondó érdekek
– mondta dr. Bertalan Péter történész-politológus, a VERITAS Történetkutató Intézet munkatársa. – Miután Eisenhower elnök megpróbálta fokozni a nyomást az egyiptomi belpolitikában, kormányzata 1956 júniusában visszavonta a gátépítésre adott kölcsönt.
A terv azonban fordítva sült el, mert Nasser elnök a megfelelő mennyiségű tőke megszerzése érdekében 1956. július 26-án bejelentette a Szuezi-csatorna államosítását.
Ez a lépés igen érzékenyen érintette a nagyhatalmi státuszához ragaszkodó Nagy-Britanniát és Franciaországot,
ahol hozzáláttak az ellenlépés megtervezéséhez. A titkos paktumok és találkozók után a lehetséges szövetségest Izraelben látták meg, amely az egyezséghez híven október 29-én támadást indított Egyiptom ellen, és megszállta a Sínai-félszigetet.
Közben a szívinfarktusából éppen felépülő Eisenhower elsősorban a választási kampánya miatt nem támogatta a háborút, de a konfliktus rendezésében látta arra a lehetőséget, hogy bevonuljon a világtörténelembe.
Végül az olajembargó és a nemzetközi nyomás miatt Sir Anthony Eden brit miniszterelnök 1956. november 6-án fegyverszüneti egyezményt kötött Nasszerral, bár a szövetségeseit „elfelejtette" értesíteni.
Ezzel véget ért a háború, mely hatalmas presztízsveszteséget okozott a két európai hatalomnak.
1956. február 14-én nyílt meg Moszkvában a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) XX. kongresszusa, amelyen
1436 küldött vett részt, és 55 külföldi kommunista párt képviseltette magát.
A párt első titkára, Nyikita Szergejevics Hruscsov a tizenkét munkanapos tanácskozás utolsó napján olvasta fel „A személyi kultuszról és következményeiről" című desztalinizációs referátumát.
A kommunista rendszer azonban nem volt képes a megújulásra, a birodalmi logika, a diktatúra továbbra is fennmaradt, a szovjet nagyhatalmi politikai, gazdasági nyomás, a megfélemlítés és a manipuláció nem csökkent a blokk országaiban
– vázolta Bertalan Péter. – A Szovjetunióban a kongresszust követően a helyi pártszervezetekben ismertették a zárt ülésen elhangzottakat, és bár a sajtót kizárták, de gondoskodtak a kiszivárogtatásról; sőt, még a CIA is kapott egy titkos példányt a jegyzőkönyvből.
A négyórás referátum a felszínen elindította az ortodox kommunizmus bomlási folyamatát, addigi elveinek és gyakorlatának átértékelését.
A „titkos" beszéddel Hruscsov helyzete megerősödött, ellenfelei elszigetelődtek, beszédével beírta magát a világtörténelembe.
Néhány hónappal később magabiztosan adott parancsot az 1956-os magyar forradalom leverésére.
Hruscsov desztalinizációs beszéde eljutott a szovjet érdekszférának számító Lengyelországba is, ahol többé-kevésbé megmaradt a katolikus egyház dominanciája, és nem sikerült teljes mértékben a kollektivizálás sem, mert megmaradtak az autonómia, szabadság kisebb körei.
Az ország 1956-ban belső elégedetlenségtől forrongott, és emiatt tört ki júniusban munkásfelkelés Poznanban.
A megmozdulást a hatalom kegyetlenül elfojtotta, de változás mozgolódott a helyi politikában. Augusztus 5-én visszatért a hatalomba a sztálinista nézetei miatt korábban eltávolított Władysław Gomułka, aki a Lengyel Munkáspárt vezetői tisztjét követelte magának.
Gomułka mélyebb demokratikus reformokat sürgetett, valamint a szovjet kapcsolatokat is lazítani akarta.
1956. október 20-án Gomulka elmondta a világviszonylatban is híressé vált beszédét, amelyben a korábbi pártvezetést teszi felelőssé a poznani felkelésért
– vázolta a történész-politológus. – Egyenlőségen alapuló viszonyt ígért a szovjetekkel való kapcsolatban, csökkenteni kívánta a termelési normákat és javítani az élet és munkakörülményeket.
A pártvezető a szocializmus „lengyel útját", a demokratizálási folyamatot hirdette, és megbélyegezte a sztálinizmus, a személyi kultusz rendszerét.
Moszkvában egy másodpercig sem nézték jó szemmel Gomulka ténykedését.
A helyzet akkor vált igazán válságossá, amikor a szovjet csapatok Varsó felé indultak, de végül nem mertek megkockáztatni egy lengyel nemzeti ellenállásba torkolló konfliktust.
Hruscsov frusztráltságát viszont a magyarokon vezette le
és a lengyel kérdés egyelőre a háttérbe szorult a szovjeteknél.
A Rákosi Mátyás irányításával kialakított sztálinista típusú diktatúra gazdaságpolitikája, a kollektivizálás, a túlzott mértékű és irracionális iparosítás, valamint az abból eredő szegénység és a terror már az ötvenes évek elejére komoly feszültséget eredményezett.
1955-ben Rákosi és hívei elérték Moszkvában az 1953-ban Rákosit váltó népszerű vezető, Nagy Imre megbuktatását, ami komoly elégedetlenséget szült az országban.
Hruscsov időközben egy titkos találkozón kibékült Titóval, amivel hallgatólagosan megkérdőjelezte a provokáción alapuló Rajk-per jogosságát
– mutatott rá az összefüggésekre dr. Bertalan Péter. – Magyarországra 1956. október 24-én megérkezett a bonyolult diplomáciai ügyek két specialistája, két, a kremlbeli hatalmi intrikákban járatos politikus, Mikojan és Szuszlov, akik a bizánci politikai logika szerint időlegesen a „békegalamb" szerepében tetszelegtek, de valójában héjaként figyelték az eseményeket.
Hozzátette: egyszerűen időt akartak nyerni Moszkvának, Budapesten közvetlen információkat akartak szerezni az eseményekről, valamint megvárni, hogyan alakulnak a szuezi események.
A történelem fogaskerekei már korábban megállíthatatlanul elindultak, a magyar társadalom 1956-ra egyre jobban elégedetlenkedett, aminek egyik jól látható jele volt, hogy 1955 nyarától egyre többen szöktek át Bécsbe a jobb élet reményében.
A magyarországi reformellenzék a lengyelországi szovjetellenes tüntetőkkel és Gomułka reformjaival rokonszenvezett,
a diákszervezkedés októberre pedig felgyorsult az egész országban. Magyarország megállíthatatlanul haladt a forradalom felé.
Nagy Imre közben a szocializmus megreformálásáról és emberarcúvá tételéről ír tanulmányokat. Egyre többször tűnik fel Budapest utcáin, ahol egy joviális úriember képét mutatja, fagylaltozik, sétálgat, villamosozik, és elvegyül az emberek között.
És bár Nagy Imre a tüntetést nem támogatta, október 23-án egyszerűen belesodródott a forradalomba.
Csak az MDP Központi Vezetőségének utasítására jelent meg este a Kossuth téren a mintegy háromszázezer fős tömeg előtt, de végül csalódást okozott nekik
– hangsúlyozta a történész-politológus. – Egyrészt, mert úgy szólította meg őket, hogy „elvtársak"; másrészt, mert nem ígért többet az 1953-ban meghirdetett programjánál.
A békéltető szavak nem értek el semmit, és az állampárt ellenséges fellépése agresszivitásra sarkallta a demonstráló tömeget.
A szakzsargonban csak „szobrászoknak" nevezett, az északi kerületekből szerszámokkal érkező munkások találkoztak az egyetemistákkal, és a Dózsa György úton álló gigantikus Sztálin-szobor ledöntésére indultak.
A háttérben ott dolgozott a szovjet-bizánci birodalmi logika: 1956. október 31-re elkészült Magyarország lerohanásának és a birodalomba való visszaillesztésének a terve
– mutatott rá dr. Bertalan Péter. – Hruscsov ezt először Gomulkával tárgyalta meg, a lengyelek a háttérben beletörődtek és hallgatólagosan támogatták a szovjetek tervét.
A november 11-ig tartó forradalom húsz napja alatt egy elszánt nemzet felemelte fejét, nemet mondott az elnyomásra, a diktatúrára, és szembeszállt a világ akkori legnagyobb birodalmával.