„...nem vagyok szép és nem értek a boszorkánymesterséghez – nekem becsületesen és gyorsan kell végeznem a dolgomat."
(részlet Philippa Gregory: A vörös királyné című regényéből)
Anglia a 15. század első felében békés ország volt, lakóit hosszú évtizedekig nem osztotta meg semmiféle ellentét. Ebbe a viszonylagos békébe született bele 1443. május 31-én Margaret Beaufort; aki Somerset hercegének egyetlen gyermekeként óriási földbirtokot örökölt Bedfordshire-ben. Édesanyja, Margaret Beauchamp of Bletso számos kastélyt és birtokot vitt a házasságába. Édesapja, John Beaufort pedig a gyengekezűként számon tartott VI. Henrik király szolgálatában állt.
Margaret még csak kettőéves volt, amikor az uralkodó feleségül vette a büszke és erős akaratú, francia Anjou Margitot, aki hamarosan az angol belpolitika megkerülhetetlen tényezője lett.
Margaret vérében királyi vér csörgedezett, ám egy generációkra visszanyúló törvénytelen kapcsolat miatt a Beaufort család legitimáció iránti kérelme többször kudarcba fulladt. A kis Margaret élete igen korán gyökeres fordulatot vett, amikor édesapja nem sokkal az első születésnapja után, 1444. május 27-én elhunyt.
Ezután a lány Anglia egyik leggazdagabb örökösnőjévé vált, aki emiatt kiváló választásnak számított egy nősülésre készülő főrangú férfi számára. A ragyogó elmével megáldott és figyelemre méltóan magabiztos Margaretet édesanyja különös büszkeséggel, egyedül nevelte fel, miközben igyekezett megismertetni leányával a származásában és a gyors észjárásában rejlő lehetőségeit.
Kétségtelen, hogy Margaret egész életében kitűnő érzékkel ragadta meg a kínálkozó lehetőségeket az előrelépéshez és céljai eléréséhez. A vagyona miatt igen vonzónak számító lányt így viszonylag korán, már egyéves korában eljegyezték az egyik közeli rokonával, William de la Pole suffolki herceg fiával, John de la Pole-lal.
Bár a pápai diszpenzáció csak 1450 augusztusában érkezett meg, a frigyet már januárban megkötötték. Az ekkor hétéves Margaret azonban csak alig három évig élhetett férjével, mert
VI. Henrik király felbontotta a házasságát, és a saját féltestvérei (Jasper és Edmund Tudor) gyámsága alá helyezte.
Ez több szempontból is döntő fordulatot jelentett Margaret életében: egyrészt, mert hamarosan gyengéd vonzalom támadt közte és Jasper Tudor között, másrészt, mert – VI. Henrik biztatására – a következő hitveséül Richmond első grófját, Edmund Tudort választotta.
Később többször kijelentette, hogy soha sem tekintett igazi férjként John de la Pole-ra, és mindig is Edmund Tudort tekintette a valódi férjének, mivel a kánonjog alapján a házassági szerződés semmiképpen nem lehet érvényes, ha azt még az ara 12. születésnapja előtt kötötték meg.
1453. február 14-én a kilencéves lány Londonba utazott, hogy bemutatkozzon VI. Henrik király udvarában. A helyzetet bonyolította, hogy az uralkodó akkoriban William de la Pole-t nevezte ki kancellárnak, akinek egy cseppet sem tetszett, hogy a király korábban érvénytelenítette a fia, valamint Margaret házasságát.
A frigy által remélt vagyont, rangot és szövetséget nem hagyhatta veszni, a törekvéseihez pedig kapóra jött, hogy VI. Henrik királynak akkor még nem született örököse.
William de la Pole ezért a fiát szerette volna trónra juttatni a Lancaster-házból származó Margaret által. Nem járt sikerrel. A történelmi források szerint VI. Henrik talán épp emiatt adta hozzá a lányt a féltestvéréhez, ám az is meglehet, hogy a fiatal ara a korabeli szokásoknak megfelelően, egyszerű „árucikk volt a középkori házassági piacon". Bárhogy is történt,
a fiatal Margaret 1455. november elsején hozzáment a nála kétszer idősebb Edmund Tudorhoz
és pont abban az évben költözött be az angol királyi udvarba, amikor már kibontakoztak azok a dinasztikus ellentétek, amelyek végül a három évtizedig tartó Rózsák háborújához vezettek.
Az udvarban szinte mindenki biztosra vette, hogy mi fog történni a fiatal Margarettel: úgy sejtették, hogy a többiekhez hasonlóan csatlakozik a király híveihez, és engedelmes, alázatos feleségként szolgálja urát. Margaretnek azonban más tervei voltak.
A mindössze 12 éves lány igen gyorsan teherbe esett; ám arra nem tudott felkészülni, hogy az alig egy év múlva kitört pestisjárványban elveszíti férjét, és ezzel a királyi rokonsággal elért teljes biztonságot is.
A Rózsák háborúja kezdetén ez lett a veszte: a hét hónapos terhes lány a York-dinasztiát támogató, ellenséges hadsereg foglya lett, és ezzel a jövője bizonytalanná vált.
A fiatal, gyenge testalkatú és törékeny Margaret 1457. január 28-án óriási kínok és fájdalmak közepette hozta világra egyetlen gyermekét a walesi Pembroke kastélyban. A komplikált és hosszadalmas szülés közben többször felmerült annak veszélye, hogy anya és fia is belehalnak a szülésbe.
"Meg kell mondjam, most, hogy megtapasztaltam a vajúdást, már nem tesz rám akkora hatást a keresztre feszítés. Elképzelhetetlen, hogy létezne ennél szörnyűbb kín. Persze átérzem a Mi Urunk szenvedését. De ha nem volt része egy nehéz szülésben, nem is sejtheti, mi az igazi fájdalom" – írta Philippa Gregory történész A Vörös királyné című könyvében, hozzátéve, hogy Margaret teste olyan sérüléseket szenvedett, hogy soha többé nem szülhetett gyereket.
Könnyen lehetséges, hogy éppen ezeknek a megpróbáltatásoknak köszönhetően vált anya és fia kapcsolata egész életükben ennyire varázslatossá és különlegessé.
Margaret látva a háború miatt kialakult zavaros, és számára nem túl biztató körülményeket, új stratégiát szőtt.
Eldöntötte, hogy nem fog visszarettenni semmitől, hogy a fiát trónra ültesse, azt hirdetve, hogy Isten akaratát teljesíti ezzel. Jasper Tudor ekkor esküdött fel a fiatal anya és Henrik fia védelmére.
Margaret nem várta meg, hogy a feje felett döntsenek az életéről: miután letelt a gyermekszülést követő negyvennapos, úgynevezett „tisztulási időszak", máris lépéseket tett annak érdekében, hogy újra férjhez mehessen egy megfelelő jelölthöz.
1457 márciusában megállapodást kötött, hogy hozzá megy Buckingham első hercegének második fiához, Sir Henry Staffordhoz
(első unokatestvéréhez), aki az ország egyik legerősebb arisztokratájának hírében állt. Margaret a Szentatya jóváhagyása után, 1462. január 3-án harmadszorra is oltár elé állt; férjével őszintén tisztelték egymást, bár Stafford korai halála miatt házasságuk rövid életűnek bizonyult.
Közben az ifjú Henriket kétéves korától tizennégy éves koráig Walesben nevelte az apja, Edmund Tudor családja, bár a fiatal fiú vér szerinti apja a feltételezések szerint Jasper Tudor volt. Nehéz idők jártak rájuk: miután az 1460-as wakefieldi csatában a York-ház diadalmaskodott,
IV. Eduárd magának követelte a koronát a Lancester-házból származó VI. Henrikkel szemben, majd egy év múlva kivívta a győzelmet, és trónra lépett.
A szerencse kereke a következő években többször is megfordult, hol a Yorkok, hol a Lancasterek oldalára, ezért Margaret és fia egy pillanatra sem érezhette magát biztonságban.
Margaret Beaufort irigylésre méltó kitartással, türelemmel és állandóan megújuló stratégiával nézett szembe az akadályokkal és a halál veszélyével is. Bátran és elszántan játszotta a 15. század hatalompolitikai játékát. Vakbuzgó hittel, néha álszent viselkedéssel igyekezte a háttérből irányítani az eseményeket és megszerezni a trónt a fiának.
Hajlandó volt kockára tenni egyetlen igaz szerelmét, Jasper Tudort is annak érdekében, hogy isteninek hitt küldetését beteljesítse, és az akkoriban már száműzetésben élő Henriket királlyá koronáztassa.
A grófné a gyászév leteltével, 1472 júniusában szervezkedni kezdett IV. Eduárd angol király és felesége, Woodville Erzsébet ellen. Azért, hogy közel maradhasson a tűzhöz, negyedszer is – egyben utoljára – férjhez ment, ezúttal a befolyásos Thomas Stanley grófhoz.
Sorra „áldozta fel" a lehetséges trónörökösöket, amiben a történelem is a kezére játszott;
a királyné mindkét fiát vélhetően megölték a Towerben (amiben egyes források szerint benne volt Margaret keze), a király összeesküvés gyanújával borba fojtatta egyik fivérét, majd ő maga is elesett az egyik csatában. Margaretnek még ezt megelőzően sikerült elérnie, hogy Henrik nőül vehesse IV. Eduárd legidősebb gyermekét, Erzsébet hercegnőt.
Ez a frigy tovább erősítette Henrik igényét az angol koronára.
1485-re már csak egyetlen akadály állt élete nagy álma előtt: a trónon feszítő III. Richárd (IV. Eduárd testvére), aki azonban saját maga ellen játszott. Zsarnoki uralma miatt az angolok egyre jobban gyűlölni kezdték a York-házat, amivel megerősítették a Lancaster-pártiak csoportjait.
Margaret a háttérben lázadásokat szervezett az uralkodó ellen, és folyamatosan híveket toborzott a fia seregébe, hogy hazatérve a trónra ültethesse. Ebben férje, Sir Henry Stafford, és szerelme, Jasper Tudor is egyaránt támogatta.
Ügyesen keverte a kártyákat, így hitvese látszólag hűségesen szolgálta III. Richárdot, sokáig senki sem gyanakodott rá, amikor a lázadások mögött álló szövetségeseket kereste. Egyetlen cselszövése sodorta csak bizonytalan helyzetbe, de férjének jól álcázott lojalitása ekkor is megmentette a biztosnak tűnő haláltól.
Kitartása és elszántsága 1485. augusztus 22-én nyerte el a jutalmát, amikor a hadseregével hazatérő Henrik a bosworthi csatában legyőzte III. Richárd hadait, ahol maga az uralkodó is elesett.
A fia – akit Margaret leveleiben „a legkedvesebb és legszebb örömének" nevezett – VII. Henrik néven lépett Anglia trónjára, aki ezért sokkal tartozott az édesanyjának. VII. Henrik királlyá koronázásával lezárult egy halálos szenvedélyekkel és szövevényes udvari intrikákkal teli korszak, amely végül a Tudor-dinasztia felemelkedéséhez vezetett.