„Várlak, tele vagyok Veled. Ha Rád gondolok és arra az elbűvölő estére, minden érzékem izgalomba jön. Édes, páratlan Joséphine, mit tettél a szívemmel?"
(Napóleon Jozefinához írt levelében)
Marie Josèphe Rose de Tascher de la Pagerie egy egykori cukorültetvényes, ám elszegényedett arisztokrata család legidősebb leányaként született Martinique szigetén 1763. június 23-án. Feltűnő szépségére már igen fiatalon felfigyeltek a körülötte élők, aminek gyorsan híre ment.
A mindössze 15 éves Jozefina azonban hamar elszakadt otthonától, amikor nővére kezét odaígérték egy francia katonatisztnek, aki azonban a házasságkötés előtt tragikus hirtelenséggel elhunyt. Alexandre de Beauharnais vikomt gyorsan belegyezett a családfő által ajánlott „lánycserébe", így Jozefina 1779 októberében Franciaország felé hajózott új élete és hitvese felé.
Jozefina házasságról szőtt, romantikus gondolatai gyorsan szertefoszlottak, amikor megérkezett a rajnai hadsereg tábornokához.
A nárcisztikus, önző, elkényeztetett és gátlástalan aranyifjú úton-útfélen megalázta a fiatal lányt.
És bár a vikomt nehezen viselte gyarmatokon nevelkedett felesége műveletlenségét, házasságukból egy fiú és egy lány született. Házasságuk tíz éve Jozefina számára magánnyal és megaláztatásokkal járt, ám időközben a szolid és gátlásos „vidéki" lány öntudatos nővé vált.
Amikor férje megunta és megpróbált megszabadulni tőle, Jozefinát rövid időre zárdába záratta. Arra azonban nem számított, hogy a nő ezt majd a saját előnyére fordítja; kitanulta a korabeli illemszabályokat és az úri viselkedést, de nem feledkezett meg a gyengéd kapcsolatok kiépítésről sem.
Miután az asszony elhagyta a kolostort, tekintélyes végkielégítést harcolt ki magának és Martinique-szigetén telepedett le.
A békés és kényelmes élet azonban csak néhány évig tartott.
Amikor 1789-ben kitört a francia forradalom, Jozefina Párizsba menekült, de túl gyorsan változtak a körülmények. Hamarosan férjével együtt (bár más történelmi források szerint exférjével) börtönbe került és öt héten keresztül minden nap reszketve hallgatta az aznapi kivégzendők listáját. Pontosan három nappal Robespierre bukása előtt Beauharnais vikomt is sorra került.
Az asszony azonban csak a terrornak véget vető 1794. július 27-i thermidori puccs után szabadult ki. Ezután Párizsban rendezte be életét, ahol gyorsan alkalmazkodott és a társadalmi élet ismert, bohém személyisége lett.
Bár anyagiakban nem bővelkedett, számos, előkelő szeretője révén megengedhette magának a szabados és fényűző életet.
Bájos, életvidám és vonzó személyiségét kevés férfi utasította vissza, akiket ügyesen irányított és vont a befolyása alá.
Az asszony neves szeretőket tartott és kapcsolatai révén a kor társadalmának színes egyéniségé vált, aki nem csak a divatot, hanem a korabeli stílust is diktálta. Befolyásos barátai sorában tudhatta például Paul Barrast, az országot irányító Direktórium legbefolyásosabb tagját.
Az ő révén ismerkedett meg a nála hat évvel fiatalabb Napóleonnal, aki teljesen belehabarodott az öntudatos, szellemes és vonzó nőbe.
Úgy ébredtem, hogy a szívem Önnel van tele. A portréja és a tegnapi mámorító este nem hagy nyugodni. Kedves, senkivel össze nem hasonlíthatü Jozefina, milyen furcsa hatással van a szívemre!"
– írta Napóleon röviddel azután, hogy 1795 októberében először találkoztak.
Öt hónappal később, 1796. március 9-én kötöttek polgári házasságot, bár a nő aligha viszonozta eleinte a fényes karrier előtt álló katonatiszt érzéseit. Ennek ellenére meglátta egy számára előnyökkel járó kapcsolat lehetőségét, hiszen két gyermekét egyedül nevelte és anyagi gondokkal is küszködött.
Ráadásul úgy hírlett, hogy Napóleon nevetségességig nagylelkű, szerető stílusa vonzotta a nőket. A házassági okmányon Jozefina négy évet tagadott le, a lovagias Bonaparte pedig másfél évvel vallotta magát idősebbnek.
Az özvegy és a korzikai tábornok szellemi és szerelmi csatározásokat folytatott, Jozefina napról-napra csavarta az ujja köré a férfit, aki cserébe egyedülálló hatalommal és szabadsággal ruházta fel. A mézeshetek azonban nem tartottak sokáig, mert Napóleont kinevezték az itáliai hadjárat parancsnokának.
A magára hagyott feleség még a látszatát sem tartotta fenn, hogy bánkódna férje után: folytatta megszokott, szabados életmódját, gátlástalanul flörtölt és váltogatta a szeretőit, miközben nem hiányozhatott egyetlen társadalmi eseményről sem.
Bár Jozefina a házasságuk kezdetén hűtlen volt, Napóleon lassan, lépésről-lépésre elbűvölte őt
– magyarázta Amaury Lefébure, a Luxemburgi Muséeban rendezett kiállítás fő kurátora, amelyet a császárné halálának kétszázéves évfordulójára rendeztek 2014-ben. – Ezután a nő mindent megtett, hogy férje mellett álljon és mindenben támogassa őt.
Az igazi áttörést azonban az hozta, amikor Jozefina meglátogatta a férjét a hadjárata közben (hosszú könyörgést követően), ahol a saját szemével láthatta azt a hódolatot és érezhette a hatalom ízét, amikor egy hős feleségeként fogadták.
Testközelből nézhette meg azokat a remekműveket, amiket Napóleon a hadjárata során rabolt, megalapozva a Louvre ma is világhírű gyűjteményét.
A megszelídült feleség soha többé nem tartott szeretőt és odafigyelt a viselkedésére is. Ragaszkodó, hűséges asszonnyá vált és megpróbált rászolgálni Napóleon szerelmére.
Bonaparte Napóleon hamarosan hatalma csúcsára ért és 1804-ben Franciaország császárává koronázta magát. Nem feledkezett meg feleségéről sem és a korona felkerült Jozefina fejére is. A szertartáson személyesen vett részt VII. Pius pápa is, aki diszpenzációját adta az egyházi házassághoz, amit szinte percekkel a koronázás előtt kötöttek meg.
Napóleon kezdeti szenvedélyes lelkesedése és mély kötődése azonban lassacskán halványult
– mutatott rá Amaury Lefébure. – Egyre elégedetlenebb volt feleségével, aki egyszerűen nem tudott gyermeket szülni neki, pedig a dinasztia-alapítási terveket dédelgető férfi mindennél jobban vágyott egy fiúra.
Jozefina helyzetét tovább rontotta, hogy a császárnévá koronázása után újra biztosnak és szilárdnak érezte a helyzetét, ezért újra elkezdte szórni a pénzt.
Előző házasságából okulva birtokot vásárolt Párizs mellett, ahol felújíttatta a kastélyt, műkincseket gyűjtött és gyönyörű parkot alakíttatott ki.
Szalonjaiban mindennapos vendégek voltak a kor elismert művészei, festői, írói és zenészei. Felkészült tehát a legrosszabbra. Érezte, hogy
házassága egyre nagyobb válságba kerül, miközben tudta azt is, hogy származása nem mérhető az európai uralkodói családokhoz.
Fürdőkúrákat vett, hogy visszanyerje termékenységét, a várt fiú örökös azonban nem született meg.
A Spanyolországban és Portugáliában elszenvedett kisebb kudarcok ellenére Napóleon 1810-ben a hatalma csúcsára jutott. Hogy uralmát a többi európai uralkodóval szemben is legitimálja, saját dinasztiát kívánt alapítani. Ekkorra már nagyon elunta a várakozást és politikai megfontolásból új feleség után nézett.
Napóleon és Jozefina 1809. december 15-én váltak el és a férfi bőkezűen gondoskodott volt feleségéről: az asszony megtarthatta az örökös császárné címet és a birtokait, rendezték az adósságait és évi hárommillió frank apanázst is biztosítottak számára.
A császár mindig a legkedvesebb szerelmem lesz. Tudom, hogy ez a politika és a szélesebb körű érdekek által megkövetelt cselekedet mennyire összetörte a szívét"
– nyilatkozta Jozefina császárné a válás után.
És bár Napóleon feleségül vette a nála 21 évvel fiatalabb, Habsburg-házból származó Mária Lujza osztrák főhercegnőt (I. Ferenc osztrák császár legidősebb lányát), a Jozefina iránt érzett vonzalma válásuk után sem szűnt meg teljesen.
A férfi gyakran meglátogatta a nőt malmaisoni kastélyban, tanácsát kérte, ajándékokkal halmozta el és hosszú leveleket írt neki. Jozefina nem sokkal Napóleon száműzetése után meghűlt és tüdőgyulladásban hunyt el 1814. május 29-én.