„Figyelembe véve azt a tényt, hogy mivel nem a román teljhatalmú megbízott adta át az ultimátumot, nyugodtan megüzenheti a küldőnek, hogy menjen egyenest a pokolba!"
(Bandholtz tábornok József főhercegnek, a románok ultimátumáról)
Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásának végnapjaiban az általános elégedetlenséget és zűrzavart kihasználva, polgári-radikális baloldali politikusok egy fővárosi csoportja Károlyi Mihály, az ellenzéki „vörös gróf" vezetésével 1918. október 28.-án kirobbantotta az úgynevezett őszirózsás forradalmat.
A határozatlan, és az eseményekkel sodródó uralkodó, IV. Károly király kétnapos huzavona után a radikális ellenzék vezérét, Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnöknek.
A szociáldemokratákból, polgári radikálisokból és ausztro-marxistákból verbuválódott Károlyi-kormány első intézkedései egyikével elrendelte, hogy az 1918. november 3-i padovai fegyverszünet után az olasz frontról többnyire zárt rendben hazaérkező honvédalakulatokat szereljék le, és eresszék szélnek.
Az átgondolatlan intézkedésnek köszönhetően az ország gyakorlatilag ütőképes hadsereg nélkül maradt, aminek súlyos következményei lettek az ezt követő kritikus hónapokban.
A Monarchia romjain létrejövő utódállamok, valamint
a Román Királyság mohó területszerzési étvágya ugyanis nem ismert határokat,
és egymással versengve igyekeztek minél nagyobb darabokat kiharapni a legyengült, illetve ellenállásra képtelen történelmi Magyarország testéből.
Az 1919 januárjában Párizsban összeülő békekonferencia nem sokat tett e szemérmetlen területfoglaló szándékok megfékezésére,
sőt, a Monarchia megszűnése után kialakult hatalmi vákuumot kihasználva, a közép-kelet-európai befolyásának kiterjesztésére törekvő Franciaország – személyesen Georges Clemenceau miniszterelnök – még szította is ezeket a törekvéseket.
Románia erős bolsevik és magyarellenes propagandába kezdett abból a célból, hogy bebiztosítsa a jelentősen eltúlzott területi igényeinek érvényesítését. A harsány román propaganda egyáltalán nem maradt hatástalan,
ami a békekonferencia Magyarországgal szemben meghozott döntéseiben is megnyilvánult.
Ez, valamint a Károlyi-kormány lagymatag külpolitikája egyaránt hozzájárult ahhoz az 1919. március 20-án Ferdinand Vix alezredes útján kézbesített antant-ultimátumhoz, ami egy úgynevezett semleges övezet létrehozásával
gyakorlatilag további, még meg nem szállt területeket juttatott volna Romániának.
A mindenféle realitást figyelmen kívül hagyó ultimátumban megjelölt - nyugaton egészen a Tiszáig húzódó – területsáv átadására az antant képviselője 30 órás határidőt szabott a budapesti kormánynak.
A rendkívül súlyos feltételeket tartalmazó Vix-jegyzéket sem a köztársasági elnöki méltóságot betöltő Károlyi Mihály, sem pedig Berinkey Dénes miniszterelnök kabinetje nem volt hajlandó elfogadni, ezért a kormány 1919. március 21-én lemondott.
Károlyi Mihálynak az a kísérlete, hogy egy tisztán szociáldemokrata kormány kinevezésével hidalja át a kialakult válságot, a baloldali szociáldemokraták és a kommunisták Károlyi háta mögött megkötött puccsszerű egyezsége miatt kudarcba fulladt, és még aznap Kun Béla vette át a hatalmat,
aki lemondatta a köztársasági elnököt.
A magyarországi fordulat teljesen váratlanul érte a párizsi „békecsinálókat", mert Clemenceau, valamint a magyar kormánnyal tárgyaló belgrádi francia misszió egyaránt úgy vélte, hogy Budapest – még ha némi vonakodás és tiltakozás ellenére is - de el fogja fogadni a Vix-jegyzék szerinti demarkációs vonalat.
A Berinkey-kormány lemondásával és a kommün kikiáltásával azonban gyökeresen megváltozott a helyzet.
A békekonferencia ezért a dél-afrikai Jan Christiaan Smuts tábornokot küldte Budapestre azzal a céllal, hogy próbálja meg rábírni a valamelyest módosított Vix-jegyzék elfogadására a tanácsköztársasági kormányt.
A Forradalmi Kormányzótanács nevében Kun Béla azonban ezt a némileg „felvizezett" antant-ultimátumot is visszautasította, pedig a Károlyi-korszak örökségeként ekkor még a tanácskormány sem rendelkezett számottevő haderővel.
Az ultimátum elutasításának hírére a párizsi békekonferencia - Clemenceau javaslatára - szabad kezet adott a cseh, a szerb, és román kormány Magyarország ellen tervezett fegyveres intervenciójának.
A román királyi hadsereg már április 16-án átlépte a demarkációs vonalat,
és az ideiglenes román-magyar határra vonatkozó antantdöntést megszegve, egészen a Tisza vonaláig nyomult előre.
Kun Béla a reményei ellenére sem kapott érdemi támogatást a fenyegető román invázió elhárítására Lenintől, ezért a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács félretéve a bolsevik propagandalózungokat, hazafias jelszavakkal általános mozgósítást hirdetett meg.
A haza védelmének jelszava rendkívül hatásosnak bizonyult, mert alig néhány hét alatt a 40-60 ezer katonából álló Vörös Hadsereget 200 ezer fős haderővé sikerült felfejleszteni.
Számos, a bolsevizmussal amúgy nem szimpatizáló egykori hivatásos katona jelentkezett önkéntes szolgálattételre a Vörös Hadseregbe,
így köztük a rendkívül tehetséges Stromfeld Aurél, az Osztrák-Magyar Monarchia volt vezérkari ezredese is,
aki elvállalta a Tanácsköztársaság hadseregének vezetését, és kidolgozta az ország területeit megszállt Kisantant-erők elleni hadművelet tervét.
A magyar haderő 1919. május 20-án indította el a nagyszabású ellentámadását.
Az offenzíva a párizsi békekonferencia és az antanthatalmak legnagyobb megrökönyödésére váratlan sikereket ért el,
mert a tanácsköztársasági hadseregnek sikerült visszafoglalnia Miskolcot, a Felvidék egy részéről pedig kiverték a cseheket, és Nyitra, Zólyom, illetve Kassa vonaláig visszafoglalták a megszállt országrészt.
A párizsi „békecsinálók" egyre nagyobb aggodalommal szemlélték a Vörös Hadsereg sikereit.
Attól tartottak ugyanis, hogy ha a magyar haderő egyesül a szovjet-orosz bolsevik csapatokkal, elvághatják a cseh, illetve a román hadsereg közötti összeköttetést. (Szovjet-Oroszországnak komoly területi követelései álltak fenn Romániával szemben.)
Az antant a bajorországi és szlovákiai események miatt a bolsevik erjedés európai tovaharapódzását is reális veszélynek tartotta.
Az antant számára válságos helyzet rendezésére Clemenceau június közepén jegyzéket küldött a Forradalmi Kormányzótanácsnak, amelyben a visszafoglalt felvidéki területek kiürítését követelte
azt a mézesmadzagot is elhúzva Kun Béla előtt,
hogy a felvidéki területek átadásáért cserébe, a román királyi haderő megszálló egységeit is visszavonatja a Tiszántúlról.
Több napig tartó parázs vita után Kun Béla - a katonai vezetők határozott ellenjavaslatát figyelmen kívül hagyva - úgy döntött,
hogy az antant nevében tett ígéretben bízva, elfogadja Clemenceau javaslatát.
A Vörös Hadsereg alakulatait ezért kivonták a Felvidékről, ám a román csapatok Clemenceau ígérete ellenére sem vonultak ki a Tiszántúlról.
A Vörös Hadsereg július 20-án elindított offenzívája a román királyi hadsereg nyomasztó létszámfölénye miatt gyorsan összeomlott, a románok pedig megszállták Szolnokot, és ezzel karnyújtásnyi közelségbe kerültek Budapesthez.
A tiszántúli hadművelet súlyos kudarca,
valamint a magyarországi bolsevik rémuralom ellen kibontakozó egyre nagyobb társadalmi ellenállás miatt
a tanácsköztársasági rendszer augusztus elsején összeomlott, Kun Béla és társai pedig elmenekültek az országból.
A tanácskormány bukása után az 1919. augusztus 2-án Peidl Gyula vezetésével felálló kérészéletű szociáldemokrata kormány rövid,
alig öt napos regnálása alatt hatálytalanította a bolsevik diktatúra valamennyi rendelkezését,
szabadon bocsátotta a politikai foglyokat és demokratikus fordulatot hirdetet meg, ám ennek ellenére sem volt semmilyen társadalmi bázisa.
Azonban nem csak a társadalmi támogatottság hiányzott, hanem az Antant sem ismerte el a Peidl-kabinetet, ezért a kormány légüres térbe került. Az országban kialakult belpolitikai káoszt kihasználva, illetve az Antant korábbi engedékenységétől vérszemet kapva a románok már augusztus elején megszállták Budapestet, majd az Észak-Dunántúlt is.
A román hadsereg a megszállt magyar területeken katonai közigazgatást vezetett be, és mindenhol fosztogatásokba kezdett. Se vége, se hossza nem volt az önkényeskedő basáskodásnak és a rekvirálásoknak;
a megszállók több száz vagonra való mezőgazdasági terményt és rablott javat vittek ki az országból.
A román haderő a Nemzetek Szövetsége Legfelsőbb Tanácsának utasítását semmibe véve szállta meg Magyarországot, jogtipró túlkapásai pedig már az Antant számára is kezdtek kellemetlenné válni.
A civil lakossággal szemben elkövetett önkényeskedések és atrocitások, illetve rablások ellenére Clemenceau álszent módon mégsem az Antant direktíváit is lábbal tipró bukaresti kormányt, hanem Magyarországot szólította fel a fegyverszüneti egyezményben foglaltak betartására:
„Magyarország tegyen eleget a fegyverszünet előírásainak és tartsa tiszteletben a Legfelsőbb Tanács által rögzített határokat, és mi megvédjük Önöket a románoktól, akik nem kaptak tőlünk semmilyen felhatalmazást. Azonnali hatállyal küldünk egy szövetséges katonai missziót, amelynek feladata a leszerelés felügyelete, valamint gondoskodni arról, hogy a román csapatok kivonuljanak"
- áll többek között Clemenceau-nak a Peidl-kabinetet váltó Friedrich-kormánynak címzett jegyzékében.
Az Antant a megszálló román hadsereg sorozatos túlkapásainak féken tartására állította fel a Szövetséges Katonai Missziót,
egy angol-amerikai-francia-olasz tábornoki bizottságot. Harry Hill Bandholtz vezérőrnagy, az a amerikai hadsereg tábornoka 1919. augusztus 6-án kapta meg kinevezését a budapesti Szövetséges Katonai Misszióba.
Bandholtz vezérőrnagy augusztus 11-én érkezett meg Párizsból új állomáshelyére, a magyar fővárosba. Az amerikai tábornokot még aznap délután az ideiglenes államfői teendőket ellátó önjelölt kormányzó, Habsburg József főherceg kereset fel, aki éppen akkor kapta kézhez a bukaresti kormány arrogáns és szemtelen ultimátumát.
A bukaresti ultimátum szerint Magyarország mindenben köteles a román kormány ukázait teljesíteni,
így többek között fel kell adnia teljes fegyverzetét és az összes hadikészletét, támogatnia kell Romániát a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal szemben Bánát megszerzésében , valamint csatlakoznia kell a Bukarest által tervezett politikai unióhoz, természetesen a román király jogara alatt.
A főherceg kérdésére, hogy milyen választ adjon erre az ultimátumra, amely gyakorlatilag egyenértékű Magyarország felszámolásával, Bandholtz vezérőrnagy azt válaszolt,
hogy nyugodtan küldje el a románokat a pokolba.
Bandholtz tábornok másnap találkozott Constantine Diamandival, a Román Királyság budapesti teljhatalmú megbízottjával, akivel száraz hangon közölte, hogy abszurdumnak tartja a román követeléseket.
A tábornoki misszió erélyes intézkedéseket foganatosított a román túlkapások megfékezésére,
így többek között azonnali hatállyal megtiltottak mindenfajta rekvirálást, előírták az elorzott javak visszaszolgáltatását, megtiltottak mindenfajta önkényeskedést, és elrendelték a román katonai közigazgatás felszámolását is.
A szabad prédálás lehetőségétől megrészegült román megszállók azzal szemben, hogy Bukarest kénytelen-kelletlen elismerte a Szövetséges Katonai Misszió fennhatóságát, nem nagyon igyekeztek alávetni magukat a tábornoki bizottság direktíváinak.
A rekvirálási tilalom ellenére Bandholtz tábornok az egyik szemleútja során, augusztus 25-én az Állami Vasúti Üzemben 135 rablott holmival megpakolt teherautót talált, amelyek éppen indulóban voltak.
A tábornok erélyes közbeavatkozásával megakadályozta az üzem kifosztását,
lepakoltatta az elrekvirált eszközöket, és a még berakodásra váró további 25 román teherautót elzavarta a helyszínről. 1919. október 5-én éppen Harry Hill Bandholtz vezérőrnagy látta el a budapesti tábornoki misszió elnöki teendőit.
( A megállapodás szerint, a Szövetséges Katonai Misszióban részt vevő négy antanthatalom képviselői rotációs rendszerben, egymást váltva látták el a misszióvezetői feladatokat.)
A tábornok kora reggel bement a hivatalába,
ahol délelőtt egy kétségbeesett hangú segélykérő üzenet futott be hozzá.
Az üzenet szerint egy román katonai alakulat körbevette a Magyar Nemzeti Múzeumot, és az épület előtt felsorakozott teherautókra akarják éppen felpakolni a múzeumban őrzött történelmi kincseket.
A hír hallatán Bandholtz tábornokot dühbe gurult, felpattant az íróasztala mögül, és azonnal a helyszínre sietett.
Az amerikai tábornoknak nem volt kísérete, egymaga ment,
és csak az elmaradhatatlan lovaglóostorát vitte megával.
Amikor megérkezett, a múzeum bejáratánál már felsorakoztak a műkincsek elszállítására odavezényelt teherautók, az épületbe pedig behatoltak az első „műkincsvadász" román szakaszok.
Bandholtz tábornok nem sokat teketóriázott, öles léptekkel felsietett a múzeum lépcsőin, majd a szövetséges misszió nevében harsány hangon megparancsolta a fosztogató románoknak, hogy azonnal hagyják el az épületet,
miközben villámló szemekkel és ostorát magasra tartva mutatta nekik a kifelé vezető irányt.
A múzeum kirablására készülő román katonák megijedtek a szemmel láthatóan dühös amerikai tábornok határozott fellépésétől,
és megszégyenülten elkullogtak a helyszínről.
Amikor az utolsó román is elhagyta az épületet, Bandholtz tábornok a Szövetséges Katonai Misszió nevében lepecsételte a Magyar Nemzeti Múzeum főbejáratát.
Az amerikai tábornok gyors és erélyes közbeavatkozásának köszönhetően a patinás nemzeti intézmény megmenekült attól, hogy kirabolják a románok. Bandholtz tábornok később, Huszár Károly miniszterelnök kérésére, a Nemzeti Múzeumnak adományozta híressé vált lovaglóostorát.
A Horthy-korszakban nagy tisztelet és szimpátia övezte az első világháború előtt hosszú ideig a Fülöp-szigeteken szolgált, és 1925-ben meghalt tábornok emlékét, akinek már a Bethlen-kormány idején szobrot akartak emelni.
Bukarest azonban diplomáciai úton tiltakozott a románokat megszégyenítő tábornok emlékművének felállítása ellen.
Hosszas huzavona után Harry Hill Bandholtz tábornok szobrát – Ligeti Miklós szobrászművész alkotását – végül csak 1936-ban avatták fel.
Bandholtz tábornok emlékműve 1945 után túlélte a kommunisták hatalomra jutását követő Rákosi féle „szoborrevíziót" is,
ám restaurálás ürügyén eltávolították, és egészen 1989-ig egy raktárban őrizték.
Az emlékművet George Bush amerikai elnök 1989-es magyarországi látogatásakor állították fel ismét a Szabadság téren, ott, ahol ma is látható.