Nagy bűzkitörés, vérszomjas disznók: a londoni csatornák sötét titkai

A 19. századi londoni csatornák nagy része még ma is használatban van

Több mint 2000 kilométeres hosszával, vasúti alagút átmérőjű ágaival az 1859-től kezdve kiépülő londoni csatornarendszer a viktoriánus kor egyik legjelentősebb mérnöki teljesítménye. A modern csatornarendszer megépülése előtt is voltak már azonban zegzugos csatornajáratok, amelyekhez - mivel jórészt rejtve maradtak az átlagemberek szeme elől - sok valós és még több hihetetlen történet kapcsolódott.

Iszaptakarítók, kincskeresők

A régi csatornarendszer az 1800-as évekre már nem tudta kielégíteni London növekvő lakosságának igényeit. Bár elég sokan dolgoztak a csatornákat eltömítő iszap és más anyagok kézi eltakarításán, rendszeresek voltak a csatornaelzáródások, szennyvízkiöntések.

Többen azért jártak a csatornákba, hogy fémtárgyakat, szerencsés esetben akár nemesfémeket mossanak ki a szennyvíziszapból.

Kincskereső a csatornában Forrás: LONDON METROPOLITAN ARCHIVES (CITY OF LONDON)

Patkányok és elvadult disznók

A város „bélrendszeréről" egy bizonyos Henry Mayhew újságírótól tudhatunk meg a legtöbbet. Ő az 1840-es években sok időt töltött a föld alatti csatornákban, hogy dokumentálja az ott dolgozó iszaplapátolók, patkányfogók és más emberek életét.

Ő örökítette meg a csatornában élő elvadult disznók hihetetlen történetét is. A történet szerint egyszer egy vemhes koca tévedt be a csatornába valahol Hampstead tájékán. Világra hozta utódait, amelyek elszaporodtak és állítólag vérszomjasakká váltak. Bár Mayhew maga egyetlen ilyen disznóval sem találkozott, szentül meg volt győződve a történet igazáról.

A legenda szerint vérszomjas disznók járkáltak a csatornákban Forrás: Igor_Filonenko / iStock ; City of London : London Metropolitan Archives/Heritage Images/Getty Images

Kolerajárványok, bűz, elviselhetetlen állapotok

Az 1800-as évek közepére London csatornázási (helyesebben csatornázatlansági) helyzete katasztrofálissá vált. Az emberek zöme egyszerűen kiöntötte az éjjeliedények tartalmát az utcára, amely a nagyrészt fedetlen kanálisokon át egyenesen a Temzébe csurgott.

Ráadásul sok ember közvetlenül a szennyvízzel szennyezett folyóból nyerte az ivóvizet, ezért gyakoriakká váltak a kolerajárványok. Az egyik utolsó ilyen nagy járvány több mint 10 000 londonit ölt meg 1853-ban.

A Nagy bűz

A csatornarendszer korszerűsítésére azonban a végső lökést az 1858-as „Nagy bűz" adta meg. A szennyvíz elfolyásának elakadása miatt Londonra olyan orrfacsaró bűz telepedett, ami még a döntéshozók ingerküszöbét is meghaladta.

A kormány megbízta a kor egyik legnevesebb mérnökét, Joseph Bazalgette-et, hogy készítsen el egy föld alatti csatornarendszert.

A 19. századi londoni csatornák nagy része még ma is használatban van Forrás: Pinterest

Bazalgette és emberei 82 mérföld hosszú főcsatornát ástak a Temzével párhuzamosan, és ehhez csatlakozott 1100 mérföldnyi oldalág, amely az utcák szennyvizét gyűjtötte össze. A terv megvalósítására akkori áron számolva 4,2 millió fontot szántak.

A munka 1859-ben kezdődött és 1868-ra nagyrészt elkészült, ami a kor egyik hatalmas teljesítményének számított. Bazalgette és csapata 2,5 millió köbméter földet ásott ki és 318 millió téglát használtak fel a falak burkolására. Jószerivel ez a rendszer szolgálja ma is – persze bővítésekkel és korszerűsítésekkel – London lakosságát.