A földi élethez nélkülözhetetlen oxigén felét a világóceán biztosítja, a milliárdnyi mikroszkópikus oxigéntermelő fitoplanktonnak köszönhetően. A NOAA (National Oceanic and Atmospheric Administration: Nemzei Óceán- és Légkörkutatási Szervezet) becslése szerint
a világóceán 95 %-a és az óceáni aljzat 99 %-a még jelenleg is felfedezetlennek számít.
A mélytenger kutatása nehéz, drága, és időigényes feladat, a vizsgálatok legnagyobb része a parti öv sekélyebb régióira koncentrálódik.
A világóceán átlagmélysége 4000 méter, sok hegycsúcs ekkora a Sziklás-hegységben és az Alpokban. Bár teljesen egzakt számokat nehéz meghatározni, de annyi bizonyos, hogy a Föld élőhelyeinek mintegy 90 %-át alkotja a világóceán.
Nagyon sokáig úgy vélték,
hogy a biodiverzitás, az élővilág sokszínűsége a mélység növekedésével egyre jobban lecsökken
a mélyóceán rendkívül zord körülményei, az örök sötétség, a rettenetes nyomás és a hideg miatt.
Még a 19. század közepén egy brit tudós, Edward Forbes állította fel az úgynevezett azoikus zóna elméletét. Forbes teóriája szerint a 600 méter alatti mélység már nem lehet alkalmas az életre, ezért úgy gondolta, hogy az ennél mélyebb óceáni régiók teljesen élettelenek.
A technika fejlődésével azonban,- ami lehetővé tette az egyre nagyobb mélységből származó mintagyűjtés-t, szép lassan Forbes elmélete is megdőlt, mert bebizonyosodott, hogy még a legmélyebb óceáni árkokban is létezik az állati élet.
A modern óceánkutatás legnagyobb felfedezése, hogy a mélytengeri régióban sokkal gazdagabb az élővilág, mint ahogyan azt korábban feltételezték.
Évről évre új fajok tucatjait írják le a nagy mélységek birodalmából;
a Census of Marine Life nemzetközi kutatóhálózata egymaga is több mint 1.200 új fajt fedezett fel egyetlen évtized leforgása alatt.
A mélytengeri távirányítású robotok, a ROVs-ek és az AUVs-ek jelentős mértékben járultak hozzá ezekhez a felfedezésekhez, de még a legjobb robotok sem tudják teljesen helyettesíteni az embert.
Hagyományosan hajókról vizsgálták az óceán felszín alatti világát, aztán a technika fejlődésével megjelentek azok a speciális építésű kutató-tengeralattjárók, amelyekkel az ember is alá tudott szállni a mélyvízi régiókba.
Az egyik első, a mélytenger kutatás számára szolgálatba állított modern tengeralattjáró az 1964-ben épült Alvin,
amely eddig több mint 4400 kutatómerülést hajtott végre,
beleértve azokat a speciális küldetéseket is, amikor azért merült le, hogy megtaláljon egy elveszett hidrogénbombát a Földközi-tengerben, illetve a Titanic roncsát fedezte fel.
Az Alvin papíron az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének tengeralattjárója, amelyet azonban nem a hadsereg, hanem Woods Hole Oceanography Institute (WHOI), a világ egyik leghíresebb oceanográfiai intézete működtet. Az Alvin 3 embert tud egyszerre befogadni a fedélzetére (két tudóst valamint a pilótát),
és 6000 méterre képes lemerülni, ahol egyhuzamban 6-10 órát tartózkodhat.
Napjainkban az Egyesült Államok, Franciaország, Japán, Kína, és Oroszország oceanográfiai kutatóintézetei rendelkeznek olyan merülőeszközökkel, amelyek kutatókkal a fedélzetükön, 6000 méteres mélységig képesek lemerülni.
Ha belegondolunk abba, hogy több ezer műhold kering a Föld körül, és a Nemzetközi Űrállomás állandó személyzettel kutatja a kozmikus környezetünk titkait,
ehhez képest igencsak elenyésző számú ez a néhány eszköz,
főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a világóceán teljes területe több mint 362 millió négyzetkilométert foglal el a Föld felszínéből.
Nem véletlenül mondta tehát Robert D. Ballard, a Woods Hole oceanográfusa és a Titanic roncsának felfedezője, hogy sokkal jobban ismerjük a Hold túlsó oldalát, mint az óceánok mélyét.
Ma már a legnagyobb mélységekbe is képesek vagyunk alászállni. James Cameron, a híres filmrendező és felfedező például 2012-ben rekordot döntött azzal, hogy egyedül szállt alá a Mariana-árok legmélyebb, 10.9 km mélyen fekvő pontjára, a Deepsea Challenger nevű egyszemélyes, speciális tengeralattjáróval.
Korábban csak egyszer tett ilyet ember a felfedezések eddigi történetében: 1960 január 23-án a Trieste-II batiszkáf fedélzetén
Jacques Piccard svájci tengerkutató és Donald Walsh amerikai tengerészhadnagy elsőként szálltak alá
a Mariana-árok legmélyebb pontja, a Challenger-mélység aljzatára.
Piccard „a mélység Kolumbusza" volt az első ember, aki valódi mélytengeri merülést hajtott végre a Trisete-I fedélzetén, még 1948. november 3-án.
Bizonyos esetekben azonban jobb az embernél a robot.
A ROVs (Remotely Operted Vechivles) típusú robotokat tudósok működtetik távirányítással az oceanográfiai kutatóhajó fedélzetéről, egy elektromos kábelen keresztül.
A távirányítású ROVs szonárral, videó kamerákkal, állókép kamerákkal, valamint robotkarokkal van felszerelve, amelyek segítségével sziklamintákat, üledéket, valamint mélytengeri élőlényeket gyűjt és visz a felszínre.
A Monterey Bay Aquarium Research Institute (MBARI) kaliforniai tengerkutatási intézetnek 2 ROVs-szal, a Ventana és a Doc Ricketts nevű mélytengeri távirányítású robotokkal rendelkezik, amelyek a víz alatti vulkánokat vizsgálják és a még legnagyobb részt ismeretlen mélytengeri élővilágot tanulmányozzák.
A másik mélytengeri kutatórobot típus az AUVs (Autonomous Underwater Vehicles), amely emberi kontroll nélkül gyűjt tudományos adatokat, és amely hatalmas távolságokra képes hajózni.
A Woods Hole intézet AUVs-e a Sentry, 6000 méterig tud leereszkedni. Részletes térképeket készít a tengerfenék domborzatáról a fedélzeti szonár segítségével,
valamint fotókat készít a középóceáni hátságok hegygerinceiről és mélytengeri kürtőkről,
azokról a régiókról (hideg „seeps"), ahol metán és szulfidban gazdag forró folyadékok szivárognak a vízbe az aljzat repedéseiből, és amelyek egy egészen különleges, kemoszintézisen alapuló ökoszisztémának biztosítanak élőhelyet.
Mindezen kívül az AUVs folyamatosan méri az óceán fizikai jellemzőit, úgy mint a hőmérsékletet, a sótartalmat, vagy a vízben oldott oxigén arányát.
A mérnökök jelenleg egy olyan hibrid robot jármű továbbfejlesztésén dolgoznak, mint a WHOI Nereus nevű merülőeszköze, amely ember irányításával, és önállóan is képes dolgozni.
A Nereus első missziója a Mariana-árok legmélyebb területének, a Challenger-mélységnek a felfedezése. Ez a régió
a maga 11 034 méter maximális mélységével jóval mélyebben van a tengerszint alatt, mint amekkora a Mount Everest,
a Föld legmagasabb hegycsúcsának a tengerszinttől mért 8 848 méter magassága.
Az AUVs segítségével a tudósok jelenleg a Kaliforniai- valamint a Mexikói-öböl aljzatának vulkanikus jellemzőit térképezik fel.
E hasznos kutatóeszköznek köszönhetően számos úgynevezett táguló oxigénminimum zónát (olyan alacsony oxigéntartalmú régiókat, amelyek drasztikusan hatnak a biológiai közösségekre) fedeztek fel a kaliforniai Monterey Bay Tengeri Rezervátum területén, és más helyeken is.
Hogy hosszantartó ideig figyeljék az óceánt, a tudósoknak olyan műszerekre van szükségük, amelyek folyamatosan képesek mintát venni a tengeri környezetből.
Kifejlesztettek egy olyan kiterjedt, víz alatti szenzorokból álló rendszert, ami többek között folyamatosan méri a hőmérsékletet, a tengervíz savasságát, monitorozza a plankton mennyiségét, de rögzíti a cetek által kiadott hangokat is.
Az úgynevezett profiler bóják vertikálisan gyűjtik az adatokat.
Ez a műszer 1000 méterre tud lesüllyedni,
ahol szabadon lebegve méri a tengervíz kémiai jellemzőit, majd felemelkedik a felszínre, hogy műholdon keresztül továbbítsa az adatokat.
A Monterey Bay Aquarium Research Institute oceanográfusai ezzel az eszközzel figyelik a többek között a rengeteg oxigént termelő Déli-óceán egészségét, az Antarktiszhoz közeli vizeken.
De nem csak a mozgó, hanem a nagy, lehorgonyzott bóják is folyamatosan mérik az óceán állapotát,
az adatokat pedig rádión továbbítják a kutatóközpontokba. Ezek a kutatások egyáltalán nem öncélúak, hiszen a földi élet múltjában és jövőjében is a világóceán játszotta, illetve játssza majd az egyik legfontosabb szerepet.