„Van egy gyönyörű zsidó legenda, mely szerint a földön minden korban él harminchat Igaz Ember; senki sem tudja, kik azok, még ők maguk sem, de amikor úgy tűnik, győz a Gonosz, előlépnek, és a vállukra veszik mások sorsának terhét. Többek között, mondja a hagyomány, ezért is nem pusztítja el Isten a világot. Giorgio Perlasca is ilyen Igaz Ember volt."
(Részlet Luca Cognolato – Silvia Del Francia: A láthatatlan hős című könyvéből)
Giorgio Perlasca 1910. január 31-én született az észak-olaszországi Comóban. Családjában a legtöbben a köztisztviselői, bírói, illetve a katonai hivatást választották, de neki más tervei voltak. A Padova melletti Maseràban nőtt fel, ahol tizenéves korában találkozott először Gabriele D'Annunzio költői műveivel, amelyek mély benyomást tettek rá.
A fiatal Giorgiót lenyűgözte, ahogy a nacionalista meggyőződésű férfi az első világháborúba való belépés mellett érvelt,
majd maga is részt vett a harcokban, elveszítve a fél szemét. Gabriele D'Annunzio élete utolsó szakaszában Benito Mussolini támogatója volt.
Lelkesedése hamarosan átragadt Giorgio Perlascára is, aki gyorsan D'Annunzio, a fasizmus és Mussolini egyik legnagyobb hívévé vált. Az életét is kockára tette az általa jónak vélt ügy érdekében.
Először a második olasz-etióp háborúban (1935-1936) vállalt önkéntes harcot, majd csatlakozott Francisco Franco csapataihoz a spanyol polgárháborúban (1936-1939).
Akkor még nem sejtette,
de végül ez a döntése segített neki abban, hogy néhány év múlva több ezer ember életét meg tudja menteni.
Franco ugyanis az önkéntes szolgálatait egy olyan dokumentummal honorálta, amely a világ bármely országában a spanyol követségek falain belül védelmet biztosított számára.
A spanyol polgárháború után Giorgio hazatért Olaszországba, ahol azonban fojtogató csalódottságot érzett. Mussolini egyre jobban szorító diktatúrája, a Németországgal kötött szövetség és az antiszemita élű rendeletek miatt gyorsan kiábrándult a fasizmus eszméjéből. Utóbbiak igen érzékenyen érintették,
hiszen számos padovai barátja és katonai bajtársa zsidó származású volt.
Így amikor 1940 júniusában az Olasz Királyság Hitler szövetségeseként belépett a második világháborúba, Perlasca már teljes mellszélességgel III. Viktor Emánuel olasz királyt támogatta, aki ellenezte Olaszország háborús részvételét, kiemelve, hogy az ország nincs felkészülve a háborúra.
Katonai múltja ellenére a férfi kerülte a harcteret, és egy római székhelyű vállalat, a SAIB (Élőállat Export-Import Vállalat) megbízottjaként tevékenykedett, amely élelmet – főként húst – vásárolt az olasz hadsereg számára.
Emiatt bejárta szinte egész Kelet-Európát: 1940-ben először Zágrábba és Belgrádba jutott el, majd 1942-ben Budapestre is.
A magas, kék szemű olasz férfi látszólag mindenhol csupán a munkáját végezte, ám ezt gyakran ügyes álcaként használta. Több magyarországi nagyvárosban is megfordult, színházba és éttermekbe járt, fényűző életmódot folytatott, és eközben befolyásos kapcsolatokat épített ki.
Giorgio Perlasca egyre nehezebben élte meg a háború borzalmait. Utazásai közben megtapasztalta, ahogy a zsidók elleni gyűlölet a tetőfokára hág. Azon kapta magát, hogy haragot, frusztráltságot és tehetetlenséget érez a nácizmus eszméivel szemben. Bár olasz kormányképviselőként
1943-ban diplomáciai státuszt kapott Magyarországon, a helyzetét tovább nehezítette, amikor a német megszállás után bujkálni kényszerült, majd internálták.
Eleinte a Kékesen, majd a csákánydoroszlói Batthyány-kastélyban tartották fogva, ahonnan egy régi barátja, Ángel Sanz Briz spanyol diplomata (aki szintén számos zsidó számára biztosított spanyol útlevelet) mentette ki.
A mindig találékony Giorgio a menekülése után a Spanyol Nagykövetséghez fordult,
ahol politikai menedékjogot és spanyol állampolgárságot igazoló útlevelet kért.
Ezekre a spanyol háború veteránjaként jogosult volt. Nem is tagadták meg tőle, így Giorgio Perlasca ettől kezdve Giorgio Jorge néven Spanyolország semlegessége miatt ismét korlátozások nélkül mozoghatott Budapesten.
Giorgo Perlasca története ezzel talán véget is érhetett volna, ám neki más tervei voltak.
Perlasca a magyarországi zsidók elnyomására egyre inkább úgy tekintett, mint a „tiszta gonosz" megtestesülésére.
Naponta jutottak a fülébe rémtörténetek arról, hogyan verték, éheztették és hurcolták el szisztematikusan a helyi zsidó lakosságot.
Egy nap úgy döntött, hogy muszáj tennie valamit még akkor is, ha ezzel újra a saját biztonságát veszélyezteti.
Ezt az elhatározását hamarosan tettek követték, amiben nagy hasznát vette gyors gondolkodásának, tehetséges improvizációs képességének, vagy épp a pókerarcának. A spanyol nagykövetség tagjaként ügyesen kihasználta a kiskapukat és a diplomáciai immunitás lehetőségeit ahhoz, hogy minél több embert megmentsen.
Több ezer magyar zsidót helyezett biztonságba, akiknek a magyar kormány által is elismert menlevelek kiadásával garantálta a spanyol kormány védelmét. Az üldözöttek e dokumentumok birtokában menedékjogot élvezhettek a spanyol diplomáciai védelem alatt álló, biztonságos házakban.
Élelmet és gyógyszereket szerzett nekik, és megpróbált minél több zsidót megmenteni a pályaudvarokról, a nyilas házakból és a rendőrségi cellákból.
Amikor azonban 1944 végén a Vörös Hadsereg bekerítéssel fenyegette Budapestet, a spanyol konzul sietve elutazott a biztonságot ígérő Svájcba. Giorgio magára maradt, de nem volt hajlandó elmenekülni. Tudta, hogy nélküle több ezer zsidó „spanyol" kerülhet kockázatos, életveszélyes helyzetbe.
Gyors helyzetfelismerő képességének akkor is jó hasznát vette, amikor szembekerült a védett házakat megtámadó nyilas bandákkal, akikkel közölte, az akciójukkal hatalmas hibát követnek el. Hozzátette, a nagykövet csak ideiglenesen utazott Bernbe, hogy ezzel is megkönnyítse a madridi külügyminisztériummal a kapcsolattartást, és hogy bizonyára meglesz a következménye, ha a nyilasok felrúgják a korábbi megállapodást.
Hangsúlyozta, hogy a nagykövet írásbeli utasításokat hagyott neki, és megbízta, hogy ő maga lássa el távollétében a feladatait.
Így lett Giorgio „Jorge" Perlasca egyik pillanatról a másikra az "új budapesti ügyvivő", aki beköltözött a követség épületébe. És mivel a magyar alkalmazottak látásból már ismerték, mindenki elhitte a meséjét.
Tudta, hogy lélegzetelállítóan merész és nagyon veszélyes lépést tett, de a „meggyőzés mestereként" vállalta a kockázatot.
1944 telén több ezer, valódi pecséttel ellátott védlevelet állított ki, saját vagyonát felhasználva vásárolta meg többek szabadságát, és gyakran alkudozott német tisztekkel, például Adolf Eichmann-nal néhány gyerek megmentése érdekében.
Voltak olyan zsidók, akiket a határról fordítottak vissza a halálmenetből az ő közbenjárására.
Minden követ megmozgatott célja eléréséhez: megvesztegette Gera Józsefet, a nyilas párt egyik vezetőjét, és még Vajna Gábor nyilas belügyminisztert is felkereste, hogy megakadályozza a gettó lebombázását vagy felégetését.
Perlasca negyvenöt nap alatt legalább 5 500 magyar zsidó életét mentette meg. A háború végén visszatért Olaszországba, ahol kereskedőként dolgozott.
Egyedül feleségének mesélt a tetteiről,
ezután negyvenkét évig mélyen hallgatott embermentő tevékenységéről. Az 1980-as évek végén azonban az egykor Eichmann karmai közül kislányként kimentett magyar zsidó asszonyok felkutatták a „spanyol diplomatát", hogy megköszönjék, hogy megmentette az életüket.
„Miért tettem, amit tettem? Mert elviselhetetlen volt számomra az emberek látványa, akiket úgy megbélyegeztek, mint az állatokat. Mert nem voltam képes elviselni a gondolatot, hogy gyermekeket ölnek. Ennyi az egész, és nem hiszem, hogy hős lettem volna. Végül is nem történt más, mint hogy megnyílt előttem egy lehetőség, és én kihasználtam" – nyilatkozott később hősies embermentő tettéről, amit a hálás utókor számos kitüntetéssel ismert el.
A hősiesség, alázat és a jóvátétel példaképe 82 évesen, padovai házában halt meg 1992. augusztus 15-én.