Adolf Hitler 1933. február 27-én az esti órákban baráti látogatást tett pártbeli jobb keze, dr. Joseph Goebbels házában. Este fél tíz körül megcsörrent a telefon, és a vonal túloldalán Ernst Hanfstaengl izgatott hangon elhalaszthatatlanul sürgős ügyben kérette a kagylóhoz Hitlert.
Az ekkor éppen Hermann Göring rezidenciáján tartózkodó Hanfstaengl arról tájékoztatta a kancellárt, hogy ég a Reichstag.
A hihetetlennek tűnő hír hallatán Hitler Joseph Goebbels társaságában azonnal felkerekedett, és a helyszínre sietett.
A Reichstag előtti havas teret rőt fénnyel világították be az épület ablakai mögött tomboló lángok.
Amikor Hitler megérkezett a Reichstaghoz, már hatalmas, bámészkodó tömeg verődött össze a rendőrség és az SA, illetve az SS alakulatai által sietve felhúzott kordon mögött.
A riasztás után a náci korifeusok közül elsőként Herman Göring tárca nélküli birodalmi-, valamint porosz belügyminiszter érkezett meg a helyszínre,
aki rögtön nagy hangon, fontoskodva intézkedni kezdett
a tűz megfékezésére kivonult berlini 6. tűzoltóosztagot, valamint a lángoló épület környékét hermetikusan lezáró SA és SS-egységeket utasítgatva.
Nem sokkal Göring után megérkezett Franz von Papen alkancellár is. Von Papen volt az, akinek 1933 januárjában sikerült meggyőznie a náciktól ódzkodó Paul von Hindenburg államelnököt, hogy elkerülendő az államélet számára „legnagyobb veszélyt" jelentő kommunista-szociáldemokrata nagykoalíciót,
adjon kancellári kinevezést az agg államfő által mélyen lenézett „senkiházi osztrák törtetőnek".
A szemtanúk állítása szerint Hitler valósággal sokkos állapotba került a ropogó lángokkal égő Reichstag látványától. Göring tett elsőként jelentést a magánkívül lévő kancellárnak.
Göring, hogy minél többen hallják, harsány hangon és nagy magabiztossággal kijelentette, a tűzoltók máris elfogták az egyik gyújtogatót, akinél kommunista párttagsági könyvet találtak, „és még jelenleg is több kommunista gyújtogat odabent."
A tűzvész látványától levert Hitlert egyáltalán nem volt nehéz meggyőzni arról, hogy a Reichstag felgyújtása a jeladás egy kitörni készülő általános kommunista zendüléshez. Ezért még ott, a helyszínen elhatározta, hogy kíméletlen fellépéssel, „vaskézzel" fogja elfojtani a „fenyegető bolsevista forradalmat".
Göring bombasztikus bejelentése, miszerint „több kommunista" is gyújtogat odabent, vaklármának bizonyult. A berlini 6-os számú tűzoltóosztag este fél tíz körül érkezett ki az akkor már nagy lánggal égő épülethez, hogy hozzálásson a tűz megfékezéséhez. A roppant veszélyes helyzet ellenére egy szakasz tűzoltó behatolt a vörösen izzó épületbe.
A fával burkolt nagy tanácsteremben négy különálló tűzgócot azonosítottak, ami egyértelművé tette számukra, hogy gyújtogatás történt.
A heves tűztől leomló födémek ellenére, a tűzoltók tovább folytatták az életveszélyes felderítő akciót.
A rendkívüli hőterheléstől a Reichstag díszének számító hatalmas központi üvegkupola egyszerűen szétrobbant, üvegszilánkokkal és törmelékkel terítve be a lánglovagokat.
A tűzoltók az épület átkutatása közben, legnagyobb megdöbbenésükre egy zavarodottan viselkedő félmeztelen kormos alakot találtak a Bismarck-teremben.
A furcsán viselkedő férfit kimentették, és átadták a rendőröknek.
Az őrizetbe vett gyújtogatóról rövidesen kiderült, hogy külföldi állampolgár. A holland útlevéllel rendelkező 24 éves Martinus van der Lubbe tizenhat nappal korábban, február 11-én érkezett meg Németországba.
Lubbe készségesen elismerte, hogy ő gyújtotta fel az épületet, és azt vallotta magáról, hogy meggyőződéses kommunista. Van der Lubbe a nyomozóknak elmondta, hogy a Reichstag előtt már megpróbált négy másik középület is felgyújtani,
de ezek a kísérletei rendre kudarcba fulladtak.
Arra a nagy visszhangot kiváltott hírre, hogy Van der Lubbe párttagnak vallotta magát, a Holland Kommunista Párt is reagált.
A pártvezetőség az erről kiadott közleményben határozottan cáfolta, hogy Lubbe valaha is tagja lett volna pártjuknak,
mert a sérült pszichéjű és közismerten piromániás Lubbe tagfelvételi kérelmétől a leghatározottabban elzárkóztak.
Martinus van der Lubbe ugyan 16 évesen rövid ideig tagja volt a Holland Kommunista Ifjúsági Szövetségnek, de kezelhetetlen természete miatt rövidesen eltávolították a szervezetből.
Lubbe a nyomozás során végig konzekvensen tagadta, hogy lettek volna társai, illetve, hogy a német kommunisták megbízásából gyújtotta volna fel a Reichstagot. Az összegyűjtött bizonyítékok alapján a nyomozást vezető detektívek szintén arra hajlottak, hogy Lubbe magányosan követte el a tettét.
Az ország-világ előtt kommunista összeesküvésről szónokoló Hermann Göringnek nagyon nem volt ínyére a rendőrnyomozók magányos elkövetőről szóló végkövetkeztetése.
Göring már a tűzvész éjszakáján elrendelte a teljes készültséget a belügyi szervek számára, és feloldotta a rendőrség fegyverhasználati jogát korlátozó rendelkezést, Hitler a helyszínről pedig a porosz belügyminisztériumba sietett, hogy az azonnal bevezetendő rendkívüli intézkedésekről tanácskozzon.
Másnap, február 28-án Wilhelm Frick, a Hitler-kormány belügyminisztere azt indítványozta,
hogy a 27-én éjjel Poroszország területén bevezetett szükségállapotot terjesszék ki egész Németországra.
Már a február 28-ra virradó éjjel elkezdődött a kommunista, valamint szociáldemokrata pártvezetők és funkcionáriusok, valamint a szakszervezeti vezetők és baloldali értelmiségiek letartóztatása.
A kommunista merényletnek beállított gyújtogatás miatt Frick javaslatára bevezetett országos szükségállapot kapóra jött a kancellár Hitler számára, hogy a parlamentáris kereteket margóra helyező rendeleti kormányzás bevezetését kezdeményezze.
Alig néhány héttel a Reichstag felgyújtása után, 1933. március 24-én Paul von Hindenburg államelnök aláírta a birodalmi (weimari) alkotmányt módosító, úgynevezett felhatalmazási törvényt.
A felhatalmazási jogszabállyal a Hitler-kormányra ruházott teljhatalom megsemmisítette a jogállamiság egyik legfontosabb alappillérét, az önálló hatalmi ágak, a törvényhozás illetve a végrehajtói hatalom különállását.
A felhatalmazási törvény 2. cikkelye többek között kimondta: „A birodalmi kormány által hozott törvények eltérhetnek a birodalmi alkotmánytól, amennyiben tárgyuk nem a Reichstag vagy a birodalmi tanács valamely intézkedése."
A felhatalmazási törvényt, amit a náci többségű kormány a saját kénye-kedvére értelmezhetett,
Hitler a pártok és társadalmi szervezetek felszámolására,
valamint az egyeduralkodó nemzetiszocialista pártállami rendszer kiépítésére, és politikai ellenfelei megsemmisítésére használta fel.
Miután sikerült kiépítenie saját ellenőrzés nélküli egyeduralmát, Hitler számára már csak egyetlen lépés maradt hátra a korlátlan hatalom zavartalanságának biztosítására: a saját pártbeli riválisainak az eltávolítása.
A náci párton belül a fegyveres hatalmat jelentő, és ezért Hitler számára is potenciális veszélyt jelentő pretoriánus gárda,
az SA vezérkarának 1934. június 30-án, a „hosszú kések éjszakáján" történt brutális likvidálása
jelentette az utolsó láncszemet annak a totális rendszernek a kiépítésében, amelynek a Reichstag felgyújtása volt a kiindulópontja.
1945 után a marxista történetírás kész tényként kezelte, hogy a Reichstag felgyújtása Hitler titkos parancsára megrendezett provokáció, a bűnbaknak megtett Lubbe pedig egy gyengeelméjű balek volt.
Noha kétségtelen tény, hogy Hitler számára kapóra jött a Reichstag-tűz ahhoz, hogy az állítólagos kommunista összeesküvésre hivatkozva leszámoljon a politikai ellenfeleivel és bevezesse a totális diktatúrát, de a marxista történetírás állításával szemben mégsem bizonyítja semmi, hogy a náciknak bármiféle szerepük lett volna a Reichstag felgyújtásában.
És ahhoz sem fér semmi kétség, hogy Hitler a Reichstag leégése nélkül is előbb-utóbb megszerezte volna magának a korlátlan hatalmat.
Joseph Goebbels és propagandagépezete az első pillanattól fogva azt sulykolta, hogy kiterjedt kommunista összeesküvés áll a birodalmi parlament felgyújtásának hátterében.
Noha Lubbe kommunistának vallotta magát, de nem volt párttag, és még a Gestapo „unszolására" sem volt hajlandó beismerni azt, hogy lettek volna társai.
Lubbét a nagy sajtóérdeklődéssel kísért lipcsei perben állították bíróság elé.
Annak ellenére, hogy a Van der Lubbe szemmel láthatóan zavart elméjű volt, és súlyos pszichés zavarokban szenvedett, a perben meghallgatott igazságügyi elmeszakértők beszámíthatónak nyilvánították.
Bizonyítandó a kommunista összeesküvést, a fővádlott holland gyanúsított mellett még három emigráns bolgár kommunistát, Georgi Dimitrovot, Vaszil Tanevet és Blagoj Popovot, valamint egy németet, Ernst Troglert, Németország Kommunista Pártjának elnökhelyettesét is letartóztatták, és bíróság elé állították.
A büntetőper 1933. szeptember 21-én kezdődött el, amely november 12-ig Lipcsében zajlott, majd november 13-tól Berlinben folytatták a tárgyalást.
A marxista történetírás Dimitrov felmentését és szabadon engedését a bolgár kommunista politikusnak „a náci bíróságot megsemmisítő, briliáns védekezése" eredményeként ünnepelte. Annak ellenére, hogy
nemcsak a náciknak, hanem Dimitrovnak sem volt köze a Reichstag felgyújtásához,
a bolgár kommunisták felmentésének hátterében más, az 1945 utáni történetírásban agyonhallgatott körülmény is szerepet játszott.
A per ideje alatt ugyanis a Gestapo titkos megállapodást kötött a GPU-val,
a szovjet titkosszolgálattal a bolgár kommunisták kiadásáról. Ezért miután Dimitrovot és társait felmentette a bíróság, 1934. február 27-én, pont egy évvel a Reichstag felgyújtása után a Szovjetunióba toloncolták őket.
Van der Lubbe már nem volt ennyire szerencsés:
miután a náci kormány egy rendelettel visszamenő hatállyal halállal is büntethetővé tette a Lubbe által elkövetett cselekményt, a holland férfit a bíróság halálra ítélte; az ítéletet pedig három nappal Lubbe 25. születésnapja előtt, 1934. január 10-én Lipcsében végrehajtották. A Reichstag felgyújtása így vált a totális náci diktatúra nyitányává.