„...a békekötés után azonban a király végül elfogatta a herceget és annak kicsiny fiát, Bélát, és megvakíttatta őket, sőt parancsba adta, hogy a kis Bélát kasztrálják is. De az, aki megvakította őket, félt Istentől, és attól, hogy magva szakad a királyi családnak, ezért egy kutyakölyköt herélt ki és annak a heréit vitte a királyhoz."
(Thuróczy János: A magyarok krónikája)
A 11-12. századi Magyarországot folyamatos trónviszályok jellemezték, ahol a trónon ülő Könyves Kálmán király és testvére, Álmos herceg között kibékíthetetlen ellentétek húzódtak. De mi is történt pontosan?
Amikor atyai nagybátyjuk, Szent László megkísérelte helyreállítani a pápával IV. Henrik német-római császárral történt kiegyezése miatt hűvösre fordult viszonyt, hazahívta a korábban papnak szánt Kálmánt és őt jelölte ki utódjául az addigi trónörökössel, Álmos herceggel szemben.
Könyves Kálmánt 1095-ben koronázták magyar királlyá, és bár mind a mai napig Európa egyik legműveltebb uralkodójaként tartják számon, a hosszú évek küzdelmei nyomot hagytak a lelkén.
Számos méltósággal és nagy befolyással ruházta fel testvérét, aki azonban többször is megkísérelte megkaparintani a trónt.
A folyamatos trónviszályok közepette Álmos különböző külföldi hatalmasságoktól, például Német- Római Birodalomtól és Lengyelországtól vagy a kijevi nagyfejedelemtől, II. Szvjatopluktól is segítséget kért ahhoz, hogy letaszítsa bátyját a trónról.
A nagyobb befolyás érdekében még a kijevi fejedelem lányának a kezét is megkérte; végül ebből a frigyből született 1108 körül Béla herceg.
A harc azonban néha nyíltan, máskor titokban, de tovább folytatódott.
Ezt elégelte meg az uralkodó, akinek közben szintén fia született 1101 körül, a későbbi II. István. Úgy döntött, drasztikus eszközökkel egyszer és mindenkorra véget vet öccse lázadásainak.
Álmos herceg több meggondolatlan lépést tett abból a célból, hogy megszerezze a trónt. Családja egész életében rettegett, hogy ezért egyszer komolyan meg kell bűnhődniük. Nem is kerülhették el a sorsukat:
Kálmán 1115-ben elfogatta testvérét és fiát, majd a király parancsára Álmos herceget több emberével és az ekkor legfeljebb hétéves Béla herceggel együtt megvakították.
A vakká tett hercegi család hosszú éveken át a világtól elzártan, a dömösi kolostorban élt. Azonban itt sem lelhettek nyugalomra, a trónkövetelő Álmos herceg ugyanis még ekkor sem tudta feladni a harcot, ezért 1120-ban ismét szervezkedni kezdett a főhatalom megszerzésére: a bizánci császártól kért segítséget.
Ekkor már Könyves Kálmán fia, II. István uralkodott, aki azonban apjánál humánusabb politikát folytatott.
A konfliktus háborúvá fajult, de ez a kísérlet is bukásra volt ítélve.
Álmos 1127-ben meghalt Bizáncban, Béla pedig rejtélyes körülmények között Pécsváradra került. A király 1128-ban talált rá az unokatestvérére, és nem csupán megkímélte az életét, de jóindulata jeléül és a támogatottsága erősítése végett a királyi udvarba kérette. Egy év múlva feleségül adta hozzá a szerb fejedelem lányát (Ilonát), akivel Tolnán teremtett otthont számukra.
Két év múlva váratlan esemény borzolta a kedélyeket: 1131-ben az alig harminc esztendős, gyakran betegeskedő, utód nélküli II. István meghalt vérhasban. Az ország uralkodó nélkül maradt, és a trónra az egyetlen jelölt jöhetett szóba: a megvakított, alig 23 éves Árpád-házi Béla herceg.
A borzalmas gyerekkor emléke, a megvakítása miatt érzett düh és elkeseredettség felszította a fiatal királyban a Kálmán-párti vezetők elleni bosszút.
Miután Béla testi fogyatéka miatt csak a megbízható támogatók – köztük az igen határozott felesége – segítségével tudott kormányozni, ezért Ilona királyné kezdeményezésére Aradon országgyűlést hívott össze.
A hatalomváltás véres eseménnyel vette kezdetét: az új király kegyetlenül meggyilkoltatta azokat a főurakat, akiket Álmos és saját maga megvakításában bűnösnek talált.
A források szerint a vérengzésnek hatvannyolcan estek áldozatul.
Bélának azonban újabb gondjai akadtak. Könyves Kálmán kitagadott fia, Borisz herceg ugyanis nem tudta elfogadni, hogy a magyar trónon egy vak király ül, ezért megkísérelte megszerezni a Szent Koronát. Ehhez keresett és talált szövetségeseket Lengyelországban, akikkel megindultak Magyarország ellen.
De az 1132. július 22-én, a Sajó folyó völgyében vívott csatában a magyar és osztrák seregek súlyos vereséget mértek a trónkövetelő hadára, aki ezután letett trónszerző terveiről.
Béla a véres leszámolások után sikeres bel- és külpolitikába kezdett. Hamarosan Közép-Dalmácia és Bosznia is a Szent Korona fennhatósága alá került, miközben jó viszonyt ápolt a hazai egyházi vezetőkkel, és az egyház javára jelentős adományokat tett.
Elérte, hogy országa a pápasággal szemben is sikeresen megőrizze befolyását az egyházi ügyekben,
de közben komoly reformokat vitt véghez, és az írásbeliség is egyre nagyobb teret hódított az országban.
A király a balkáni terjeszkedés mellett sikeres konszolidációs politikát folytatott, majd újjáépíttette az 1137-ben leégett pannonhalmi apátságot. II. Béla vakságát és az ezzel járó korlátokat azonban soha nem tudta feldolgozni.
Miután az ország megerősödött kezében, borivásra adta magát. Udvari emberei hozzászoktak, hogy mindent megkaptak a királytól, amit részegségében kértek tőle, és amire a király kijózanodott, vissza már nem vehette."
– írja a Képes Krónika.
Béla egész uralkodása alatt keménykezű és kegyetlen felesége, Ilona befolyása alatt állt. A megvakíttatott király pontosan 879 éve, 1141. február 13-án, mintegy tíz évnyi uralkodás után halt meg. A Székesfehérváron eltemetett, szerencsétlen sorsú uralkodó csupán 33 éves volt ekkor.