Kilenc évig, a halála napjáig várta halott gazdáját egy hűséges kutya

Az időjárás sem tántoríthatta el Hacsikót attól, hogy a gazdáját várja

A kutyák hűséges természetéről legendák szólnak, és akinek van házikedvence, az pontosan tudja, hogy milyen jó érzés az, amikor hazatérve az állat örömteli izgalommal vár bennünket. Hacsikó, egy japán akita kutya minden egyes nap elballagott a sibujai vasútállomásra, ahol a gazdája érkezését várta. Mindezt később is megtette, a professzor sajnálatosan korai halála után: kilenc évig reménykedett, hátha egy nap majd visszatér hozzá a gazdája. A hűség szimbólumát 1935. március 8-án, pontosan 85 éve holtan találták azon a helyen, ahol évekig oly türelmesen várakozott.

„Senki nem képes úgy várni, mint a kutya, s előfordul, hogy még a gazdája sírjához is kijár, és még holtában is visszavárja."
(Jevgenyij Alekszandrovics Jevtusenko)

A kutya választotta ki a gazdáját

Hacsikó jóval többet jelentett gazdájának, mint egy háziállat: a kutya az egyetemi professzor hűséges társa volt, aki élete végéig kitartott mellette. Sőt, még majdnem egy évtizedig a gazdája halála után is. Hacsikó ugyanis minden egyes nap elzarándokolt a vasútállomásra, ahol mindig várta és kitörő lelkesedéssel üdvözölte a munkából hazatérő professzort.

A kölyök azonnal kiválasztotta magának a professzort Forrás: Wikimedia Commons

Az aranybarna színű, akita fajtájú kutya 1923. november 10-én született egy japán farmon, Odate városában.

Az alig két hónapos kölyök egy véletlennek köszönhetően találkozott későbbi gazdájával. Hidesaburo Ueno, a Tokiói Császári Egyetem mezőgazdasági tanszékének agrárprofesszora ekkor látogatta meg kutyatenyésztő ismerősét, hogy megbeszéljen vele valamit. Hacsikó azonnal kiválasztotta magának a férfit, aki hamarosan megtudta, hogy az eb japán neve Nyolcast jelent, ugyanis nyolcadiknak született az alomban.

Hacsikó és gazdája azonnal egymásra találtak Forrás: IMBD

A kölyök azonnal odasietett hozzá, és folyamatosan a professzor nyomában volt, odabújt és várta a simogatást.

Hidesaburo Ueno azonban tudta, hogy a felesége rossz néven venné, ha egy kutyával állítana haza. A kis Hacsikót viszont ez egyáltalán nem érdekelte; úgy tűnt, hogy ő eldöntötte, a férfi lesz a gazdája, és ettől a szándékától lehetetlen volt eltántorítani. Az állat odaadását látva a professzor végül is felvállalta egy otthoni veszekedés kockázatát, és 30 jenért magához vette a kölyköt.

Egygazdás kutyaként viselkedett

Hacsikó 1924. január 14-én érkeztek meg Tokióba 20 órás vonatút után, ahonnan Ueno professzor Sibuja állomás közelében fekvő otthonába mentek.

Kutya és gazdája között az első pillanattól kezdve nagyon szoros kapcsolat alakult ki.

Hacsikó az akiták legtöbb személyiségjegyét hordozta: rettenthetetlen, bátor, erős, független és intelligens volt, a maga makacsságával és határozottságával, aki a „falkán" belül a vezető szerepre törekedett.

Az akita eredete és története

Az akita fajta eredete időben sok évszázadra vezethető vissza, térben pedig a sarkvidékre tehető, ahol a spicc fajták utat leltek a Honshu keleti hegyeibe. Ezen spicc fajták legnagyobbika, az akita eredetileg őrző és harcos kutya volt. Az 1600-as években a közepes méretű, medvevadász kutyákat, az ún. „akita matagika"-t egymás ellen harcoltatták, kemény kutyaviadalok résztvevői voltak, élet-halál harcot vívtak a ringekben. Az 1800-as években kezdték el keresztezésüket tosa inukkal és masztifokkal, ennek következtében a méret jelentősen nagyobb lett, a spicc jelleg pedig kevésbé domináns. Ahogy a kutyaviadalok 1908-tól tiltottá váltak, a nemesség új alkalmazási lehetőséget talált e bátor fajta számára: szarvas-, vaddisznó- és medvevadászatok sztárja lett.

Ueno professzor is tudta, hogy az akitát nem lehet kényszeríteni egy parancs végrehajtására, de egy szerető és tudatos gazda csodát tud művelni vele.

Ezért rengeteg időt töltöttek együtt, és Hacsikó lassan megtanulta az engedelmességet.

Talán túlzottan is. Az engedelmességre nevelés erős összetartozást eredményezett, és bár a kutya figyelt a család többi tagjára is, de szeretete egyre inkább kizárólag a professzorra irányult. Még egy akitához képest is igen komplex személyiséggel rendelkezett, és elkezdett tipikus „egygazdás" kutyaként reagálni: egy idő után csakis Uenónak fogadott szót.

Minden nap a vasútállomáson várta

Hacsikó egy idő után egyre nehezebben viselte a professzor távollétét. Amikor a férfi dolgozni ment, csak bánatosan bámult az utca felé, és minden zajra, zörrenésre felkapta a fejét. Ilyenkor lehetetlen volt megvigasztalni: a kutya egyik családtag közeledését sem fogadta el.

Hacsikó és gazdája, Ueno professzor Forrás: Wikimedia Commons

Végtelen szomorúságára az egyik nap egy véletlenül nyitva hagyott kertkapu nyújtott megoldást. Hacsikó kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és megszökött, hogy a szeretett gazdája közelében lehessen. A szagokat követve jutott el a pályaudvarig, ahol Hidesaburo Ueno korábban vonatra szállt, hogy az egyetemre menjen tanítani.

Az időjárás sem tántoríthatta el Hacsikót attól, hogy a gazdáját várja Forrás: IMBD

A kutya leült a kijárat elé, hogy megvárja a professzort.

Ueno az első nap nagyon meglepődött, amikor meglátta Hacsikót. Az akita kitörő örömmel és lelkesedéssel fogadta a gazdáját, és ettől a pillanattól kezdve még erősebb lett a kapcsolatuk.

Hacsikó, valamint a férfi nap mind nap megtették ugyanezt az utat: a kutya elkísérte a professzort a vonathoz, majd hazament, de délután 3 órára ismét megérkezett, és türelmesen várta gazdáját az állomáson.

Kilenc éven át reménykedett

A kutya és gazdája egészen 1925 májusáig tette meg naponta kétszer az utat az állomásra oda és vissza. Hacsikó egyik nap azonban hiába várta a férfit. Nem tudhatta, de Ueno professzor tanítás közben hirtelen agyvérzést kapott és elhunyt.

A kutya órákon át várta őt, míg végül hazament, de másnap délután három órakor ismét a pályaudvaron ült a megszokott helyén, és reménykedve figyelte a vonatokat.

És noha a professzor többé nem érkezett meg, a hűséges barát soha nem adta fel a reményt, minden egyes nap elment az állomásra, hogy várja a gazdáját.

A végsőkig legyengülve is minden nap kiment a pályaudvarra Forrás: Wikimedia Commons

A magányos kutya hamarosan felhívta magára az utazók és a vasúttársaság figyelmét. Bár eleinte nem viselkedtek túl barátságosan vele (el akarták zavarni, az iskolások pedig gyakran megdobálták kövekkel), de később minden megváltozott: egyre többen figyeltek és vigyáztak az állandóan bánatos Hacsikóra.

Néha ízletes falatokkal is meglepték (amit persze nem fogadott el), vagy csak odaültek mellé és beszéltek hozzá.

A napok hetekké, majd hónapokká és évekké változtak, de a kutya minden egyes nap visszatért, és kitartóan várakozott a gazdájára. Ueno professzor családja hiába próbálta hazacsalni, egyszer sem sikerült.

A két barát találkozását szobron is megörökítették Forrás: Wikimedia Commons

1932-ben a nyilvánosság is felfigyelt a különös állatra, mert a professzor egyik tanítványa cikket írt az akita megdöbbentő hűségéről. Egyre többen jártak csodájára a „chūken Hachikonak" (hűséges Hacsikónak), aki minden reggel (hóban, fagyban, kánikulában, esőben) kiment az állomásra, hogy egészen estig várja a soha vissza nem térő gazdáját.

Kilenc év hiábavaló várakozás után, 1935. március 8-án találták meg az elpusztult kutyát Sibuja egyik utcáján.

Hacsikót kitömték, ma is megtekinthető az Országos Természettudományi Múzeumban Forrás: Wikimedia Commons

Hacsikó bundáját a hamvasztás előtt megőrizték, majd kitömték. Ma is állandó kiállításon mutatják be a japán Országos Természettudományi Múzeumban.

Az öreg, fizikailag teljesen elgyengült tizenegy éves állat hamvait Ueno professzor sírja mellé helyezték a tokiói Aoyama temetőben. Hacsikó hűsége előtt tisztelegve szobrot emeltek neki: emlékműve Tokió egyik legnevezetesebb tájékozódási pontja és találkozóhelye a hatalmas állomásépület előtti téren.