„Ellenségem volt, mégis sajnálom halálát, mert Hunyadinak nem volt párja a fejedelmek között."
(II. Mehmed szultán szavai Hunyadi János halálhírére)
A 14. század derekán egy új és félelmetes hatalom jelent meg Európa déli határainál. Az iszlám félhold 1354-ben - a Gallipoli-félsziget elfoglalásával - tartósan is megvetette lábát az európai kontinensen.
I. Murád szultán 1389-ben a rigómezei csatában fényes győzelmet aratott Lázár szerb király egyesített hadai felett, ami stratégiai fontosságú lépcsőfoknak. számított az oszmán-török hódítók európai terjeszkedésében.
Luxemburgi Zsigmond magyar és cseh király megpróbálta ugyan kiszorítani a törököket a Balkánról, de az 1396-os nikápolyi csatában a szövetséges keresztény hadak súlyos,
megsemmisítő vereséget szenvedtek el I. Bajazid oszmán szultán seregtől.
1402-ben Timur Lenk, az utolsó nagy mongol hódító törökellenes hadjárata majdnem a megsemmisülés szélére lökte az oszmán hatalmat, ám de a bukásából újjászerveződő birodalom a 15. század közepére már ismét komoly fenyegetést jelentett a Magyar Királyság számára.
A déli határok védelmét a korabeli Európa egyik legtehetségesebb hadvezére, Hunyadi János erdélyi vajda, szörényi bán és temesi ispán szervezte meg, aki mint az ország egyik leghatalmasabb bárója,
minden vagyonát továbbá a teljes magánhadseregét is a törökellenes harc szolgálatába állította.
Hunyadit nem véletlenül tartották kortársai is az egyik legtehetségesebb európai hadvezérnek; a magyar főúr az 1443-1444-es hosszúra nyúlt balkáni hadjárata alatt egymás után mérte a súlyosabbnál súlyosabb vereséget a törökökre, és a Porta nagy riadalmára, Szófiát is visszafoglalta.
Hunyadi János fényes győzelemsorozata – amelyet egész Európában hangosan ünnepeltek - megalázó békefeltételek elfogadására kényszerítette a szultánt. Az 1444 augusztusában megkötött szegedi békeszerződés szerint
II. Murád szultán kénytelen volt vállalni a magas hadisarc megfizetést valamint kiüríteni Szerbia egy részét,
továbbá visszaadni Galambóc és Szendrő várát illetve szabadon engedni a fogságába került keresztényeket.
Talán ezzel sikerült is volna hosszabb időre gátat szabni a török hódításnak, ám I. Ulászló magyar és cseh király könnyelműen megígérte IV. Jenő pápának, hogy a békét érvénytelennek tekintve, általános hadjáratot indít a török ellen.
A szegedi békeszerződés megkötése után alig egy hónappal később
I. Ulászló betört a Balkánra, hogy teljesen kiszorítsa az iszlám hatalmat Európából.
A kezdeti sikerek után azonban az 1444. november 10-én Várna mellett lezajlott döntő ütközetben II. Murád fényes győzelmet aratott a keresztény sereg felett, a csatában maga a király, I. Ulászló is elesett.
Az 1451. február 3-án másodszorra is trónra jutott II. Mehmed szultán nem véletlenül kapta meg kortársaitól a „Fatih" vagyis a „hódító" melléknevet. A trónra lépésekor még a 19. életévét be sem töltött tehetséges fiatal uralkodót hallatlan becsvágy fűtötte.
II. Mehmed alig másfél hónapos ostrom után, 1453. május 29-én bevette az ekkora már alaposan összezsugorodott Bizánci Birodalom ősi fővárosát, Konstantinápolyt. Bizánc eleste szörnyű hír volt a keresztény világ számára.
II. Mehmed azonban nem sokáig ült a babérjain, és a nagy győzelem árnyékában újabb hódításokra készült. 1454-ben legyőzte Velencét, elfoglalta az Égei-tengeri szigeteken lévő velencei, genovai és frank gyarmatokat, 1455-ben pedig sikeres hadjáratot indított a Palaiologosz-fejedelmek ellen. A fényes győzelemsorozattól még magabiztosabbá vált padisah ekkor elhatározta,
hogy egyszer és mindenkorra véget vet a birodalommal határos északi szomszéd,
a Magyar Királyság jelentette fenyegetésnek; megfosztva a magyarokat a balkáni térség ellenőrzéséhez kulcsfontosságú stratégiai erősségüktől, Nándorfehérvártól.
A szultán ambiciózus tervét az 1450-es évekre akuttá vált válságos magyarországi belpolitikai helyzet is elősegíteni látszott. I. Ulászló halála után másfél évvel később az ország kormányzójává megválasztott
Hunyadi János váltakozó sikerrel folytatta harcát a felújult török hódítás visszaszorítására:
kezdeti győzelmeinek az 1448-as rigómezei vereség vetett véget, ráadásul a „törökverő" melléknevet kiérdemelt hadvezér Brankovics György szerb despota fogságába került, ahonnan csak megalázó feltételek árán tudott kiszabadulni.
Hazatérése után az ország erőinek egyesítését és a központi hatalom megszilárdítását tette meg a legfőbb feladattá, mert tisztán látta, hogy összefogás nélkül az ország nem lesz képes megbirkózni a az oszmán hatalom jelentette fenyegetéssel.
1450-ben a német-római császárral megkötött egyezményben elismerte Habsburg V. László trónigényét,
és emiatt 1453-ban lemondott a kormányzóságról.
De hogy a török elleni védekezés irányítását továbbra is saját kezében tartsa, megtartotta az országos főkapitányi tisztségét. 1454-ben, miután Krusevác mellett tönkreverte Feriz bég oszmán seregét,
nagy, összeurópai törökellenes hadjáratra tett javaslatot,
ám ehhez sehonnan sem kapott támogatást. Ilyen helyzetben futott be 1456 tavaszán arról a hír, hogy II. Mehmed Isztambulból hatalmas sereg élén elindult Nándorfehérvár elfoglalására.
Hunyadi e vészjósló hírre teljes seregével felkerekedett, és erőltetett menetben Nándorfehérvár alá vonult,
hogy sógora, a vár védelmével megbízott Szilágyi Mihály segítségére legyen. De még így is erősen kétségesnek látszott, hogy képesek lesznek-e kitartani II. Mehmed 60-70 ezer fős hadseregével szemben.
A segítség végül onnan érkezett, ahonnan senki sem számított rá:
egy hetvenedik életévét taposó szentéletű ferences-rendi hitszónok és prédikátor, Kapisztrán János összeverbuválta, a hadi mesterséghez ugyan semmit sem értő, de a lánglelkű János fráter által feltüzelt és mindenre elszánt mezei sereg képében.
A 634 éve, 1386. június 24-én a dél-itáliai Abruzzo tartománybeli Capestrano faluban született Kapisztrán Szent János (eredeti nevén Giovanni de Capestrano) apai ágon német lovagi felmenőkkel rendelkezett. János ifjú korában világi életet élt, és jogot hallgatott a perugiai egyetemen.
A rendkívül jó eszű
és kiváló képességű fiatal jogász a tehetségének köszönhetően csakhamar a nápolyi törvényszék elnöke lett.
Jánost 1412-ben László nápolyi király Perugia kormányzójává tett meg. Mivel a városban anarchikus állapotok uralkodtak az idegen uralom elleni lázongások miatt, János azt a nehéz feladatot kapta a királytól, hogy állítsa helyre a rendet, amit ő sikeresen végre is hajtott.
1416-ban azonban a Perugiával ellenséges szomszédos tartomány, Rimini ura betört a városba, és fogságba vetette Jánost. A napfénytől elzárt dohos cellában raboskodó Kapisztrán János fogsága alatt megtért,
és kiszabadulása után felhagyva a világi élettel, 1416. október 4-én belépett a ferences rendbe.
János a híres ferences hitszónok és teológus, Sienai Szent Bernardin tanítványa lett. Maga János is rendkívül tehetséges szónokká vált, aki 1420-ban történt pappá szentelése után csakhamar Itália szerte nagy hírnévre tett szert prédikációival, amelyeket nem egyszer több ezres tömeg előtt mondott el.
János fráter erőteljesen támogatta rendtársa és mestere Sienai Szent Bernardinnak a ferences renden belüli szigorúbb fegyelmet követelő reformjait. A kiváló hitszónok hírében álló János fráter nemcsak lánglelkű prédikátornak,
hanem kitűnő diplomáciai érzékkel is megáldott egyházfinak bizonyult.
Először IV. Jenő pápa, majd V. Miklós bízta meg különböző diplomáciai missziók teljesítésével. 1446-ban pápai legátusként a francia király udvarába küldték, ahol János fráternek komoly szerepe volt az avignoni ellenpápaság felszámolásában.
Diplomáciai sikereinek köszönhetően 1451-től apostoli nunciusként Bécsben, a Habsburg-udvarnál képviselte a Vatikánt. Itt és ekkor ismerkedett meg alaposabban az Európát délről fenyegető oszmán hódítás veszélyével.
Konstantinápoly bevétele után, az új egyházfejedelem,
III. Kalliktusz pápa, aki elődeivel szemben jól látta az iszlám terjeszkedés jelentette fenyegetést,
azzal bízta meg Jánost, hogy győzze meg a német fejedelmeket egy összeurópai törökellenes keresztes hadjárat megszervezésének szükségességéről. Miután ez irányú fáradozásait nem sok siker kísérte a birodalmi gyűlésben, 1455-ben Magyarországra érkezett.
Nem sokat törődve a német-római császárságban elszenvedett kudarccal, 1456 elején hatalmas elszántsággal vetette bele magát egy magyarországi keresztes had felállításába. Gyújtó hatású szónoklatainak köszönhetően, és a kézzelfogható török fenyegetés hatására rövid idő alatt sikerült is egy létszámban viszonylag jelentős
mintegy harmincezer fős irreguláris sereget felállítania.
Ennek csupán egyetlen szépséghibája akadt: János fráter keresztesei ugyanis nem hivatásos katonák, hanem a kardforgatáshoz nem sokat értő elszegényedett kisnemesek, mezvárosi szabadok és városi polgárok voltak, akik többnyire csak kiegyenesített kaszával, fejszével vagy cséphadaróval tudták felfegyverezni magukat.
Ám a szentként tisztelt, és a 70. életévét taposó vezérükért bármire hajlandóak voltak, amint azt Nándorfehérvár falai alatt olyan fényesen be is bizonyították. II. Mehmed félelmetes oszmán serege 1456. június végén vert tábort a Délvidék legfontosabb erőssége mellett.
A várkapitány, Szilágyi Mihály az egykorú források szerint öt -, legfeljebb hétezer magyar és szerb végvári vitézt vethetett harcba.
A szultán nagyon erős és képzett ostromtüzérséggel rendelkezett, a topcsik (a török tüzérek) azokat a hatalmas zarbuzánokat, faltörő ágyúkat is magukkal hozták, amelyeket három évvel korábban Konstantinápoly ostroma alatt vetettek be.
II. Mehmed tökéletes ostromgyűrűt vont a nándorfehérvári erősség köré, a szultán parancsára Batoglu kapudán basi (a török folyami flotta felett parancsnokoló pasa)
egymáshoz láncolt hajókkal teljesen lezárta a Duna Zimony feletti szakaszát,
hogy megakadályozza az utánpótlás bejuttatását a várba. A török tüzérség július 4-én kezdte el a falak lövetését.
Nándorfehérvárt ugyan magas, de nem kellően vastag falak övezték, amelyben a nehézlövegek rövid idő alatt súlyos károkat okoztak. A padisah ezért azt tervezte, hogy amint a falak kellően meggyengültek, egyetlen rohammal beveszi a várat.
Ahhoz, hogy a szorongatott védőket megsegíthessék és bejussanak a várba, Hunyadi János hadseregének első lépésként szét kellett vernie az erős török hajózárat. Hunyadi észrevette, hogy a szultán csapatai nem szállták meg sem a Duna, sem pedig a Száva várral szembeni bal partját, ezért a hajózár ellen intézett támadás esetén a törökök nem kaphatnak szárazföldi támogatást,
sőt, a magyarok megszállta partszakasz előtt kell elhajózniuk.
Ráadásul mivel Batoglu pasa az összes hajóját az érintett Duna-szakasz lezárására vezényelte, nem szállta meg a nándorfehérvári kikötőt sem, és ezért az ott állomásozó negyven magyar naszád szabadon mozoghatott.
Hunyadi csak egyetlen nagyobb hajóval és a nándorfehérvári kikötő negyven kis naszádjával számolhatott, ám az utolsó pillanatban még száz szerb sajkás is befutott, hogy megsegítse a magyarokat.
A sorsdöntő zártörési művelet 1456. július 14-én, a kora reggeli órákban vette kezdetét.
A magyar és szerb naszádok nem tudtak annyira felgyorsulni, hogy áttörjék az egymáshoz láncolt török hajókból álló zárat, hanem fennakadtak azon. A magyar és szerb hajósokat Hunyadi a Duna mindkét partját birtokában tartó seregei kísérték, és amikor a naszádok fennakadtak a török hajózáron, ők is beavatkoztak az öldöklő küzdelembe.
Az öt óráig elhúzódó véres kézitusában a magyar és szerb vitézek végül legyűrték a törököket, és megsemmisítették a hajózárat.
A zártörő harc kegyetlenségét a török krónikás Szeád-ed Din ekként örökítette meg: „A Száva és a Duna vérfolyammá vált, a zöld mező tulipánszínt öltött. A hajókon tomboló vérözönben küzdő bátrak a folyó vizén átúszva jutottak szárazra a várnál." A Dunán aratott fényes győzelem után Hunyadi János kétfelé osztotta seregét.
Kapisztrán János kereszteseit a Száva bal partján táboroztatta le, maga pedig a harcedzett hivatásos katonákból álló seregével az éjszaka leple alatt bejutott a várba.
Az utolsó pillanatban Hunyadi katonáin kívül még négyezer keresztesnek is sikerült benyomulnia az erősségbe,
ezzel pedig a védők létszáma 20 ezer főre nőtt. Ez a létszám már elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Hunyadi és Szilágyi jól képzett katonái a szultán döntőnek szánt július 21-i rohamát fölényesen visszaverjék.
Az elhúzódó ostrom, a dunai győzelem, valamint a véres kudarcba fulladt július 21-i török roham elbizonytalanította az oszmán vezérkart. A szultán ezért összehívta a dívánt, a haditanácsot, hogy megvitassák a további teendőket. A pasák a „gyaurok" nem várt szívós ellenállásra valamint a nagy veszteségekre figyelemmel azt javasolták II. Mehmednek,
hogy hagyják félbe az ostromot, és vonuljanak el Nándorfehérvár falai alól.
A padisah a hadvezéreivel szemben azonban úgy látta, hogy a török sereg magas harci szelleme és a még kétségkívül meglévő jelentős erőfölénye sikerrel kecsegteti az újabb rohamot.
Ezért a haditanács a szultáni akaratnak megfelelően eldöntötte, hogy néhány napos pihenő után ismét általános rohamot indít a vár bevételére. Hunyadi János ugyancsak pihenőbe rendelte a csapatait, hogy felkészülten várják a törökök újabb támadást.
De minden másként alakult, mint ahogyan azt a szultán illetve Hunyadi János eltervezték, mégpedig Kapisztrán János keresztesei miatt.
Hunyadi János szigorúan megparancsolta a vitézeinek, hogy senki sem hagyhatja el a várat.
A katonai fegyelmet azonban még hírből sem ismerő keresztesek nem nagyon törődtek a fővezér parancsaival, és közülük öten - a tiltásra fittyet hányva-, kilopóztak a várból, majd egy magaslatra felkapaszkodva
íjaikkal lövöldözni kezdték az alattuk fel-alá száguldó török lovasokat.
Az anatóliai beglerbéget – a török lovashadtest parancsnokát – mérhetetlenül felbosszantotta a „gyaurok eme arcátlansága", ezért egy szakasz szpáhit vezényelt ki a pimasz „hitetlenek" eltakarítására.
A folyó túlpartján állomásozó keresztesek hangosan kiáltozva biztatgatták a törökökre nyilazgatókat, de amikor meglátták, hogy egy csapat szpáhi vágtat feléjük az emelkedőn,
egymás után egyre több keresztes gázolt be a vízbe, hogy a megszeppent bajtársaik segítségére siessenek.
Óriási káosz volt kialakulóban, az ettől megrémült János barát pedig hiába próbálta visszatartani az embereit, szavai elvesztek a hatalmas lármában.
Ezért az idős szerzetes maga is csónakba pattant, hogy a folyó közepére evezve beszédet intézzen a katonáihoz, rábírva őket a visszatérésre. Ott azonban hirtelen mintegy kétezer keresztes vette körül hangosan éljenezve, a csónak eközben pedig átsodródott a túlpartra.
János barátot mélyen megindította emberei hihetetlen elszántsága, ezért meggondolta magát, és Szent Pál a korinthosziakhoz írt levelének egyik sorát kiáltotta hangosan oda nekik:
Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi!"
Ezután úgy ahogy volt, fegyvertelenül valamint páncél nélkül, egy szál szőrcsuhában és saruban, a nyakában lévő feszületet a magasba emelve, emberei élére állt és futva megindult a török tábor felé.
Ezt látva ismét kitört a dörgő éljenzés, és a keresztesek Jézus nevét kiáltva, egy emberként rohantak a vezérük után.
A törökök megrökönyödve nézték a feléjük rohanó furcsa, szedett-vedett sereget, és amikor felfedezték a feszületet magasba tartva elöl szaladó hangosan kiáltozó fegyvertelen „öreg dervist", babonás félelem szállta meg őket.
A zűrzavart észlelve, a szultán megparancsolta az anatóliai beglerbégnek, hogy lovasságával támadja oldalba a tábor felé tartó és nem túl veszélyesnek tűnő ellenséget.
II. Mehmed azzal, hogy elvezényelte az anatóliai hadtestet, védtelenül hagyta a lövegállásokat,
és a török hadrend középszárnyát. Hunyadi – aki eleinte aggódva figyelte a túlparton kibontakozó zűrzavart – kiváló hadvezérként azonnal felismerte a szultán által elkövetett súlyos hibát, amit rögtön ki is használt.
Azonnali riadót rendelet el, nyeregbe parancsolva a vértes nehézlovasságot. Megharsantak a kürtök, fémesen csattanva lecsapódtak a sisakrostélyok, majd a szélesre tárt várkapun kopjáikat előre szegezve menydörgésszerű robajjal kivágtatott a magyar nehézlovasság.
A zárt rendben sebesen közeledő vértesek elől az oszmán gyalogság megfutott,
Hunyadi vitézei pedig szabályosan elsöpörték a topcsikat, a török tüzérséget. Az elfoglalt lövegállásokban megfordították az ágyúkat, és azokat a törökökre irányozva pusztító tüzet zúdítottak az ellenségre.
Eközben a keresztesek szedett-vedett rohama is kezdett kibontakozni. Bármennyire meglepő, alig érte őket veszteség, és a feszületet továbbra is magasan a feje fölé tartó vezérüket követve betörtek a török táborba, megfutamodásra,
menekülésre kényszerítve a teljesen megzavarodott törököket.
A helyzet kezdett egyre súlyosabbra fordulni II. Mehmed számára, mert Kapisztrán János keresztesei már a szultán sátráig törtek előre.
A padisah kardot ragadva még leterített egy rátámadó keresztény katonát, de ekkor egy nyílvessző fúródott a combjába, amitől ájultan a földre zuhant.
Csak az utolsó pillanatban bevetett négyezer janicsárnak köszönhető,
hogy nem jutott elődje, a rigómezei csatában elesett I. Murád sorsára. A két oldalról bekerített török sereg a sebesült szultánnal együtt, a teljes hadfelszerelését hátrahagyva pánikszerűen menekült Nándorfehérvár falai alól.
Az óvatos Hunyadi azonban nem engedte meg győzelemittas katonáinak a menekülő török had üldözését, hiszen pontosan tudta, hogy az ellenség az őt ért megszégyenítő vereség ellenére is még mindig nagyobb erőt képvisel a saját seregénél. Ezért éjszakára visszaparancsolta embereit a várfalak közé.
Amikor a szultán, II. Mehmed magához tért, és megtudta, hogy seregének és tisztjeinek jelentős része odaveszett, meg akarta mérgezni magát. A padisahot saját pasáinak kellett lefognia,hogy ne követhessen el öngyilkosságot.
Így ért véget nem kis részt Kapisztrán Szent János kereszteseinek köszönhetően világraszóló győzelemmel a nándorfehérvári ostrom.
Amikor híre ment nándorfehérvári diadalnak, Európa-szerte meghúzták a harangokat, a templomokban pedig zúgott a Te Deum Hunyadi, Kapisztrán János és hős vitézei tiszteletére.
A súlyos vereség hatására az oszmán uralkodók majdnem hét évtizedig nem merészkedtek a délvidéki határokhoz.
János barát nem sokkal Hunyadi János halála után – akinek ő adta fel az utolsó kenetet- szintén a táborban kitört pestis áldozatául esett.
A hős szerzetes a Szerém vármegyei Újlak ferences rendházában halt meg, 1456. október 23-án. Utolsó kívánságának megfelelően a pápától kapott kereszttel ékesített ruhájában temették el.
Kapisztrán Jánost VIII. Sándor pápa 1690-ben szentté avatta,
ünnepét 1890-ben vették fel a római naptárba, március 28-ra. A magyar katolikus egyház mind a mai napig a saját szentjeként tekint rá, és ő a magyar katonai tábori lelkészek védőszentje is.