A szentek kultusza még a Római Birodalom idején, a császári hatalom által üldözött ókeresztény közösségekben alakult ki, a hitükért mártírhalált halt vértanúk tiszteletéből.
Az üldöztetések korának lezárulása után, a 4. század első felétől kezdve elsősorban a kiemelkedően példás keresztény életet élő és híveik körében különösen nagy tekintélynek örvendő egyházi személyeket,
püspököket, szerzeteseket, apácákat és remetéket emeltek a szentek közé.
Csak a korai középkortól kezdett elterjedtté válni, hogy a katolikus egyház világi uralkodókat is elismerjen a szentjei sorában.
A 11. századra mindez teljesen elfogadott gyakorlattá vált, amit számos szentté avatott uralkodó példája is bizonyít.
Az 1083-as év kitüntetett jelentőségű esztendőnek számít a magyar keresztény egyház történetében,
hiszen ebben az évben, I. (Szent) László uralkodása idején emeltek először magyarokat is az egyetemes anyaszentegyház szentjei sorába, a néhai István királyt és fiát, Imre herceget, valamint rajtuk kívül Gellért püspököt, továbbá két Lengyelországból érkezett remetét, Andrást és Benedeket.
Az 1077-ben trónra lépett László megkoronázása idején zűrzavaros viszonyok uralkodtak az országban. Apja, I. Béla király 1063-ban bekövetkezett halála után Géza valamint László hercegek, és királlyá koronázott unokatestvérük, Salamon között hosszú évekig elhúzódó trónviszály robbant ki.
Amikor 1074-ben Géza megszerezte a trónt, Salamon az ország nyugati területeire szorult vissza, de továbbra is önmagát tekintette az egyedüli törvényes királynak.
Ezért, amikor Géza halála után 1077-ben László foglalta el a trónt, Salamon IV. Henrik német-római császárhoz fordult segítségért,
hogy ismét a saját koronája alatt egyesítse az országot.
A súlyos belviszályok széteséssel fenyegették Magyarországot, ezért Lászlónak nem csak Salamonnal, hanem az anarchiával is meg kellett küzdenie.
László király kemény kézzel helyreállította a rendet, megszilárdította a közbiztonságot,
valamint megvédte az ország határait. A híveit vesztett Salamon 1081-ben lemondott a trónról, ám nem sokkal később ismét László ellen kezdett szervezkedni, aki ezért börtönbe csukatta, majd később száműzte az országból izgága rokonát.
László a viszályokkal terhelt évek tanulságaként felismerte, hogy a tartós belső béke megteremtéséhez olyan példaképeket kell adni a népnek,
akiknek élővé tett emléke megerősíti a magyarság összetartozásának érzetét.
László e példaképeket államalapító elődjében, Istvánban, valamint annak szentéletű fiában, Imre hercegben találta meg.
László király, aki a német-római császár és a Vatikán között dúló invesztitúra-háborúban mindvégig szilárdan a pápa oldalán állt, azt is felismerte, hogy nemcsak a nép,
hanem a külföldi nagyhatalmak szemében is nagyot nőne az ország tekintélye,
ha a pápa hozzájárulna ahhoz, hogy a még egy évszázados múltra sem visszatekintő magyar egyház magyar szenteket avasson.
László, aki élénk levelezést folytatott VII. Gergely pápával, személyesen kérte István, illetve Imre herceg szentté avatásának jóváhagyását az egyházfőtől.
Noha a magyar király e tárgyban VII. Gergelynek írt eredeti levele elveszett,
de Gellért püspök feljegyzéseiből ismerjük a pápa válaszát:
„Emeljék fel azok testét, akik Pannóniában a hit magvát elvetették, és az országot a hit hirdetésével öntözték, hogy őket a legnagyobb tiszteletben tartsák és méltó tisztelettel illessék" - áll többek között VII. Gergely szentté avatást jóváhagyó és László királynak írt válaszában.
A szentté avatási ceremóniát személyesen az uralkodó szervezte meg. László eredetileg 1083. augusztus 15-re, Nagyboldogasszony napjára tűzte ki az oltárra emelési szertartást, amit háromnapos böjt és imádkozás kellett hogy megelőzzön.
Közbe jött azonban egy komoly akadály;
többszöri kísérlet ellenére sem tudták felnyitni István súlyos, mészkőből faragott kőkoporsóját.
A hagyomány szerint ekkor egy apáca járult a király színe elé, aki beszámolt különös álmáról, miszerint mindaddig nem fog kinyílni a koporsó, amíg Salamon börtönben van.
László az apáca meghallgatása után azonnal intézkedett, hogy Salamont engedjék szabadon,
és kísérjék ki az országból.
Miután Salamon szabadulásának híre befutott Székesfehérvárra, a koporsó nehéz fedelét egyszerre csak minden nehézség nélkül le tudták emelni.
A korabeli hagyomány szerint a koporsót rózsaszín „balzsamillatú" folyadék töltötte ki. Amikor a felnyitott koporsóból kiemelték István földi maradványait, akkor fedezték fel, hogy a király jobb kézfeje a karral együtt hiányzik.
A természetes módon mumifikálódott végtag maradványt László királynak csak a rákövetkező évben, 1084 májusában sikerült megtaláltatnia.
(A Szent Jobbot a Hartvik-krónika szerint István pecsétgyűrűje alapján azonosították.) 1083. augusztus 20-án a székesfehérvári királyi bazilikában a főpapok, apátok és udvari méltóságok jelenlétében megtartott ünnepi szentmisén az államalapító király földi maradványait tartalmazó ezüstládát az uralkodó, László a főoltárra emeltette.
A felszentelési ünnepség végén a szent maradványokat a főhajó közepén felállított fehér márványból faragott szarkofágban helyezték el. Ezzel István lett a magyar katolikus egyház legelső szentje, és az első szent királyunk is.
Még aznap szentté avatták István fiát, Imre herceget, valamint a vértanúhalált halt Gellért püspököt is.
XI. Ince pápa Buda visszavívásának évében, 1686-ban kiadott bullájával Szent István kultuszát általánossá tette a római katolikus anyaszentegyházban.
Szent Istvánnak nem csak Magyarországon erős a tisztelete. Először Bajorországban terjedt el a kultusza, de ereklyéi elkerültek a német-római császárok ősi koronázó városba, Aachen-be, továbbá Kölnbe, az olaszországi Montecassinoba valamint Namurba is.
2000. augusztus 20-án I. Bertalan konstantinápolyi pátriárka a Szent István-bazilika előtti téren bemutatott ünnepi, ökumenikus istentiszteleten bejelentette, hogy Szent Istvánt a keleti egyházak is a szentjeik közé iktatták.
Az 1054-ben bekövetkezett első nagy egyházszakadás óta Szent István lett az első olyan római katolikus szent,
akit egyszerre tisztelnek a katolikus és az ortodox hívők is.
Szent Istvánt Magyarország fővédőszentjeként valamint a nemzet mennyei patrónusaként tisztelik a hívők, és ő valamennyi magyar katona védőszentje is.