William Herschel csillagász több mint 230 évvel ezelőtt fedezte fel az Uránusz bolygót és két holdját. A róla elnevezett Herschel-űrtávcső távoli infravörös mérései alapján csillagászok egy csoportja Detre Örs Hunor (Max-Planck-Institute für Astronomie, Németország) vezetésével sikeresen meghatározta az Uránusz 5 főbb holdjának fizikai tulajdonságait.
A holdak közép és távoli infravörös fénye alapján (ami a Nap sugárzása miatt a holdak felszínén keletkezett hőt jelenti) a kutatók úgy vélik, hogy a kísérők leginkább olyan törpebolygókhoz hasonlítanak, mint amilyen a Pluto is. A kutatócsoport kifejlesztett egy új technikát,
aminek segítségével sikerült a holdak fényét a náluk ezerszer fényesebb Uránusz fényétől különválasztani.
A tanulmány nemrég jelent meg az Astronomy & Astrophysics neves angol nyelvű csillagászati szaklapban.
A Naprendszer külső vidékeinek felfedezését korábban olyan hosszú és távoli utakra tervezett űreszközök végezték, mint a Voyager 1 és 2, a Cassini-Huygens illetve a New Horizons.
Most viszont a német Max-Planck-Institute für Astronomie (MPIA) munkatársa, Detre Örs Hunor vezetésével egy német-magyar kutatócsoport megmutatta, hogy kellő leleményességgel akár nagy távolságból készített megfigyelésekből is új és érdekes eredményeket kaphatunk.
A kutatók annak a Herschel-űrteleszkópnak az adatait használták, amely 2009 és 2013 között végzett méréseket és amelynek fejlesztésében és működtetésében az MPIA mellett a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézete is tevékenyen részt vett.
Hatalmas, 3,5 méteres tükrével ez az űrtávcső lényegesen élesebb képeket készített elődeinél
távoli infravörös hullámhosszakon. A nevét William Herschel csillagász után kapta, aki 1800-ban fedezte fel az infravörös sugárzást.
Néhány évvel korábban szintén ő fedezte fel az Uránusz bolygót és a holdjai közül kettőt (Titánia és Oberon), amelyeket most a bolygó három másik később felfedezett holdjával (Miranda, Ariel és Umbriel) együtt vizsgáltak meg részletesen a kutatók.
"Valójában csak arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen hatást gyakorolnak a kamerák érzékelőire az olyan infravörös tartományban is nagyon fényes objektumok, mint az Uránusz. " - mondta Ulrich Klaas, a tanulmány egyik társszerzője, aki az MPIA-nál vezető szerepet játszott az űrtávcső PACS elnevezésű, a cikkhez adatokat szolgáltató műszerének fejlesztésében is.
A holdakat, amik apró kis pontokként jelentek meg a felvételeken, csak véletlenül vettük észre.
A PACS kamera a távoli infravörös fény 70 és 160 mikrométeres hullámhossza közötti tartományban lát. Egy távcső felbontása arányos a teleszkóp átmérőjével, de fordítottan arányos az általa látott fény hullámhosszával.
Ez a hullámhossz tartomány megközelítőleg százszor hosszabb, mint a hasonló méretű Hubble űrteleszkóp látásának tartománya. Ez azt jelenti, hogy a PACS ugyan a leghidegebb jeges objektumok hőjét is látja - amit a Hubble nem - de körülbelül százszor életlenebb képeket is készít.
Ezért a holdak szinte beleolvadtak az Uránusz képébe.
Az olyan hideg objektumok, mint az Uránusz és a holdjai (a napsugárzásnak köszönhetően 60 és 80 Kelvin, azaz -213 és -193 Celsius fok közötti hőmérséklettel rendelkeznek) azonban ezeken a hullámhosszakon nagyon fényesnek látszanak.
"Épp ez a távoli infravörös információ hiányzott az eddigi tudásunkból. Így a Spitzer Űrteleszkóp valamint a NASA Infrared Telescope Facility (IRTF) méréseivel kiegészítve teljes lett a képünk." - tette hozzá Balog Zoltán, aki szintúgy az MPIA PACS csapatának volt a tagja.
"A megfigyelések is rendkívül szerencsés időpontban történtek" - magyarázta Thomas Müller, a garchingi Max-Planck-Institute für Extraterrestische Physics (MPE) munkatársa, amely a PACS műszer fejlesztését is vezette.
"Az Uránusz forgási tengelye, és emiatt a holdjainak keringési síkja is rendhagyó mértékben elhajlik a Nap körüli pályájukhoz képest. Az Uránusz több évtized alatt kerüli meg a Napot, de a keringési idő nagy részében vagy a déli, vagy az északi pólusát éri a napsugárzás.
A mérések készítésének ideje alatt azonban főleg az Uránusz egyenlítői régióit érte a napsütés. Ezek alapján meg tudtuk mérni,
hogy a holdak felszíne milyen mértékben tartja meg a hőt miközben az Uránusz éjszakai oldalára vándorolnak.
- A begyűjtött adatokból rengeteg dolgot megtudtunk az őket alkotó anyag természetéről" - mondta Müller, aki a modellszámításokat végezte a kutatás során, és ezek alapján sikerült megállapítania a holdak termális (hőtani) és fizikai jellemzőit.
A Voyager 2 űrszonda 1986-ban az Uránusz mellett történt elhaladása során sokkal kevésbé voltak kedvezőek a körülmények egy hasonló mérés elvégzéséhez. A műszerek akkor csak az Uránusz és a holdak déli régióit tudták megfigyelni.
Müller azt találta, hogy ezek a holdfelszínek rendkívül jól képesek megtartani a hőt, és meglehetősen lassan hűlnek le. A csillagászok hasonló jelenséget eddig csak a nagyon durva, jeges felszínnel rendelkező kis égitestek esetében figyeltek meg.
A kutatócsoport ez alapján jutott arra a következtetésre, hogy az Uránusz holdjai leginkább az olyan, a Naprendszer külső vidékein található törpebolygókra hasonlítanak legjobban, mint amilyen a Pluto vagy a Haumea.
Más, szintén a Herschel/PACS műszerrel végzett kutatások alapján az Uránusztól távolabb eső irreguláris holdak ettől eltérő hőmegtartó képességekkel rendelkeznek. Ezek a holdak inkább a kisebb és kevésbé kötött ún. TNO-kra hasonlítanak,
amely kis égitestek a Neptunuszon túli területen keringenek a Nap körül.
"Ez jól illeszkedik az Uránusz külső holdjainak eredetét magyarázó elméletbe is" - tette hozzá Müller. "A kaotikus keringési pályájuk miatt úgy gondoljuk, hogy az Uránusz a fejlődésének egy későbbi szakaszában fogta be ezeket az égitesteket."
A Herschel optikai rendszerével minden pontszerű objektum képe inkább egy elkenődött, egyenetlen "plecsninek" látszódik
a PACS képeken. Ez angolul a Point Spread Function (PSF), ami minden pontszerű objektum képét ugyanezzel a rajzolattal keni el az egész PACS detektoron. Olyan fényes objektumoknál, mint az Uránusz, a PSF minden kis részlete láthatóvá válik, ám hatalmas területen szinte elvakítja a PACS kamerát.
"Az 500-7400-szor halványabb holdak, olyan kis távolságban helyezkednek el a gázóriástól, hogy látszólag összeolvadnak az Uránusz által kirajzolt PSF-el. Csak a két legfényesebb hold, a Titania és az Oberion különíthető el valamennyire szemmel a képeken. De tudtuk, hogy mind ott rejtőznek!" - így írta le a kihívást Marton Gábor, a tanulmány egyik társszerzője, a budapesti Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézet munkatársa.
Ez a véletlen felfedezés arra ösztönözte Detre Örs Hunort, a kutatás vezetőjét, hogy az Uránusz fényes ragyogásában "elbújt" holdakat is láthatóvá tegye,
ezáltal a fényességük is megbízhatóan mérhetővé váljon.
"Hasonló esetekben, mint pl. az exobolygók keresésekor, ún. koronográfokat használunk, hogy a központi csillag fényét kitakarjuk" - magyarázta Detre.
"Az űrtávcső azonban nem rendelkezett ilyen eszközzel. Ehelyett inkább a PACS kamera kimagasló fotometriai és optikai stabilitását hívtuk segítségül. Ez azt jelenti, hogy az Uránusz PSF alakja és erőssége nem változik,
csak a halvány holdak mozognak szinte láthatatlanul a képeken.
" Kiszámította a holdak pontos pozícióját a megfigyelések időpillanatában és a már említett stabil fényesség segítségével kifejlesztett egy olyan módszert, amivel el lehetett távolítani az Uránusz fényét az adatokból.
Ledöbbentünk, amikor megláttuk, hogy 4 hold képe tisztán kirajzolódik a felvételeken. Még a leghalványabb ötödik, legbelső pályán keringő Miranda is feltűnt."
- mondta Detre. "Az eredményeink nagyon jól megmutatták, hogy nem feltétlenül kellenek bonyolult bolygóközi utazások ahhoz, hogy újat tanulhassunk Naprendszerünkről." - nyilatkozta szintén egy társszerző, Hendrik Linz az MPIA részéről. "Sőt, a kifejlesztett módszer az Európai Űrügynökség (ESA) elektronikus archívumának további megfigyelésére is alkalmazható. Ki tudja milyen meglepetések bújtak még el így az archívum tengernyi képe közt?"
Forrás: (Detre, Ö. H.; Müller, T. G.; Klaas, U.; Marton, G.; Linz, H.; Balog, Z. "Herschel -PACS photometry of the five major moons of Uranus". Astronomy & Astrophysics. 641: A76.)