Vérbírák és vészügyészek a kádári megtorlás szolgálatában

Kádár János, a szovjet fegyveres intervenció idején megalakult Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnöke

Az 1956-os forradalom és szabadságharc sorsát a november 4-én hajnalban elkezdődött második fegyveres szovjet intervenció pecsételte meg véglegesen. A Kremlben kormányfőnek megtett Kádár János és ellenkormánya azonban kezdettől fogva rendkívül súlyos legitimációs deficittel küzdött. A brutális szovjet beavatkozás ugyan eltiporta a forradalmat, de az ország nyakára ültetett Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány hatalmának megszilárdításához ez még önmagában nem volt elegendő. Az ellenállás szellemének megtörését a régi-új hatalom saját erőszakszervezeteinek gyorsított újraépítésével, valamint a központilag irányított megtorlás útján akarta elérni, amihez az igazságügyi szervezetet, a bírói és ügyészi kart is eszközként használta fel. Az 1956 utáni jogi mezbe bújtatott megtorlás súlyos justizmordok egész sorát eredményezte, amihez hivatásuk alapelveit sárba tipró bírák és ügyészek asszisztáltak. A kádári megtorlás gépezetéről, vérbíráiról és vészügyészeiről Kiss Réka történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökével beszélgettünk.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc történetében november 4. drámai fordulópontnak számít. Aznap, november negyedikén hajnalban vette kezdetét ugyanis a „Forgószél" fedőnevű hadművelet, amit Ivan Konyev, a Szovjetunió marsallja, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek főparancsnoka irányított szolnoki főhadiszállásáról.

Ivan Konyev marsall a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek főparancsnoka (a kép bal oldalán) egy másik második világháborús veterán, Szemjon Bugyonnij marsall társaságában Forrás: Ria/Novosti/Selim Khanov

A második szovjet intervenció célja az ország semlegességét deklaráló Nagy Imre-kormány elmozdítása,

a magyar forradalom felszámolása, valamint a Moszkvában kinevezett és Kádár János vezette úgynevezett Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány hatalomba ültetése volt.

Kádár János, a szovjet fegyveres intervenció idején megalakult Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnöke Forrás: AFP/Zelma

A nemzetközi szövetségesek híján lévő Nagy Imre-kormánynak nem volt semmilyen esélye a fegyveres beavatkozás elhárítására, de a szovjet szuronyok hegyén hatalomra juttatott Kádár-kormány is politikailag légüres térben kezdett hozzá az „ellenforradalom" felszámolásához.

Mi volt Kádárék szándéka, hogyan és milyen eszközökkel akarták a saját hatalmukat stabilizálni?

A második szovjet intervenció következményeként Kádár János vezetésével létrejön az új kormány, amelynek árnyékában eleinte még tovább működnek a munkástanácsok és a nemzeti bizottságok, vagyis a forradalom szervezetei.

A Kádár-kormányt ezért a megalakulása utáni hetekben a kettős hatalom rémképe fenyegette,

amit eleinte politikai eszközökkel próbáltak meg felszámolni, sikertelenül.

A József körút, a Práter utcától a Pál utca felé nézve, egy JSZ-3 harckocsi 122 mm-es ágyújának maradványával. Az 1956-os forradalom és szabadságharcnak a november negyedikén megindított szovjet fegyveres beavatkozás vetett véget Forrás: Fortepan/Nagy József

A kettős hatalom megszüntetésére tett eredménytelen kísérletek után – második lépésként - 1956. december 2-án kezdődött a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Ideiglenes Központi Bizottságának ülése, amelyen elfogadták az 1956-os eseményeket ellenforradalomként kanonizáló hírhedt négy pontot, amely az új rendszer politikai-ideológiai legitimációját volt hivatott megalapozni.

Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke Forrás: Elter Tamás

E tézisek szerint az 1956-os „ellenforradalom" kirobbanásáért egyrészt felelősség terheli a Rákosi-Gerő klikket, másrészt Nagy Imrét és körét az „árulása" miatt, továbbá a „horthysta reakciót", és végül a külföldi „imperialista" beavatkozást.

Budapest, 1956. október 28. Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke, Apró Antal, a Minisztertanács elnökhelyettese, Nagy Imre miniszterelnök és Tildy Zoltán államminiszter a Minisztertanács ülésén a Parlamentben. A kádári restauráció a forradalom egyik okának Nagy Imre "árulását" kiáltotta ki Forrás: MTI/Bojár Sándor

Ez a négy pont lesz a megtorlóperek ideológiai-politikai alapja is.

Az itt megalkotott koncepcionális keret tetten érhető már az első nagy megtorló kirakatperben, a Tóth Ilonáék elleni hírhedt eljárásban, és ugyanennek az elvnek mentén szervezték az egyik kiemelten fontos megtorlópert, Földes Gáborék győri perét.

A per vádlottjai közül Földes Gábor reformkommunista és Nagy Imre híve volt, a régi középosztálybeli Tihanyi Árpád képviselte a „horthysta", Gulyás Lajos református lelkész pedig a „klerikális reakciót".

A perek koncepcionális alapját az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956 decemberi ülésén elfogadott hírhedt négypontos határozat rakta le Forrás: Elter Tamás

Az is közös ezekben az ügyekben, hogy a cél nem az igazság kiderítése volt, hanem hogy alátámasszák a decemberi párthatározatban kikristályosodott ellenforradalmi narratívát. Ehhez igazították a vádakat és alakították ki a vádlottak körét.

Mikor indult el ténylegesen a megtorlás, és ennek a folyamatnak milyen szakaszait különíthetjük el, már ami a módszereit, illetve az eszközeit illeti?

Amikor 1956 decemberében megszületett az ideológiai alap, ellenforradalomnak nyilvánítva az őszi történéseket, megkezdődtek a tömeges megtorlások is.

1956 decemberében kontrollálatlan állami erőszak szabadult rá az országra: újra eldördültek a sortüzek,

a volt ávósokból, katonákból, pártfunkcionáriusokból összeverbuvált paramilitáris karhatalom, a pufajkások véres garázdálkodásai megfélemlítették a városok és a falvak lakosságát, s ezzel párhuzamosan megindultak a bírósági eljárások is.

Biszku Béla belügyminiszter (középen) és Münnich Ferenc, a miniszterelnök első helyettese (a kép jobb szélén) erélyes és kíméletlen leszámolást követelt az "ellenforradalmárokkal" szemben Forrás: MTI/Keleti Éva

A Kádár-kormánynak újjá kellett szerveznie az erőszakszervezeteket. Első lépésként a rendőrségi szervezeten belül felállították a Politikai Nyomozó Főosztályt, amelybe rövid és felületes átvilágítás után

a Nagy Imre-kormány rendeletével feloszlatott rákosista ÁVH állományának 97%-át átvették.

Kádárék számára azért is vált sürgőssé a saját erőszakszervezetek kiépítése, mivel 1956 novemberében, decemberében egyedül a megszálló szovjet hadsereg, illetve a KGB tartotta fenn a hatalmukat.

Közismert, hogy az 1957 elejétől elkezdődött bírósági eljárások gyakran még formálisan sem feleltek meg azoknak az alapvető jogelveknek, amelyeket minden civilizált államban a büntető igazságszolgáltatás fundamentumaként ismernek el. Milyen szerepe volt a bíróságoknak, illetve ügyészségeknek a megtorlás folyamatában, illetve milyen speciális, kifejezetten a megtorlás célját szolgáló jogintézményeket vezettek be ezekhez az eljárásokhoz?

A pereknek a közvetlen megtorláson kívül volt egy másik fontos céljuk, nevezetesen, hogy megteremtsék az „ellenforradalom" mítoszát. Ezzel párhuzamosan természetesen létrehozták, illetve kiépítették az ehhez szükséges jogi struktúrát is.

A megtorlást megalapozó jogalkotás elsősorban rendeleti úton zajlott,

az Országgyűlés kihagyásával, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa által kiadott, úgynevezett törvényerejű rendeletekkel.

Apró Antal mint az MSZMP Katonai Bizottságának elnöke komoly szerepet játszott az 1956-os forradalom leverését követő megtorlásokban Forrás: MTI/Bauer Sándor

Első lépésként 1956. december 11-én bevezették a statáriális bíráskodást, és az első, ez alapján fegyverrejtegetésért kiszabott halálos ítéletet már december 15-én végre is hajtották, Miskolcon.

A második lépés a gyorsított eljárás bevezetése és a polgári ítélkezésre való kiterjesztése volt, 1957 januárjában. Érdemes megjegyezni, hogy a Legfelsőbb Bíróságon huszonhat bíró megtagadta, hogy ezekben az alapvető jogelveket durván sértő eljárásokban részt vegyen.

A Legfelsőbb Bíróságon 26 bíró megtagadta, hogy részt vegyen a megtorlóperekben Forrás: Elter Tamás

A tömeges megtorláshoz azonban ez még nem volt elég, ezért 1957 áprilisában először a Legfelsőbb Bíróság szervezetén belül felállították az 1945-ből, a háborús és népellenes bűncselekmények elkövetői felelősségre vonásának eszközeként már ismert, úgynevezett népbírósági tanácsot, majd területi alapon újabb öt népbíróságot hoztak létre az országban.

A népbírósági tanácsokat lényegében politikai különbíróságoknak, a jogi megtorlás primer eszközeinek tekinthetjük.

Nagy Imre miniszterelnök, Tildy Zoltán és Maléter Pál a parlamentben 1956. november 2-án. Malétert Tökölön tőrbe csalták a szovjetek, Nagy Imrét pedig 1958-ban kétes hátterű jogi eljárásban ítélték halálra Forrás: AFP

A vádlottat vádirat benyújtása nélkül is bíróság elé lehetett állítani, a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa pedig bármilyen ügyet egyoldalúan magához vonhatott, átlépve a rendes hatásköri és illetékességi eljárási szabályokon. Ilyen önkényesen elvont eljárás volt például a Nagy Imre-per is, amit a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa tárgyalt egyfokú eljárásban, a jogorvoslat lehetősége nélkül.

Melyek voltak azok a leghírhedtebb anyagi vagy eljárásjogi konstrukciók, amelyek még az úgynevezett szocialista jogrendszer alapelveit is lábbal tiporták?

Az egyik ilyen eljárásjogi konstrukció a súlyosítási tilalom eltörlése volt ezekben az ügyekben. A súlyosítási tilalom régi büntetőeljárási jogi alapelv, amelynek az a lényege, hogy ha az elsőfokú büntetőbíróság ítélete ellen az ügyész nem nyújt be fellebbezést, akkor a másodfokú eljárásban az első fokon kiszabottnál súlyosabb ítéletet nem lehet meghozni, tehát csak az ítélet helyben hagyására vagy enyhítésére van lehetőség, amennyiben a vádlott, vagy a védője fellebbezett enyhítésért.

Az 1956 utáni megtorlóperek közül a Tóth Ilona és társai elleni eljárás volt az egyik legismertebb ügy, amelyben az elsőrendű vádlottat, a huszonöt éves szigorló orvosnőt halálra ítélték és kivégezték Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum

A népbíráskodásban ezt a jogelvet eltörölték, így egészen abszurd justizmordokra is sor került. Például Péch Géza és társai perében, ahol az egyik vádlottat, Gerlei Józsefet az első fokon eljárt bíróság életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte, az ügyész pedig nem fellebbezett súlyosításért, hanem tudomásul vette az ítéletet. A vádlott és a védője enyhítésért jelentettek be fellebbezést, amit a Legfelsőbb Bíróság másodfokon eljárt Népbírósági Tanácsa bírált el,

és az alapítéletet megváltoztatva jogerősen halálra ítélte a rövidebb szabadságvesztésért fellebbező vádlottat.

A másik, sok visszaélésre lehetőséget adó intézmény az úgynevezett törvényességi óvás volt, amelyet eredetileg a koncepciós perek felülvizsgálatának meggyorsítására vezettek be a jogrendbe, s 1956 után a visszájára fordították.

Ha úgymond „nem megfelelő" jogerős ítélet született, az ügyet a jogerős ítélet felülvizsgálatára a legfőbb ügyész vagy a Legfelsőbb Bíróság elnökének kezdeményezésére az LB magához vonhatta.

Az 1956-os megtorlások egyik legmorbidabb jogintézménye az úgynevezett kegyelmi tanács volt Forrás: Elter Tamás

Az 1956 utáni megtorlásban összesen tizenegy esetben hoztak így halálos ítéleteket, jogerősen nem halálbüntetésre ítélt vádlottakkal szemben.

De kétségtelen, hogy talán a legmorbidabb intézmény az úgynevezett kegyelmi tanács volt.

A halálos ítéletet meghozó bíróság az ítélethozatal után kegyelmi tanáccsá alakult át, s nyomban elbírálta, hogy az elítéltet méltónak találja-e a kegyelemre. Tehát ugyanazok döntöttek erről a lehetőségről, akik kiszabták a halálbüntetést.

Budapest, 1957. március 4. Tóth Ilona orvostanhallgató (a forradalom alatt a XIV. kerületi Cházár András utca 3. alatti kórház felelős vezető orvosa) és Obersovszky Gyula újságíró szembesítése a Fővárosi Bíróság előtt. Tóth Ilonán a halálos ítéletet 1957. június 28-án végrehajtották, Obersovszky halálos ítéletét életfogytiglani börtönre változtatták Forrás: MTI/Fényes Tamás

A híresen hírhedtté vált ügyek közül ilyen volt Tóth Ilona szigorló orvosnő, vagy a fiatalkorú Mansfeld Péter pere.

Tóth Ilonát B. Tóth Matild tanácsa ítélte halálra. A halálbüntetést kiszabó kegyelmi tanáccsá alakult grémiumban a tanácselnök életben akarta hagyni Tóth Ilonát, de a laikus népbírák ezt ellenezték.

Mansfeld Péter, aki 15 évesen részt vett az 1956-os szabadságharcban, a Széna téren. Ő a forradalmat követő megtorlások legfiatalabb áldozata, tizenegy nappal tizennyolcadik születésnapja után végezték ki Forrás: MTI

A kádári igazságügy ugyancsak hírhedt rendelkezései közé tartozik a halálbüntetés kiszabhatóságának leszállítása a tizenhat éves korhatárra. Mansfeld Pétert is így küldték bitóra 17 évesen, és végezték ki pár nappal a tizennyolcadik születésnapja után.

Kik voltak azok a bírák és ügyészek, akik a nevüket adták ezekhez a súlyos jogtiprásokhoz? Tudom, hogy nem lehetséges itt valamennyiüket felsorolni, de kérem, említse meg közülük a leghírhedtebbé váltakat.

Az 1956 utáni megtorló jellegű ítélkezésben részt vett jogászok életpályája nagyon különböző. Egy jelentős részük még a Horthy-korszakban szerzett klasszikusnak tekinthető jogi műveltséget, de akadtak köztük olyanok is, akik a Rákosi-rendszerben a magasabb iskolai végzettség nélküli, de politikailag megbízható káderek számára létrehozott egyéves gyorstalpalón, az úgynevezett bírói-ügyészi akadémián szereztek meglehetősen kétes értékű képesítést.

Kádár a hatalmát az 1956-os szabadságharc ellenforradalommá minősítésével próbálta legitimálni, amihez az igazságszolgáltatást is eszközül használta Forrás:Fortepan

Azok közül, akik még 1945 előtt szereztek jog és államtudományi doktorátust, megemlíteném Borbély János nevét,

akit csak „mosolygó halálként" emlegettek az 1956-os megtorlások idején.

Borbély az 1945 utáni új rendszerben futott be nagy karriert, és készséggel részt vett a kádári megtorlásban is. 1956-ban, a forradalom leverése után Domonkos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke hívta meg a megtorló grémiumba.

Borbély Jánost, aki egymaga 66 halálos ítéletet szabott ki, "mosolygó halálként" emlegették Forrás: Elter Tamás

Borbély 1956 és 1962 között összesen 66 halálos ítéletet szabott ki, de a Rákosi-korszak koncepciós pereiben népfőügyészként játszott szerepe miatt

1962 után – kivételes nyugdíjat állapítva meg számára – diszkréten eltávolították az igazságszolgáltatásból.

Ugyancsak a háború előtti iskolához tartozott Lee Tibor Arthur is, aki az 1956 utáni megtorlások idején a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetőjeként az előzőekben már említett törvényességi óvást követő eljárásokban hozott halálos ítéleteket.

Egy másik hírhedt vérbíró, a Nagy Imrét és társait halálra ítélő Vida Ferenc (a kép jobb szélén) szintén a Kádár-rendszer kegyeltjévé vált Forrás: MTI/Szebellédy Géza

A másik nagy kategória a Rákosi-rendszer kitermeltjeiből állt. Említsük meg közülük Mátyás Miklós nevét, aki 1957 januárjában halálra ítélt egy húszéves fiatal lányt, Mány Erzsébetet. A jelenlévők szerint, amikor az ítélet kihirdetése után a szerencsétlen lány sírva fakadt,

Mátyás nevetve azzal „vigasztalta", hogy a kivégzés „nem fog sokáig tartani".

Ugyanő a szovjetekkel szembeszálló jutadombi katonák perében tizenegy halálos ítéletet szabott ki. Jutalmát elnyerve a Kádár-rendszerben magas karriert futott be, 1975 és 1984 között ő volt a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának elnöke.

Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy a kádári megtorlógépezetben akadtak olyan bírák és ügyészek, akiknek még rendes jogi végzettségük sem volt.

Igen, ez így van, az 1956 utáni perekben valóban voltak olyan bírák és ügyészek is, akik anélkül vettek részt az eljárásokban, kezdték el az ítélkezést, hogy bármilyen jogi végzettséggel rendelkeztek volna. Abból a hatvan bíróból, akik a kivégzéssel végződött megtorlóperekben szerepet vállaltak, 24-nek nem volt rendes diplomája.

Voltak, akik jogi diploma nélkül bíráskodva hoztak halálos ítéleteket Forrás: Elter Tamás

Például Gyepes István, a hírhedtté vált győri per bírája, csak egy héttel a Földes Gáborra és öt társára kiszabott halálos ítélet után fejezte be jogi tanulmányait. Miközben már 1954-től a Győr-Sopron Megyei Bíróság elnöke volt – és „érdemei" honorálásaképpen egészen 1987-ig az is maradhatott.

Mosonmagyaróvár, 1956. október 28. A mosonmagyaróvári sortűz áldozatainak temetése. Földes Gábor és Tihanyi Árpád a győri nemzeti bizottság tagjai lecsendesítették a tömeget, és két "zöld ávós" tisztet is megmentettek a lincseléstől. Gyepes István, a diploma nélküli vérbíró halálra ítélte őket Forrás: MTI/-

Hasonló karriert futott be Barta Kálmán, a szövőmunkásból lett hadbíró.

Neki annyira gyengék voltak a képességei, hogy a párttámogatás ellenére sem tudott lediplomázni.

Ennek ellenére 1956 után részt vett a megtorló jellegű bíráskodásban, összesen hat halálos ítéletet hozott, s 1965-ös nyugdíjazásáig irányította jogi oklevél nélkül a Debreceni Katonai Bíróságot.

Kelemen Kálmán az ÁVH-tól "igazolt át" a bírói pályára. Olyan gyengék voltak a képességei, hogy képtelen volt lediplomázni Forrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága

Itt van továbbá Kelemen Kálmán, a volt ÁVH-s, aki az egyéves bírói és ügyészi akadémián is csak roppant nehézségek árán tudta átküzdeni magát, a jogi kart pedig egyszerűen képtelen volt elvégezni, ennek ellenére az 1956-os perekben ügyészként járt el,

és többek között angyalföldi munkások halálos ítéletében működött közre közvádlóként.

A vészügyészek közül Borsi Zoltán számított a legtehetségesebbnek, ő egészen 1990-ig a Legfőbb Ügyészség főosztályvezető ügyésze, valamint a Pécsi Tudományegyetem docense volt.

Az 56-os megtorlások egyik vészügyésze, Borsi Zoltán is szép karriert futott be a Kádár-rendszerben Forrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága

Az 1956-os megtorlóperekben pályakezdő ügyészként 29 ügyben indítványozta halálos ítélet kiszabását. De nem mehetünk el szó nélkül a laikus bírók, vagyis a népbírók, illetve a népi ülnökök szerepe mellett sem, akik szinte kivétel nélkül mint „megbízható elvtársak" már a Rákosi-rendszerben is hasonló bizalmi pozíciókat töltöttek be.

Tévedés azt hinni, hogy nekik csak formális szerepük volt a bírói tanácsokban, mert a források azt bizonyítják, hogy nem egyszer igen komoly hatásuk volt a halálos ítéletek meghozatalában, gyakran még a tanácsvezető bíró eredeti szándékával szemben is.