A magyar forradalom katonai leverését a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) legfőbb grémiuma, a Politbüro 1956. október 31-én Moszkvában megtartott tikos ülésén határozta el véglegesen.
Nyikita Szergejevics Hruscsov, az SZKP első titkára három nappal korábban még annak is felvetette a lehetőségét, hogy „engedjék el" Magyarországot, de ezt az álláspontját gyorsan megváltoztatta.
A szovjet álláspont megkeményedésében a Nagy Imre-kormány október 28-án kihirdetett rendeletén kívül, amely megszüntette a kommunista párt kizárólagos hatalomgyakorlását és többek között bevezette a többpártrendszert valamint a koalíciós kormányzást,
a nemzetközi nagyhatalmi politikában történt változások játszották a főszerepet.
Az első sikeretlen szovjet katonai beavatkozási kísérlet után, október 26-tól felélénkültek Washington és a Kreml közötti titkos diplomáciai egyeztetések. Az Eisenhower-adminisztráció bizalmasan jelezte Moszkvának, hogy a magyarországi eseményektől függetlenül az amerikai kormány továbbra is érvényesnek tekinti a jaltai megállapodást,
vagyis elismeri, hogy Magyarország Moszkva kizárólagos érdekszférájához tartozik.
Az október 29-én kitört szuezi válság pedig tovább erősítette a Kreml fegyveres beavatkozási szándékát, hiszen az Egyiptom elleni angol-francia-izraeli katonai akció kiváló precedenst jelentett Moszkva számára ahhoz, hogy a Szovjetunió is fegyveresen lépjen fel a saját „hátsó udvarában".
A hazai és a nemzetközi közvélemény persze semmit sem tudott a kulisszák mögött zajló nagyhatalmi alkudozásokról, így a november 4-én elindított Forgószél hadművelet, a magyar szabadságharcot leverő brutális szovjet katonai intervenció mélyen megrázta, és felháborította a nemzetközi közvéleményt.
Az általános felháborodás hatására, ami a szovjet hadsereg beavatkozását, illetve a szovjet szuronyokkal hatalomba segített, illegitimnek tekintett Kádár-kormány jogtipró megtorló intézkedésinek hírét kísérte, az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése ismét elhatározta a magyar ügy napirendre tűzését. (Az úgynevezett magyar kérdés megtárgyalását az első szovjet beavatkozás után, október 24-én határozta el a nemzetközi szervezet.)
Moszkva és Kádár budapesti bábkormánya élesen kikelt e kérdés megtárgyalása ellen,
mert sajátos logikával „illegitimnek"minősítették az ENSZ szándékát a magyar ügy tárgyalására.
A szovjet és a magyar kádárista kormány tiltakozását figyelmen kívül hagyva a Közgyűlés 1957 január elején felállította az ENSZ Magyar Kérdést Vizsgáló Különbizottságát, amelybe öt földrész egy-egy államának, Ausztráliának, Uruguaynak, Ceylonnak ( ma Sri Lanka, a szerk.) , Tunéziának és Dániának a képviselőit delegálta.
A később Ötös Bizottságként is emlegetett testület 1957 januárjában fogott hozzá a tanúkihallgatásokhoz, amelyeket a bizottság másodtitkárának kinevezett dán diplomata, Povl Bang-Jensen koordinált.
Bang-Jensen mélyen szimpátizált az eltiport magyar szabadságharc ügyével,
hiszen ő is egy olyan kis nemzet fia volt, amelyet egy másik brutális diktatúra, a náci Németország rohant le és szállt meg 1940-ben. A dán diplomata a második világháború évei alatt országa washingtoni nagyköveteként a nácik által leigázott Dánia érdekképviseletét látta el, 1949-től kezdve pedig a világszervezet New York-i központjában teljesített szolgálatot.
Bang-Jensen elhatározta, hogy mindenféle, úgymond magasabb politikai szempontokra tekintet nélkül fogja az ENSZ Közgyűlése valamint a világközvélemény elé tárni a szovjetek és magyar csatlósaik jogtiprásait.
Az Ötös Bizottság Kéthly Annát, a nemzetközi hírű magyar szociáldemokrata politikust és a harmadik Nagy Imre-kormány volt államminiszterét, Király Bélát, a Nemzetőrség emigrált főparancsnokát, valamint a megtorlás elől ugyancsak Nyugatra menekült kisgazda Kővágó Józsefet, Budapest 1956. november elsején kinevezett főpolgármesterét az események szemtanúiként, nyilvánosan hallgatta meg.
Az 56-os eseményekről valló további több mint száz tanút azonban már a nyilvánosság kizárásával hallgattak meg,
mivel attól kellett tartani, hogy a KGB, a szovjet titkosszolgálat, valamint a kádári erőszakszervezetek retorziót alkalmaznak velük, illetve a Magyarországon maradt hozzátartozóikkal szemben.
Az ENSZ főtitkára, Dag Hammarskjöld szintén az együttérzését hangoztatta a magyar forradalom és szabadságharc eltiprása miatt, és a magyar kérdés megtárgyalását is támogatta,
de korántsem akkora elszántsággal és következetességgel ,
mint Povl Bang-Jensen. Hammarskjöldnek ahhoz, hogy újra megválasszák a nemzetközi szervezet főtitkárává, szüksége volt ugyanis a Biztonsági Tanács összes állandó tagja, így a Szovjetunió támogató szavazatára is.
Ezért amikor a szovjet ENSZ-képviselő az Ötös Bizottság előtt vallomást tett tanúk neveinek nyilvánosságra hozását követelte, arcátlanul a „demokratikus elvekre" hivatkozva, Hammarskjöld hajlott a szovjet kérés teljesítésére.
Povl Bang-Jensen azonban megtagadta a tanúk nevének kiszolgáltatását,
mert pontosan tudta, hogy ezzel ők maguk, valamint családtagjaik is életveszélybe kerülhetnek, amit több magyarországi példa, valamint Bécsben élő 56-os emigránsok elrablása is alátámasztott. A Moszkvában kinevezett, úgynevezett Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány azt is megakadályozta, hogy az Ötös Bizottság Magyarországon vizsgálódjon.
Mindezek ellenére a bizottság még Magyarországról is kapott írásbeli tanúvallomásokat. Hogy mekkora veszélyben voltak azok, akik vállalták, hogy Kádárék ellen valljanak, jól szemlélteti, hogy
a bizottságnak itthonról kijuttatott információk miatt négy személyt hazaárulás vádjával a Kádár-rendszer ki is végeztetett.
Povl Bang-Jensen ellenállása ezért nagyon is indokolt volt, ám az egyre inkább szovjet befolyás alá kerülő Dag Hammarskjöld fegyelmi eljárást kezdeményezett az „engedetlen" dán diplomatával szemben.
De nemcsak néhány ENSZ csúcsvezetőnek, hanem az Eisenhower-adminisztrációnak is az volt az álláspontja, hogy „reálpolitikai" megfontolások miatt csak „módjával" bírálják Moszkvát. Mindez fokozatosan előkészített a magyar ügy levételét az ENSZ Közgyűlés napirendjéről.
Az egyre kellemetlenebbé váló Povl Bang-Jensent 1958 nyarán végül fegyelmi eljárással eltávolították a nemzetközi szervezet állományából. A diplomatának azonban ennek ellenére sem szakadt meg teljesen a kapcsolata a világszervezettel, az ENSZ kötelékében maradt támogatóinak köszönhetően.
1959 novemberében ígéretet kapott arra, hogy eljuttatják neki azoknak a kódolt táviratoknak a másolatait,
amelyek a Szovjetunió egyes ENSZ-vezetőkre gyakorolt befolyását bizonyították volna.
Máig nem tisztázott, hogy ez a szovjet, vagy esetleg más állam titkosszolgálatának provokációja, vagy pedig valóban konspirált leleplezési szándék volt-e.
Ami viszont tény, hogy 1959. november 23-án Povl Bang-Jensennek nyoma veszett. A magyar ügy újabb tárgyalására november 26-án került volna sor az ENSZ plénuma, a Közgyűlés előtt. Különös módon Bang-Jensen holttestét is aznap fedezték fel New York Long Island negyedének egyik, a diplomata lakóházához közeli parkjában, átlőtt halántékkal.
A rendőrségi vizsgálatot nagyon gyorsan lezavarták.
Az eljárást számos furcsa, máig tisztázatlan ellentmondás terheli. A hivatalos vizsgálati jelentés konklúziója szerint Povl Bang-Jensen öngyilkos lett.
A diplomatáról köztudott volt, hogy balkezes, viszont ennek ellenére az életét kioltó revolvert a jobb kezében találták meg, mint ahogy a lövedék bemeneteli nyílása is a jobb halántékán volt azonosítható. A rendőrségi jegyzőkönyvben a haláleset dátumára felváltva szerepel a november 25-i, illetve november 26.-i dátum.
Több nyom arra utalt, hogy a diplomatát megmérgezhették,
ám ennek ellenére Bang-Jensen holttestét furcsa sietséggel, és az igazságügyi orvostani eljárás rendjét megsértve már november 28-án elhamvasztották.
Hogy mi történhetett a magyar ügy mellett rendíthetetlenül kiálló dán diplomatával, valószínűleg már sohasem fog kiderülni.
Bang-Jensen kellemetlen és veszélyes ellenfél volt Moszkva számára, de a washingtoni adminisztráció szemében is szálkának számított, e tények pedig felvetik egy álcázott titkosszolgálati akció gyanúját is, a diplomata halálával kapcsolatban.
A magyarság ügye iránt elkötelezett Bang-Jensen tiszteletére kopjafát állítottak a 301-es parcellában, a Corvin-közben pedig emlétáblát helyeztek el a posztumusz kitüntetett dán diplomata emlékezetére.