Egy Londonban letelepedett normann kereskedőcsaládban született 1119-1120 körül, egyes források szerint 1119. december 21-én, Szent Tamás apostol ünnepén. Húszéves korától Párizsban tanult, de apja anyagi gondjai miatt egy év múlva haza kellett térnie. Latintudása darabos maradt, ugyanakkor kortársai szerint rendkívüli emlékezőtehetséggel rendelkezett, kitűnt vitakészségével és szellemességével.
Egy ideig tisztviselőként dolgozott, majd rokoni kapcsolatai révén bekerült Theobald de Bec canterburyi érsek udvarába.
Hamar elnyerte az idős érsek bizalmát, aki Bolognába küldte kánonjogot tanulni, fontos római küldetésekkel bízta meg. Szolgálatai jutalmául 1154-ben megkapta a fontos és jövedelmező fődiakónusi (főesperesi) tisztséget, hatékonyan igazgatta az egyházi szervezeteket és birtokokat. Az érsek annyira meg volt elégedve vele, hogy kancellárnak ajánlotta a fiatal II. Henrik királynak, aki 1155-ben ki is nevezte a posztra.
Becket rászolgált a bizalomra, kiváló képességeit kamatoztatva a királyi jövedelmek behajtásával megtöltötte a kincstárt, rendbe hozatta a londoni Towert, tanácsokkal szolgált és hadsereget állított a szívesen hadakozó királynak.
Becket feltétel nélkül, sokszor az egyház érdekeivel szemben támogatta a királyi hatalom megerősítésén munkálkodó Henriket. A király, akivel barátok is lettek, annyira bízott kancellárjában, hogy rábízta legidősebb fia, Henrik neveltetését. Becket fényűző életmódja sokak megbotránkozását váltotta ki, miként az is, hogy nem jelent meg Theobald halálos ágyánál, hiába kérte erre egykori mentora.
Theobald halála után II. Henrik őt nevezte ki Canterbury érsekének, vélhetőleg abban a reményben, hogy barátja e tisztségében is őt fogja szolgálni. Hiába jósolta meg a legenda szerint a vonakodó Becket kapcsolatuk megromlását, Henrik nem állt el szándékától, és 1162. június 3-án az előző nap pappá szentelt Becket Anglia prímása lett.
Jellemében szinte egyik napról a másikra teljes fordulat következett be, a világfi jámbor aszkétává változott, aki érseki palástja alatt szőrcsuhát viselt, folyamatosan böjtölt, vezeklésként korbácsoltatta magát.
Minden erejét az egyház megcsorbított jogainak visszaszerzésének szentelte, ellenállt a klérus fölötti királyi befolyás növelésére tett kísérleteknek. Lemondott a kancellárságról is, amit a király személyes sértésnek vett, az egykori barátok egyre jobban elhidegültek.
Viszonyuk a II. Henrik által 1164-ben kiadott, úgynevezett clarendoni konstitúciók kapcsán mérgesedett el végképp. A 16 pontból álló dokumentum az egyházi személyekre is ki akarta terjeszteni a világi bíróságok hatáskörét, ami a királyi hatalom növelését és a pápai befolyás csökkenését eredményezte volna.
Az angol klérus köztörvényes bűnöket elkövető tagjai ugyanis egyházi bíróság elé kerültek, amely általában enyhébb büntetést szabott ki.
Henrik rendelkezései szerint a bűnösnek talált egyházi személy átkerült a világi bíróság elé, büntetéséről ott döntöttek. Becket azzal érvelt, hogy kétszer nem lehet valakit ugyanazon bűnért elítélni és nem volt hajlandó pecsétjével hitelesíteni az okmányt.
Henrik felségárulásért a királyi tanács elé idézte az érseket, aki elítéltetésének napján a kontinensre menekült, VII. Lajos francia király Pontigny, majd Sens apátságában nyújtott neki menedéket. II. Henrik ediktumok sorában fenyegette az érseket, aki válaszul kiátkozással fenyegette a királyt és egész királyságát.
A hat évig tartó viszálynak III. Sándor pápa közbenjárása vetett véget, akinek legátusai 1170-ben kieszközölték Becket hazatérését.
A viszály hamarosan újra fellángolt, mert az év nyarán - a canterburyi érsek privilégiumaira fittyet hányva - a yorki érsek koronázta királlyá Henrik legidősebb fiát. Becket válaszul kiközösítette a szertartást végző főpapokat, annyira felbőszítve a királyt, hogy az állítólag így fakadt ki:
Hát senki sem szabadít meg ettől a nyughatatlan paptól?
– szavait négy udvaronca parancsnak értelmezte és 1170. december 29-én Canterburybe lovagoltak. Vecsernye idején rontottak be a katedrálisba és azt követelték, hogy Becket kíséretükben azonnal járuljon a király elé. Amikor ő ezt megtagadta, a főoltár előtt lemészárolták a semmilyen ellenállást nem tanúsító főpapot.
A gyilkosság általános felháborodást keltett, III. Sándor pápa mártírrá nyilvánította, majd alig három évvel később, 1173-ban szentté avatta Becketet. A merénylet elkövetői Rómába zarándokoltak, s a pápa 14 évre a Szentföldre küldte őket harcolni, II. Henrik 1174-ben bűnbocsánatért vezekelve mezítláb járult Becket sírja elé.
A vértanú püspök maradványai 1220-ban a canterburyi székesegyház Szentháromság-kápolnájába kerültek, amely a középkori Anglia egyik legnépszerűbb zarándokhelye lett.
Az anglikán egyházat megalapító VIII. Henrik parancsára 1538-ban a kápolnát és vele együtt Becket hamvait is megsemmisítették, halála helyére ma egy kőlap emlékeztet a katedrálisban.
Becket Tamás emlékét számos templom őrzi Angliában, Skóciában és Európa-szerte.
Magyarországon nem sokkal halála után, III. Béla király idején alapítottak tiszteletére prépostságot Esztergomban, ahol ereklyéjét őrzik a bazilika főoltárában, a Főszékesegyházi Kincstárban és a Szent István-kápolnában.
Chaucer Canterburyi mesék című művét a Becket sírjához tartó zarándokok elbeszélései alkotják, Canterbury címere Becket állítólagos címerén alapul.
Becket és a király viszonya ihlette T.S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című drámáját, Jean Anouilh Becket, avagy isten becsülete című, filmen is emlékezetes drámáját, az érsek vértanúhalála Ken Follett A katedrális című regényének egyik utolsó jelenete. Emellett nevével találkozhatunk Pozsgai Zsolt A király és a szűz című munkájában, míg Becket címen látott napvilágot 1964-ben egy angol film Peter Glenville rendezésében, amelynek címszerepében Richard Burton, II. Henrik szerepében pedig Peter O'Toole látható.
(MTVA Sajtóarchívum, Origó)