Horthy Miklós altengernagy (Kenderes, 1868. június 18. – Estoril, Portugália, 1957. február 9.) számára úgy tűnt, hogy 1918. október 31-én végleg befejeződött az osztrák-magyar haditengerészetnél megkezdett és a bécsi nagypolitikáig terjedő töretlen ívű karrierje.
A Monarchia hadiflottájának utolsó főparancsnoka, az 1912- 1914 között Ferenc József császár egyik szárnysegédi tisztét betöltő világlátott tengerésztiszt
1918. október 31-én kora délután zászlóshajója, az SMS Viribus Unitis csatahajó fedélzetén levonatta a hadilobogót,
és a Pólában (ma: Pula, Horvátország) állomásozó flottát az uralkodó, IV. Károly király október 30-i távirati parancsának megfelelően, átadta a Délszláv Nemzeti Tanács képviselőinek.
Horthy altengernagy Pólából rövid bécsi megállóval szülőfalujába, Kenderesre utazott. Úgy tűnt, hogy az ekkor ötvenéves nyugállományba került admirális vidéki birtokán, Kenderesen fogja leélni hátralévő életét, távol a világot formáló nagypolitika történéseitől.
1918 késő őszének zűrzavarát, a Károlyi-féle őszirózsás forradalom felfordulását a fővárostól távol élte meg, csakúgy, mint az 1919. március 21-i hatalomváltást, amikor a tehetetlenül sodródó Károlyi Mihálytól Kun Béla és kommunistái puccsszerűen elvették a hatalmat.
„A Magyarországon tomboló felfordulás szomorú következményeit magam is átéltem Kenderesen; ide vonultam vissza 1918 novemberében családommal. Nem volt könnyű a változott viszonyok közé beilleszkedni. Budapestre rá sem ismertünk abban az állapotában, ahogyan Bécsből családi jószágunkra hazamenet találtunk. A rend gyeplőit porba hajították; az utcákon garázdálkodó csoportok vonultak fel, élükön rendetlen egyenruhájú katonákkal, akik vörös zászlót vittek... Örültünk, amikor a várost elhagyhattuk"- így emlékezik vissza Horthy ezekre a napokra memoárjában.
A történelem azonban más szerepet szánt a nyugállományba vonult altengernagynak.
1919 tavaszán gróf Károlyi Gyula a kommunista diktatúra, azaz a Tanácsköztársaság ellen szervezett és az Antant támogatását élvező szegedi ellenkormánya híján volt a tekintélyes katonai vezetőknek.
Ezért a diplomáciában is járatos, öt nyelven folyékonyan beszélő, és katonai rátermettségét az első világháború tengeri hadműveleteiben bebizonyított admirálist kérte fel a hadügyminiszteri posztra,
amelyet a Bécsben életre hívott Antibolsevista Comité vezetője, gróf Bethlen István is messzemenően támogatott.
Horthy, Károlyi gróf felkérésének eleget téve, a miniszteri bársonyszék elfoglalásával 1919. május 31-én visszatért a közéletbe. „Véget ért az a rövid idő, melyet mint magánember tölthettem el. Mozgalmas életemnek új fejezete kezdődött. Károlyi kérésére átvettem a hadügyi tárcát, és felhívást bocsátottam ki a magyar nemzeti hadsereg felállítására" – írja a közéletbe történt visszatéréséről az emlékirataiban.
1919 augusztusára Magyarország széthullás közeli állapotba került. Károlyi, valamint Kun Béla "kormányzása" anarchiát és felfordulást hozott az országra, ezt kihasználva pedig Csehszlovákia, a Román Királyság és a délszláv állam igyekezett minél nagyobb darabokat kihasítani a védekezésre képtelenné vált ország területéből.
Mivel a belpolitikai konszolidációt sem a magyarországi bolsevik kísérlet csúfos bukása után megalakult tisztán szociáldemokratákból álló Peidl-kormánynak, sem pedig e kérészéletű kabinetet követő önjelölt miniszterelnök, Friedrich István kormányának sem sikerült megoldania a társadalmi támogatottság, valamint az Antant elismerésének hiánya miatt,
sürgősen tenni kellett valamit, hogy az ország megszabaduljon a román megszállóktól,
és megteremtse a párizsi békekonferencia által is megkövetelt kibontakozás feltételeit.
Horthy, aki alig másfél hónapig töltötte be a hadügyminiszteri posztot a szegedi ellenkormányban, 1919. július 12-én kivált a második Károlyi-kabinetből, és augusztus 9.-én a minisztérium fennhatósága alól kivont Nemzeti Hadsereg fővezére lett. Ezzel a tényleges hatalom is az ő kezébe került.
Az alig hat napig regnáló Peidl-, majd az azt követő és politikailag légüres térben mozgó Friedrich-kormánnyal szemben
egyre inkább a Nemzeti Hadsereg fővezére vált a meghatározó politikai tényezővé, akit az Antant is támogatott.
Horthy nem volt hajlandó alávetni magát sem a szegedi ellenkormánynak, sem pedig a budapesti Friedrich-kabinetnek.
A Nemzeti Hadsereg tiszti alakulataihoz elsősorban a Duna-Tisza közéről származó fiatal parasztgazdák és iparosok csatlakozása miatt
a fővezér serege hamarosan 30 ezer fősre duzzadt.
Horthy Szegedről Siófokra tette át a főhadiszállást, és intenzív tárgyalásokba kezdett a budapesti Antant-misszióval.
Mindenféle rendezés elsődleges feltételéül szabta a román megszállók Budapestről és a demarkációs vonalon túli területekről való kivonását.
Az anarchikus állapotok megszüntetése, valamint az Antant szemében is tárgyalóképes magyar kormány felállítása, továbbá a román csapatkivonás végrehajtásának felügyeletére a békekonferencia egy brit diplomatát, Sir George Russel Clerket küldte Budapestre, 1919 októberében.
Sir Clerk gyors eredményre jutott a román megszálló csapatok eltávolításának kérdésében: a román királyi haderő már november elején megkezdte alakulatai kivonását a Dunántúlról, Budapestről és a Duna-Tisza közéről.
A román megszállók által kiürített területeket a Nemzeti Hadsereg alakulatai foglalták el,
amit a budapesti baloldal, elsősorban a szociáldemokraták a Nemzeti Hadsereg önkényeskedéseire hivatkozva hevesen elleneztek.
A megtorlástól tartó budapesti baloldali erők ugyanis azt szerették volna elérni, hogy a Nemzeti Hadsereget fegyverezzék le, és a rend fenntartására az Antant küldjön csapatokat Magyarországra, de ezt a törekvésüket semmiben sem támogatta a párizsi békekonferencia.
Az Antant prominensei ugyanis Horthy altengernagy személyében - a budapesti baloldal állításaival szemben - nem véreskezű diktátort, hanem egy olyan, államférfiúi képességekkel is felruházott erélyes katonát láttak,
aki alkalmas lehet a konszolidációt gátló anarchikus állapotok felszámolására.
Ilyen előzmények után, 1919. november 19-én Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg élén bevonult Budapestre, ezzel pedig az ország közigazgatásának, politikai életének központja is a Horthy parancsnoksága alatt álló fegyveres erők fennhatósága alá került.
A fővezér-tengernagyot a Gellért Szálló előtti téren a főpolgármester és a fővárosi elöljárók fogadták, nem minden aggodalom nélkül. Horthy a polgármester őt köszöntő beszédére többek között a következőket válaszolta:
„Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait, és egy év alatt elprédálta összes javainkat."
Majd azt is hozzátette, hogy a múlt lezárása és a megbékélés jegyében hajlandó a testvéri kézfogásra.
A Nemzeti Hadsereg Budapestre történt bevonulásával végleg eldőlt, hogy Horthy Miklós lett az ország első számú „erős" embere, de Magyarország kül- és belpolitikai helyzetének stabilizálásához elkerülhetetlenné vált a közjogi konszolidáció is.
Az alkotmányosság helyreállítására az 1919 novemberében Huszár Károly keresztényszocialista politikus miniszterelnöksége alatt felálló kormány kapott megbízást. Az államforma, valamint az államfő személye körül mind a koalíciós kormányon belül, mind pedig a Nemzetgyűlésben komoly viták alakultak ki.
Az arisztokrácia és a klérus, a katolikus főpapság tagjait tömörítő legitimisták a Habsburg-Lotaringiai ház utolsó, közjogilag érvényesen megválasztott és megkoronázott tagját, IV. Károlyt tekintették továbbra is államfőnek.
A legitimisták a jogfolytonosság kérdésében arra hivatkoztak, hogy IV. Károly az 1918. november 13-án kiadott eckartsaui nyilatkozatban csak a Monarchia utódállamai tekintetében mondott le a trónról,
de ez nem érinti az uralkodó Magyarországgal kapcsolatos jogait.
Ezzel szemben a szabad királyválasztók arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával a Habsburg-ház örökletes hatalmát biztosító 1687.évi, illetve az 1723-as Pragmatica Sanctio, valamint az 1867-es kiegyezés is az érvényét vesztette.
Az államforma kérdésében nem volt ellentét a parlamenti pártok, illetve a legitimisták és a szabad királyválasztók között.
A köztársaság mint államforma szóba sem jöhetett, mivel a köztársasági eszme, különösen a Károlyi-féle úgynevezett népköztársaság, továbbá a kommün, a Tanácsköztársaságnak nevezett véres kommunista diktatúra gyászos emléke miatt össztársadalmi szinten is csak nagyon alacsony támogatottsággal rendelkezett.
Egyhangú társadalmi egyetértés volt abban, hogy az ország államformája a történelmi tradícióknak is megfelelő királyság maradjon, csak a király személyében nem sikerült dűlőre jutni. Az Antant, főleg az utódállamok erőteljes protestálása miatt IV. Károly visszatérését vagy egy Habsburg trónra ültetését nem támogatta,
sőt, a Habsburg restaurációs kísérletet egyenesen casus bellinek, háborús oknak tekintette volna.
A nemzeti uralkodó személyében pedig nem alakult ki semmiféle konszenzus. A király személyével kapcsolatos patthelyzet feloldására Huszár Károly miniszterelnök azt a javaslatot terjesztette elő, hogy mindaddig, amíg ebben a kérdésben nem sikerül egyetértésre jutni, ideiglenes jelleggel válasszanak kormányzót.
A miniszterelnök előterjesztését a legitimisták és a szabad királyválasztók is elfogadták,
ezzel pedig megnyílt az út e fontos, és az Antant által is sürgetett közjogi kérdésnek a rendezése előtt.
A magyar történelemben a kormányzói méltóságnak voltak már régi hagyományai, így többek között 1446 és 1452 között Hunyadi János, később, a Habsburgok 1849-es trónfosztása után pedig Kossuth Lajos töltötte be ezt a tisztséget.
A Huszár-kormány által kidolgozott törvényjavaslat, a kormányzói jogállásról szóló 1920. évi I. törvénycikk, amit a Nemzetgyűlés 1920. február 16-án ünnepélyesen elfogadott,
eredetileg a közjogilag „gyenge" köztársasági elnököt megillető államfői jogkört biztosított volna a kormányzó számára.
A törvény szerint a kormányzót nem illette volna meg a Nemzetgyűlés feloszlatásának joga, és a törvényhozás által elfogadott jogszabályokat csak egyetlen alkalommal küldhette volna vissza a háznak megfontolás céljából.
Amennyiben a ház változtatás nélkül ismét elfogadta volna a törvényt, akkor a kormányzó 15 napon belül már köteles volt azt aláírni. A kormányzót ugyancsak nem illette meg önállóan a hadüzenet és a békekötés joga, amit kizárólag csak a törvényhozás előzetes egyetértésével hirdethetett volna ki.
Az államfői jogállás rendezése után már csak az maradt a kérdés,
hogy kit válasszanak meg erre a magas méltóságra.
Habsburg József főherceg, a Habsburgok magyarországi ágának tagja, aki a kommün bukása után „homo regiusként" már rövid ideig ellátta önjelölt kormányzóként az államfői teendőket, ismét „jelentkezett" a méltóságra, de semmiféle támogatást sem tudott szerezni ehhez.
Az Antant és az utódállamok számára egyenesen casus belli lett volna egy Habsburg államfő.
A kormányzói tisztségre sokkal nagyobb eséllyel pályázott egy tekintélyes államférfi, Apponyi Albert gróf,
akinek nemzetközi elismertségét és diplomáciai, belpolitikai jártasságát mindenki respektálta.
Amikor azonban Apponyi gróf elfogadta a párizsi béketárgyalásokra kijelölt magyar delegáció elnöki tisztét, lemondott arról, hogy kormányzónak jelöljék.
Ezért rajta kívül már csak egyetlenegy valaki jöhetett szóba; a rend helyreállításában tekintélyt szerzett és az Antant által is elfogadott egykori altengernagy, Horthy Miklós, a Nemzeti Hadsereg fővezére.
A Nemzetgyűlés 1920. március elsején ült össze, hogy a két héttel korábban elfogadott 1920. évi I. törvénycikk alapján szavazzon Magyarország kormányzójának személyéről. A képviselők elsöprő többséggel Horthy Miklóst választották meg a Magyar Királyság kormányzói méltóságára.
A 141 leadott szavazatból 131 voks jutott Horthynak,
az időközben visszalépett Apponyi Albert is kapott 7 szavazatot, 3 pedig érvénytelennek minősült. A titkos szavazás eredményének ismertetése után Prohászka Ottokár püspök vezetésével küldöttséget menesztettek a Gellért Szállóba, Horthy akkori főhadiszállására, hogy a megválasztott kormányzót eskütételre a parlamentbe kísérjék.
Horthy Miklós ekkor azonban még nem fogadta el a felkérést, mivel ragaszkodott a kormányzói jogkör kiterjesztéséhez, a ház feloszlatásának jogához.
„Megköszöntem az irántam tanúsított nagy bizalmat, közöltem azonban, hogy a felajánlott méltóságot nem fogadhatom el, és hogy elhatározásomat a nemzetgyűlés iránti tiszteletből, annak színe előtt adom majd elő... csak azt kifogásoltam, hogy a leendő államfő számára megállapított jogkör – ahogyan a sajtó közléséből ismerem – teljességgel elégtelen. A kormányzó még el sem napolhatná a nemzetgyűlést, még kevésbé oszlathatnál fel"- írja a memoárjában.
Amikor Horthy válasza megérkezett a parlamentbe, Rakovszky Istvánnak, a nemzetgyűlés elnökének vezetésével sebtében módosították a törvény szövegét, megadva a kormányzónak a házfeloszlatás bizonyos feltételekhez kötött jogát.
Miután elhárult a jelölt által támasztott legfőbb akadály, felkérték a parlament egyik különszobájában várakozó Horthyt, hogy fáradjon a nagyterembe, az eskütételre.
1920. március 1-jén, miután a Nemzetgyűlés elfogadta a kormányzói jogállásról szóló korrigált törvényjavaslatot,
Horthy Miklós a ház plénuma előtt letette a kormányzói esküt.
A szavazást a kormányzóválasztást megelőző egyeztetések és tárgyalások eldöntötték.
Horthy Miklósról közel száz évvel később Schmidt Mária történész professzor azt mondta: Horthy Miklós visszaadta a nemzet önbecsülését.
Az osztrák-magyar hadiflotta utolsó főparancsnokának és a Nemzeti Hadsereg fővezérének kormányzóvá választásával 1920. március 1.-jén új szakasz kezdődött a csaknem négy évszázad után függetlenné vált ország történelmében, a 24 évig tartó Horthy-korszak.
Források:
Horthy Miklós: Emlékirataim (Budapest, 1990, Európa-História)
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (Budapest, 1999, Osiris Kiadó)
Nemeskürty István: Búcsúpillantás. A magyar királyság és kormányzója 1920–1944 (Budapest, 1995, Szabad Tér)