„Ha a katonának megmondjuk azt, hogy mit akarunk és megfelelően küldjük harcba, akkor mindig megteszi a magáét, sohasem hagy cserben."
(Bernard Law Montgomery tábornagy)
A második világháború leghíresebb brit hadvezére, Henry Montgomery anglikán tiszteletes és Maud Farrar hetedik gyermekeként látta meg a napvilágot Londonban, 1887. november 17-én. A szülők igen szerény körülmények között éltek a családfő birtokát terhelő komoly jelzáloghitel miatt. 1889-ban, amikor Henry Montgomeryt a tasmániai egyházközösség püspökének nevezték ki, a család Ausztráliába költözött.
Bernard Montgomery a gyermekéveit így Ausztráliában töltötte.
Amikor apja szolgálati ideje 1897-ben lejárt, a család visszaköltözött Londonba.
Az ifjú Bernard középiskolai tanulmányai után a nagy múltú sandhursti Királyi Katonai Akadémiára nyert felvételt. Bernard Montgomery különc, nehezen kezelhető természete már ekkor kiütközött, mert csak hajszálon múlott, hogy „erkölcstelen és erőszakos" magatartás miatt ne tanácsolják el a híres intézményből. 1908-ban a Királyi Warwickshire Ezred egyik zászlóaljához kapott másodtiszti kinevezést, ahonnan Indiába vezényelték.
Az Indiában megtapasztalt viszonyok elriasztották a gyarmati szolgálattól,
ezért visszahelyezését kérte Angliába. Az 1910-ben hadnaggyá előléptetett fiatal tiszt az első világháború kitörése után ezredével Franciaországba került.
A francia-belga határ közelében, Méteren és Bileul Nord térségében 1914. október 13-án az ellenséges vonalak ellen indított egyik roham közben életveszélyes tüdőlövést kapott, közvetlenül a német vonalak előtt. Egy szanitéc sietett a kimentésére, akit német mesterlövész vett tűz alá.
A halálosan megsebesült egészségügyi katona a testével védelmezte Montgomery hadnagyot,
aki a hős, önfeláldozó szanitécnek köszönhette az életét. Miután felépült súlyos sebesüléséből, visszatért a nyugati frontra, ahol a királyi 33. gyalogoshadosztály törzsébe osztották be. Egységével részt vett a második arrasi, és a véresen öldöklő harmadik ypres-i csatában.
Kiváló képességeinek köszönhetően gyorsan emelkedett a ranglétrán; 1918-ban, mindössze 31 évesen alezredessé léptették elő. 1918-ban mutatták be a fiatal törzstisztet Winston Churchillnek. Ekkor még egyikük sem sejthette, hogyan fog összekapcsolódni az életútjuk bő két évtizeddel később.
Az első világháború utáni években a szeparatista katolikus ír fegyveres mozgalom, a Sinn Féin ellen vetették harcba, 1931-től pedig a brit fennhatóság alatt álló forrongó Palesztinába vezényelték.
Az embereivel rendkívül közvetlenül viselkedő és a katonai bürokráciától irtózó parancsnok
vezetési stílusa már ekkor mélyen megdöbbentette a katonai drill mindenhatóságát valló tiszttársait, de mindenkinek el kellett ismernie, hogy Montgomery ezredes vezénylési elvei rendkívül hatékonynak bizonyultak.
Kiváló eredményeinek köszönhetően 1937-ben VI. György király dandártábornokká léptette elő.
Amikor Neville Chamberlain brit miniszterelnök megbékéltetési politikájának látványos kudarcaként Adolf Hitler 1939. szeptember elsején megtámadta Nagy Britannia szövetségesét, Lengyelországot, a brit birodalom két nappal később hadat üzent a náci Németországnak.
A hadosztályparancsnoki beosztásba helyezett Montgomery tábornokot 1939 őszén magasabb egységével együtt Franciaországba helyezték át.
Adolf Hitler 1940. május 10-én lerohanta Belgiumot és Hollandiát, majd betört Franciaországba.
A Wehrmacht támadása, a páncélosok, a gyalogság és a légierő szoros együttműködésén alapuló újszerű taktika, a „Blitzkrieg" rendkívül hatékonynak bizonyult; a német gépesített egységek megállíthatatlanul törtek előre a La Manche csatorna irányába, bekerítéssel fenyegetve a brit expedíciós erőket.
Montgomery vezérőrnagy sikeres utóvédharcokat vívott magasabb egységével, és részt vett a Dinamó-hadműveletben,
a Dunkerque mellett körbezárt brit erők evakuálásában.
1940-ben altábornaggyá és hadtestparancsnokká léptették elő. 1940 vészjósló nyarán Dél-Angliába vezényelték egységeit a szigetországot fenyegető német invázió visszaverésére.
Ekkor már a régi ismerős, Winston Churchill állt a londoni kabinet élén, aki elhatározta, ha kell, Anglia egyedül is szembeszáll az Európát elnyeléssel fenyegető náci hódítással szemben.
„Megvédjük szigetünket, bármibe kerül is. Harcolunk a partokon, harcolunk a leszállópályákon, harcolunk a mezőkön és az utcákon, harcolunk a hegyekben; sosem fogjuk megadni magunkat. - hangoztatta a brit háborús kabinet feje az Alsóház plénuma előtt elmondott híres beszédében, és e törekvéséhez keresve sem találhatott volna jobb partnert Montgomery tábornoknál.
A makacs miniszterelnök és az ugyancsak öntörvényű tábornoka közti kapcsolat sem volt azonban teljesen felhőtlen. Churchill – aki magáévá tette a vezérkar javaslatát -, 1942 nyarán elhatározta, hogy egy korlátozott célú partraszállási hadműveletet fognak végrehajtani a franciaországi Dieppe körzetében, a német védelem erejének kipuhatolására, és hogy megpróbáljanak elfoglalni egy stratégiai fontosságú kikötőt a La Manche csatorna partján.
A „Jubileum" fedőnevű hadművelet megszervezésére Montgomeryt szemelte ki, de a tábornok élesen ellenezte, súlyos felelőtlenségnek tartotta tervet.
Montgomery nyíltan megmondta Churchillnek, hogy még egy kisebb partraszálló hadművelet megkísérlését sem teszik lehetővé a fennálló körülmények, a súlyos katonai kudarc ezért előre borítékolható, amiért nem hajlandó vállalni a felelősséget. A miniszterelnökről azonban leperegtek „Monty" érvei, és kiadta a parancsot az akció végrehajtására.
Az 1942. augusztus 19-én Dieppe-nél végrehatott partraszállási kísérlet csúfos kudarcba fulladt,
a németek szinte az utolsó emberig lemészárolták a partraszálló erőket, pontosan úgy, ahogyan Montgomery tábornok előre megjósolta. Az 1942-es év más szempontból is komoly fordulópontot jelentett Bernard Law Montgomery katonai karrierjében.
1941 elején Hitler szövetségese, Benito Mussolini súlyos bajba keveredett Líbiában. Mussolini, aki a régi Római Birodalom felélesztéséről ábrándozott,
egymás után szenvedte el a megszégyenítő vereségeket.
Etiópiában az olasz hadsereg csúfos, megalázó kudarcban részesült Hailé Szelasszié mélyen lenézett„mezítlábas" katonáitól,amit az 1940-es albániai, illetve görögországi fiaskó követett.
Az észak-afrikai brit haderő 1941 februárjára kiverte az olaszokat Líbia keleti részéből, és az angolok már a fővárost, Tripolit fenyegették.
Hitler, akit módfelett bosszantott az olasz „mandolinhadsereg operett háborúskodása",
bosszúságát félretéve, bajba jutott barátja segítségére sietett. Az 1940-es nyugati hadjáratban a rátermettségét sokszorosan bebizonyított virtuóz taktikust, a 7. páncéloshadosztály hősként ünnepelt parancsnokát, Erwin Rommelt küldte Észak-Afrikába.
A Szovjetunió elleni készülődés lázában égő német hadvezetés a két hadosztályból hevenyészve felállított „Afrika Korps" hadtestet Rommel altábornagy parancsnoksága alá rendelte, szigorúan meghagyva a tábornoknak, hogy csak és kizárólag Tripoli védelmére koncentráljon, és kerüljön mindenféle „kalandor akciót".
Rommel azonban - aki 1941 februárjában érkezett meg Tripoliba – fütyült a parancsra, mivel felismerte az angolok kifáradását illetve rossz taktikáját,
és ezért a főparancsnokság tiltása ellenére önálló vállalkozásba kezdett.
Így kezdődött el az észak-afrikai háború, amelynek első szakaszában Rommel kis létszámú expedíciós serege a parancsnok briliáns taktikájának köszönhetően, egészen az egyiptomi határig kergette vissza az angolokat.
Az 1941 nyarán és őszén váltakozó kimenetellel folytatódó harcokban Rommel hol mesteri mozdulatokkal visszavonult és eltűnt az angolok szeme elől, hol pedig a sivatagban váratlanul felbukkanva ismét támadott.
Churchillt nagyon aggasztotta a német jelenlét Észak-Afrikában, és módfelett bosszantotta, hogy a létszámfölényben lévő brit 8. hadsereg képtelen végezni Romellel. Ezért menesztetette Wavell tábornokot, és Auchinleck generálist nevezte ki a helyére,
ám Auchinleck sem tudott vereséget mérni Rommelre,
aki 1942 októberében már csak alig 50 kilométerre állt Alexandriától, felvetve annak rémképét, hogy elfoglalja Egyiptomot, és a Szuezi-csatornát.
El-Alameinnél azonban elakadt és méltó ellenfelére akadt Bernard Law Montgomery, a 8. hadsereg élére kinevezett új parancsnok személyében.
A feszes katonai regulával nem sokat törődő, kopott bő bársonynadrágot és a jelvényekkel teletűzdelt elmaradhatatlan fekete barettet viselő tábornok mindenben ellentettje volt elődeinek. Monty, - ahogy a tiszttársai becézték – a részletek embere volt, aki mindent előre megtervezett, méghozzá akkurátus pontossággal.
De azt is felismerte, hogy a 8. hadsereg kudarcainak hátterében nemcsak elődjeinek hibás taktikája, hanem egy talán még sokkal súlyosabb probléma, a katonák moráljának megrendülése áll.
Tudta, hogy a győzelemhez elengedhetetlen a katonák bizalmának megszerzése,
és a Rommeltől való félelem kigyomlálása. Közvetlenül igyekezett hatni az embereire, észérvekkel és személyes példával elérni, hogy ismét magasan lobogjon a harci szellem a seregében.
Monty közvetlenségével és „civiles" megjelenésével gyorsan kivívta népszerűségét, mert nem a formaságokat, hanem az elszántságot és a győzelembe vetett hitet tekintette a legfontosabb erénynek.
Nem nagyon törődött a katonák „alakias" megjelenésével sem;
hosszú pályafutása alatt csak egyetlen, a katonák öltözetével kapcsolatos utasítást adott ki akkor, amikor sivatagi táborában szembetalálkozott egy dzsipet vezető anyaszült meztelen katonával, akinek a fején lévő fekete cilinder volt az egyetlen öltözete.
Montgomery felismerte, hogy az elődjei súlyos hibát vétettek azzal, hogy a páncélosokat szétforgácsolva vetették be Rommel ellen,
elveszítve ezzel a britek oldalán mutatkozó számbeli technikai fölényt.
Energikus intézkedéseket tett a 8. hadsereg megerősítésére is, és 1942 októberére már minden szempontból felkészültnek tartotta seregét a Rommel elleni nagy támadás megindításához.
1942. október 23-án késő este, a sivatagi telihold fényét nyolcszáz egyszerre életre kelt löveg torkolattüze homályosította el.
Az El-Alamein alatt kibontakoztatott brit támadás elsöpörte Rommel seregét,
amelynek Montgomery egy perc nyugtot sem hagyott, hanem szorosan a visszavonuló németek nyomában maradva, folyamatos rajtaütésekkel emésztette fel Rommel maradék erejét.
Ekkor már szó sem lehetett a sivatagi róka korábban jól bevált taktikájáról, az angolok szárnyainak gyors megkerüléséről a rendkívül jól kiépített védelem, és Monty új páncélos-taktikája miatt.
Bernard Law Montgomery El Alamein-nél a világháború addigi legnagyobb brit győzelmét aratta
Erwin Rommel, és serege felett.
A németek sorsát az el-alameini diadal után néhány nappal később a marokkói és algériai partvidéken november 8-án megkezdett „Torch" hadművelet, az angolszász szövetségesek sikeres észak-afrikai partraszállása pecsételte meg véglegesen.
A méltán nagy hírnevet szerzett és a Brit Birodalom tábornagyává előléptetett Montgomery az angolszász szövetségesek 1944. június 6-i normandiai partraszállása idején a brit expedíciós erők parancsnokaként tért vissza a kontinens földjére.
Az Overlord hadművelet kidolgozásakor a becsvágyó brit tábornok magának követelte az egyesített amerikai-angol inváziós erők főparancsnoki tisztségét, amire sokkal alkalmasabbnak tartotta magát a főparancsnoknak megtett amerikai Eisenhower hadseregtábornoknál.
Winston Churchill számára azonban világos volt, hogy a háborúban kivérzett Nagy Britannia az Egyesült Államok támogatása nélkül egymaga nem tudná felvenni a harcot a Wehrmacht Nyugat-Európát megszállva tartó seregeivel, amelyek a náci Németország keleten elszenvedett súlyos kudarcai ellenére,
még mindig komoly ellenfélnek számítottak.
A főparancsnok személyéről ezért politikai döntés született, amit Montgomery sohasem tudott igazán elfogadni a lelke mélyén.
Az amerikai főparancsnokkal való későbbi folyamatos súrlódásai ezért már Eisenhower kinevezésekor kódolva voltak.
Amikor az angolszász inváziós erők 1944 július végén sikeresen kitörtek a normandiai hídfőből és elözönlötték Franciaországot, minden korábbinál élesebben vetődött fel a hogyan tovább kérdése.
Eisenhower a szövetséges hadseregcsoportok széles fronton való lassabb előrenyomulásának volt a híve, elsősorban az utánpótlási problémák miatt. Montgomery – amerikai riválisához, az impulzív természetű és ugyancsak öntörvényű George S. Patton tábornokhoz hasonlóan – Eisenhower taktikáját túlontúl óvatosnak tartotta, ami miatt nyíltan kritizálta a főparancsnokot.
Rendíthetetlen volt a veszélyben, kérlelhetetlen a harcban és elviselhetetlen, ha győzött"
– írta tábornagyáról Winston Churchill, akinek gyakran okozott fejfájást Monty rivalizálása Eisenhowerrel. 1944 augusztus utolsó napjaiban azzal az ötlettel állt elő, hogy a hollandiai Rajna-hidakat egy nagy kombinált légideszant-szárazföldi hadművelettel foglalják el, majd a hidakat megszerezve törjenek be a határhoz közeli Ruhr-vidékre.
Montgomery érvelése szerint, ha rajtaütésszerűen elfoglalják a náci Németország hadiipari központjának számító Ruhr-vidéket, Hitler hadserege olyan ütést kap, ami miatt heteken belül összeomlik a német hadigépezet. Eisenhower noha kétségek gyötörték, de végül hozzájárult a vakmerő hadművelet kivitelezéséhez, amely a Market Garden kódnevet kapta.
Az akció merészsége, valamint a grandiózus hadművelet megtervezésére rendelkezésre álló alig három hét szöges ellentétben állt a Montgomeryt jellemző aprólékos megfontoltsággal. Az 1944. szeptember 17-én elkezdett Market Garden hadműveletet kezdettől fogva problémák sora kísérte.
A három légi úton szállított deszant-hadosztályt nem tudták egyszerre a célterület fölé juttatni, mert nem volt ehhez elég szállítógép. Az első hullámban földet ért egységek a hidaktól túl távol landoltak, és az első pillanattól fogva nem működött a rádiókapcsolat a csapatok, illetve a főhadiszállás között.
A második és harmadik hullám bevetését az Angliára telepedett sűrű köd napokig meghiúsította, a szárazföldi támadóéket, Brian Horrocks altábornagy XXX. páncélos-hadtestét pedig megállították a németek. A britek figyelmen kívül hagyták a hírszerzés figyelmeztetését, miszerint a térségben álcázott német páncéloserők állomásoznak.
A hadművelet alig hat nap alatt megfeneklett, az utolsó, és legfontosabb átkelő, az arnheimi nagy vasúti híd szilárdan a németek kezén maradt. Az Arnheim térségében pihentetett II. SS-páncéloshadtestet azonnal riadóztatták, amelynek egységei felszámolták a britek ellenállását.
A világtörténelem legnagyobb légideszant hadművelete nem érte el a célját, Monty nem tudott betörni a Ruhr-vidékre, és Hollandiát is csak 1945 áprilisában szabadították fel teljesen a szövetségesek. Noha a Market Garden egyértemű kudarcnak bizonyult, de ezt Montgomery tábornagy sohasem volt hajlandó beismerni.
Montgomery tábornagy számára sajátos módon Adolf Hitler 1944. december 16-án az Ardennek térségéből kibontakoztatott nagy ellentámadása hozta meg a várva-várt elégtételt.
A szövetségesek hírszerzése semmit sem tudott a titokban készülő német offenzíváról, amelyhez Hitler a Harmadik Birodalom utolsó páncélos tartalékait is összevonta.
Az „Unternehmen Herbstnebel" (Őszi köd hadművelet) teljes meglepetésként érte az angolszász szövetségeseket,
hatalmas felfordulást és riadalmat okozva soraikban a német ellentámadás első napjaiban.
Északon Josef (Sepp) Dietrich Oberstgruppenführer 6. SS-páncéloshadserege, a déli szárnyon pedig Hasso von Manteuffel vezérezredes 5. páncéloshadserege lendült támadásba, a déli szárny biztosítását Brandenberg vezérezredes 7. tábori hadserege látta el.
Omar Bradley tábornok, a 9. amerikai hadseregcsoport parancsnoka még december 19-én sem volt biztos a németek szándékában, és mire rájött, hogy a Meuse folyó elérése lehet az ellenség célja, a luxemburgi főhadiszállását már elvágták a seregeitől.
Eisenhower ezért úgy döntött, hogy az északi szárnyon állomásozó brit hadseregcsoport parancsnokát, Montgomeryt nevezi ki ideiglenesen a 9. hadseregcsoporthoz tartozó amerikai erők főparancsnokának is.
Monty számára elérkezett hát a nagy pillanat, hogy végre főparancsnokként csillogtassa meg képességeit az amerikaiak előtt.
Határozott intézkedéseinek köszönhetően északon aránylag gyorsan megállították a 6. SS-páncéloshadsereg előrenyomulását,
Manteuffel 5. páncéloshadserege pedig hiába közelítette meg öt kilométerre a Meuse-t, Patton délről kibontakoztatott támadása, valamint az utánpótlás hiánya miatt, kénytelen volt visszavonulni seregével.
A német támadás összeomlott, és 1945. január közepére az angol-amerikai csapatok a kiindulási vonalaikig nyomták vissza Dietrich és Manteuffel kivérzett, súlyos veszteségeket elszenvedett egységeit.
Montgomery számára fényes elégtételt jelentett a főparancsnok, Eisenhower hadseregtábornok nyilvános köszönete, amit a súlyos helyzet felszámolásáért kapott.
1945. márciusában a csapataival átkelt a Rajnán és Lübeck felé nyomult, hogy elüsse Dánia megszállásától Rokosszovszkij marsall közeledő 2. belorusz frontját.
A náci Németország felett aratott győzelem után Bernard Montgomery Law tábornagy, akit az uralkodó őrgrófi rangra emelt,
1948-ig a brit haderő vezérkari főnöki tisztségét töltötte be,
1951-ben pedig a NATO európai erőinek főparancsnok-helyettese lett, 1958-ban történt nyugdíjba vonulásáig. „El Alamein oroszlánja" 88 éves korában, 1976. március 24-én halt meg.