A szkíták jelentős befolyást gyakoroltak a szomszédos birodalmak kultúrájára: egyebek között a lovas életmódot érintő új technológiákat terjesztettek el, mint például a nyeregkészítését. Az ókori görög, római, perzsa és kínai civilizációktól bőségesen maradtak ránk források, melyekben mindegyikük a saját szemszögéből tárgyalja az Eurázsia végtelen belső füves síkságairól érkező rettegett lovas harcos nép szokásait és életmódját.
E külső források ellenére keveset tudunk magának a szkíta népnek az eredetéről és történelméről.
Saját írásos emlékeik híján tisztázatlan, milyen nyelvet beszéltek, honnan jöttek, és mennyire alkottak egységes civilizációt a hatalmas területen szétszórt, különböző kultúrájú népességek.
Egy genetikusokból, antropológusokból és régészekből álló nemzetközi kutatócsoport a Max Planck Történettudományi Intézet (Jéna, Németország) archeogenetikai tanszékének vezetésével most közölt egy tanulmányt a Science Advances című folyóiratban, amely a közép-ázsiai sztyeppéről származó 111 ősi szkíta és nem-szkíta genom elemzésén keresztül segít megvilágítani a szkíták történelmét.
A tanulmány eredményei arra mutatnak, hogy a régóta fennálló bronzkori pásztorkodó kultúrák letűnése, és ezzel együtt
a nomád szkíta kultúrák kora vaskori felemelkedése jelentős genetikai átrendeződést hagyott maga után.
A késő bronzkori pásztorkodók viszonylag homogén leszármazási vonalaihoz képest a Kr.e. első évezred fordulóján az új népességek behatolása a sztyeppére keleti, nyugati és déli irányból kiterjedt génállomány-keveredést idézett elő.
Továbbmenve a kutatók legalább két fő eredetét azonosították a közép-ázsiai sztyeppét a vaskor kezdetén elárasztó nomád népeknek.
Az egyik, keleti irányú forrást az Altáj-hegység lakói alkothatták,
akik a vaskor alatt nyugati és déli irányba terjedve keveredtek egymással és a honos népességekkel. E népvándorlás genetikai nyomai egybevágnak a régészeti leletanyagból kikövetkeztethető idő- és térbeli mintázattal, és az Altáj-vidék népeinek terjeszkedését támasztják alá.
Ebben a földrajzi régióban találhatók a legkorábbi szkíta temetkezési helyek, és a vándorlási útvonal összeköt több nevezetes kultúrát, egyebek között a Szaka-, a Taszmola- és a Pazirik-kultúrákat a mai Dél-, Közép- és Kelet-Kazahsztán területén. Meglepő módon az Urál-hegység nyugati vidékét benépesítő csoportok egy másik, egyidejű, de az előbbitől független forrásból erednek. Ez a nyugati génállomány, amely a korai szauromata-szarmata kultúrákra jellemző, alapjaiban változatlan maradt a szarmata kultúráknak az Uráltól a pontusi-kaszpi sztyeppe felé haladó nyugati irányú terjeszkedése során.
A szkíta kultúrák hanyatlását újabb genetikai átrendeződések jelzik a leletanyagban. A kutatók vizsgálataikat kiterjesztették a vaskort követő átmeneti időszakra is, melynek során, különösen az időszámításunk kezdete környékén
felerősödtek a genetikai cserék és keveredések.
E genetikai események egybeestek a szkíta kultúrák hanyatlásával, majd eltűnésükkel a közép-ázsiai sztyeppékről. Ezúttal az átrendeződést a keletről érkező újabb népvándorlási hullámok indították meg.
A Kr.u. első évszázadokban újabb nomád birodalmak, többek között a Hsziungnu és a Hszienpej szövetségek nyomultak be a keleti sztyeppékről a közép-ázsiai térségbe. Kisebb volumenű beáramlás történt dél felől, iráni forrásokból, feltehetően a perzsához köthető civilizáció terjeszkedése nyomán.
Bár a szkíták történetének sok nyitott kérdése az ősi DNS-ek tanulmányozásával sem oldható meg,
a tanulmány érzékletesen szemlélteti, mennyit változtak és keveredtek az idők során az eurázsiai népességek.
A jövő kutatásainak további történelmi időszakok és földrajzi régiók bevonásával folytatniuk kell a transz-eurázsiai kapcsolatok dinamikájának feltárását, mert csak így érthetjük meg, miként alakultak a távoli múltban a Nyugat-, Közép- és Kelet-Eurázsiát összekötő kapcsolatok, és milyen nyomot hagytak e vándorlások a ma élő emberek genetikai örökségében.