Az arapaima, más néven piraruku (Arapaima gigas) igencsak méretes lény. Az egyik legnagyobb édesvízi hal, amely akár három-négy méteresre is megnőhet, míg testtömege extrém esetekben elérheti a 200 kilogrammot a PLOS One tudományos folyóirat 2019-es tanulmánya szerint.
Külsejét tekintve rendkívül hasonlít a csukára:
hosszú, henger alakú testén a pikkelyek a farokúszója felé egyre sűrűbbek, kisméretű feje feltűnően lapos.
Ezek a halak igen sajátos furcsaságokkal bírnak: csak meghatározott területeken szaporodnak, értékes időt és energiát töltenek a fiatalok gondozásával, és csak akkor érik el az ivarérettséget, ha már körülbelül 1,5 méter hosszúak és legalább 3-5 évesek
– mondta Solomon David, a louisianai Nicholls Állami Egyetem vízi ökológusa a LiveScience online tudományos portálnak. – Számos egyedre van azonban szükségük ahhoz, hogy fenntartható legyen a populációjuk.
Florida partjainál azonban ez az első arapaima, amit holtan találtak. A szakemberek szerint ebben az esetben az állatot valószínűleg egzotikus háziállatként tarthatták egy otthoni akváriumban, amely vagy túl nagy lett a tartályához és illegálisan szabadon engedték a természetbe, vagy fogságban elpusztult és ezután a folyóba dobták.
Egyelőre azonban azt sem tudják, hogy vajon még életben volt-e, amikor a vízbe került vagy sem.
Az arapaima maradványaira a Cape Coral Jaycee parkban bukkantak a járókelők a Caloosahatchee folyó partján, amely a Mexikói-öbölbe ömlik Nyugat-Floridában, jelentette a South Florida Sun Sentinel. A hal teste normális esetben zöldes, bár a farok résznél inkább vöröses árnyalatú.
Ezúttal azonban a bomlás során már kifehéredett a fotók tanúsága szerint. A floridai Hal- és Vadvédelmi bizottság azt állítja: egészen biztosan egy arapaima volt.
Az arapaiama élő kövület és nemének a típusfaja. A húsáért való vadászata fenyegeti, ezért a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) vörös listáján a sebezhető kategóriában szerepel, és emiatt számos helyen a horgászata is tilos.
Korábban rengeteg egyed élt az Amazonas folyó egyes részein, ám a faj mára már számos helyen veszélyeztetetté vált az őshonos élőhelyei mentén.
Az arapaima a sekély vizek lakója és gyakorlatilag mindent befal, ami a szája elé kerül
– mutatott rá David. – A nehéz testű trópusi folyami hal nyelvét fogak szegélyezik, és testét nagy, mozaikszerű pikkelyek borítják, amelyek olyan kemények, akár a páncél, és amelyet még a piranhák sem képesek átharapni.
Az arapaima igen értékesnek horgászati fogásnak számít, és nem csak a folyó menti vidéki régiókban.
A hal húsa ugyanis viszonylag szálkamentes és besózva hűtés nélkül tárolható. Épp ezért már kereskedelmi célokra is tenyésztik, miközben a vadon élő társaikat leginkább a túlhalászás veszélye fenyegeti.
És az sem biztosíthatja a faj hosszútávú túlélését, hogy a világ egyik legnagyobb édesvízi halát viszonylag könnyű észrevenni.
A Journal of Applied Ichthyology tudományos szaklap egy korábbi tanulmánya szerint 5–15 percenként a víz felszínére kell jutnia, hogy levegőt vegyen.
Az arapaima azért fejlesztette ki ezt a légzési taktikát, mert az Amazonasban igen alacsony az oxigénszint
– magyarázta Lesley de Souza, a chicagói Field Museum neotropikus halakra szakosodott természetvédője. – A meleg víz ugyanis kevesebb oxigént tartalmaz, mint a hideg.
Az arapaimáknak azonban nincs tüdeje, hanem az úszóhólyagjaikban áll rendelkezésre egy oxigént feldolgozó, különleges szövet.
Számos más haltól eltérően, amelyek soha nem találkoznak az ivadékaikkal, az arapaimák gondoskodó szülők. Az Amazonas az általában decembertől májusig tartó esős évszakban elárasztja a szomszédos ártereket is.
A halak itt, az elárasztott síkságon ásnak sekély fészkeket, ahol a nőstények ikrákat rakhatnak, amiket a hímek megtermékenyítenek.
A PLOS One tudományos folyóirat 2017-es tanulmánya szerint mindkét szülő féltve őrzi a fészket a ragadozóktól, és folyamatosan gondoskodnak a fiatalokról, miután az ikrák kilenc nappal később kikelnek. Mindkét szülő egyfajta „tejanyagot" bocsát ki a fejéből, az úgynevezett „arapaima-tejet", amellyel az utódokat táplálják. A nőstények mellett az apák is odaadó gondozók.
A hím intenzíven törődik az utódokkal, amely akár három hónapig is eltarthat
– írja a tanulmány. – A kis arapaimákat gyakran vezeti óvó gondoskodással a zooplanktonban gazdag területekre, hogy ott táplálkozni tudjanak.
A nőstények azonban hajlamosak a hímtől és a fiataloktól távolabbra úszni, és a tudósok egyelőre nem tudták pontosan megfejteni a viselkedésük okát.
Hipotézisük szerint talán táplálékot keresnek vagy a ragadozókat próbálják meg elcsalni az utódaik közeléből.
A nőstény a tanulmány szerint általában egy hónap után elhagyja a „családját", amely után más hímekkel is szaporodhat.
A szakemberek szerint a szülői gondoskodás lehet a kulcsfontosságú oka annak, hogy az arapaimák valószínűleg nem fognak invazív fajjá válni a floridai vizekben, mivel
a fiatal egyedek „kicsiben nem számítanak túlságosan szívós és kitartó halaknak".
Ám ha ezek a állatok kifejlett egyedekké válnak, akkor legalább 15-20 évig is elélhetnek.
Bár az esélyek halmozottan a halak ellen szólnak Floridában, az arapaima mégis leküzdheti ezeket az akadályokat
– mondta David. – Jó eséllyel megtalálhatják a megfelelő fészkelő területeket Florida partvidékén, felnevelhetik a fiataljaikat, majd megvárhatják, amíg azok elég nagyok és idősek lesznek ahhoz, hogy szaporodjanak. Ezután megismétlődhet ez a ciklus mindaddig, amíg egy életképes populáció nem jön létre.
Hozzátette: ha ez megtörténik, akkor ezek a falánk ragadozók valószínűleg meg fogják gyéríteni mind a közelben élő, mind az invazív és őshonos halfajok, mind a kis gerinctelenek populációit.