Robert T. Bakker a dinoszauruszokkal kapcsolatos ismereteket forradalmasító amerikai tudós március 24-én ünnepelte a 76. születésnapját. A földtörténeti középidő, a 249 millió éve elkezdődött és 65 millió éve befejeződött mezozoikum meghatározó szárazföldi állatcsoportja, a dinoszauruszok legnagyobb részt az ő munkásságának köszönhetően léptek ki a természettudományi múzeumok és kutatóműhelyek falai közül, és váltak a legismertebb és legnépszerűbb ősállatokká.
A világhírű paleontológus, aki komoly inspirációt jelentett Steven Spielberg számára a Jurassic Park megalkotásához, már gyermekként, nyolc éves korában kezdett el érdeklődni a középidő titokzatos őshüllői iránt.
Ez az érdeklődés később egész életre szóló szenvedéllyé vált.
Bakker a patinás Yale egyetemen a dinoszauruszokkal kapcsolatos új szemlélet egyik korai képviselőjének, John Ostrom professzornak lett a tanítványa. Miután a nagyhírű Harvardon megszerezte a doktori címet, a Baltimore-i John Hopkins egyetemen kapott katedrát, ahol ősállat-anatómiát kezdett el tanítani.
Bakker azonban ízig-vérig terepi kutatónak, mintsem szobatudósnak bizonyult; mert legtöbb idejét – filmbeli alteregójához, Grant doktorhoz hasonlóan – a dinoszaurusz eldorádónak számító Wyoming állam sziklasivatagos vidékén töltötte kövületvadászattal. A dinoszauruszok egykori élőhelyeit kutatva jutott el Mongóliába és Dél-Afrikába is.
A feltárt maradványok anatómiai jellegzetességeinek gondos tanulmányozásán kívül rendkívül nagy hangsúlyt fektetett az egykori környezeti viszonyok rekonstruálására, és a dinoszauruszok viselkedésbiológiai nyomainak a felderítésére is.
A sok-sok éves terepi munka tudományos tapasztalatai érlelték meg benne azt a dinoszauruszokról kialakított merőben új és forradalmi képet, amit az 1986-ban kiadott, hatalmas visszhangot kiváltó könyvében, „A dinoszaurusz eretnekség" című műben összegzett.
Robert T. Bakker következtetései mindenben elevették a dinoszauruszokról kialakított korábbi hagyományos képet, mely szerint ezek a kihalt őshüllők hidegvérű, lassan mozgó, illetve nehéz felfogású ostoba állatok lehettek. Bakker alkotta meg az ügyes, kiválóan alkalmazkodó, fürge, és melegvérű dinoszauruszok elméletét, amit a kövületek vizsgálatára és modern analógiákra alapozva állított fel. A dinoszauruszok melegvérűsége mellett számos érvet sorakoztatott fel.
Bakker rámutatott arra, hogy a dinoszauruszok igen gyors evolúciója és specializálódása az olyan melegvérű állatokra jellemző, mint amilyenek az emlősök és a madarak.
Mivel kétséget kizáróan bizonyított, hogy a melegvérű madarak a dinoszauruszok közvetlen leszármazottai,
ezért ha a dinoszaurusz ősök hidegvérű állatok lettek volna, úgy a madaraknak a törzsfejlődésük során át kellett volna térniük valahol a melegvérű metabolizmusra, - ami rendkívül jelentős és összetett változás – ám ennek az „átugrásnak" nincs semmilyen nyoma a közvetlen dinoszaurusz ősök, az átmeneti formák (mint amilyen például az Archeopteryx) és az első valódi madarak fosszilis rekordjában.
Bakker arra is rámutatott, hogy az olyan ragadozók, mint például a Deinonychus vagy a Velociraptor rendkívül gyors mozgású, aktív életmódot folytató dinoszauruszok voltak,
ami sokkal jobban jellemző a melegvérű állatokra.
Ugyanerre utal a húsevő dinoszauruszoknál a ragadozó/zsákmány arány, ami sokkal jobban hasonlít az emlősökre, mint más hidegvérű hüllőkére, például a krokodilfélékre.
Amennyiben a dinoszauruszok nem lettek volna melegvérűek, akkor léteznie kellene olyan fosszilis bizonyítékoknak, amelyek arra utalnak, hogy bizonyos ökológiai fülkéket (niche-ket) a dinoszauruszok árnyékában élő ősi emlősök töltötték be.
Ilyen bizonyíték azonban nem létezik; sőt, az emlősök a kréta időszak végén egyre kisebbé váltak a perm időszaki emlősszerű hüllő őseikhez viszonyítva. A fosszilis csontanyag tanulmányozása azt mutatja, hogy a dinoszauruszok igen gyorsan növekedtek, ami szintén a melegvérű állatok sajátossága.
A melegvérű állatok keringési rendszere sokkal hatékonyabb, mint a hidegvérű állatoké, és jóval fejlettebb a szívük is. Ebből az következik, hogy az olyan hatalmas testtömegű növényevő dinoszauruszoknak, mint például a Barchiosaurus-féléknek, a melegvérűekhez hasonló szívvel kellett rendelkeznie ahhoz, hogy a vér feljuthasson a magasan ülő fejbe.
Robert T. Bakker talált először tudományos bizonyítékot a jura időszak végén élt szárazföldi csúcsragadozó, a theropoda Allosaurus szülői gondoskodásra, ami
egyértelműen cáfolta azt az elképzelést, hogy a nagytestű dinoszauruszok primitív, unintelligens állatok lettek volna.
A dinoszauruszok endotermiájáról, vagyis melegvérűségéről vallott elméletnek – amit Bakker még 1968-ban vetett fel először-, napjainkra már számos cáfolhatatlan bizonyítéka lett.
Ezek közül az a felfedezés számít a legjelentősebbnek, ami egyértelművé tette, hogy a két lábon járó dinoszauruszok többsége a madarakéhoz hasonló, vagy pedig finom szőrszerű tollazatot viselt, ez pedig a melegvérűség csalhatatlan jele.
Elsősorban Kínából kerültek elő nagy számban olyan fosszíliák, amelyeken a tollazat lenyomata, néhány esetben pedig még a színe is megőrződött. Bakker kutatási eredményei talán Spielberg alkotásban, a valóságos dinoszaurusz mániát kiváltó Jurassic Parkban váltak legszélesebb körben ismertté a nagyközönség előtt.
Ez nem véletlen, hiszen a világhíres rendező a dinoszaurusz reneszánszt elindító
neves tudóst kérte fel a produkció szakmai tanácsadójának.
A filmben az ismert új-zélandi színész, Sam Neill által megszemélyesített dr. Alan Grant paleontológus, aki felkért szakértőként vesz részt John Hammond, a dúsgazdag szórakoztatóipari mágnás őslényparkjának bejárásán, amikor először találkozik szembe az életre keltett dinoszauruszokkal, megdöbbenve jön rá arra, amit valójában Robert T. Bakker fedezett fel, vagyis hogy a dinoszauruszok melegvérű állatok.