Az evolúció készteti fiókái elhagyására a széki lile tojóit

Két magyar kutató, a Max Planck Ornitológiai Intézetben dolgozó Kupán Krisztina, illetve az MTA külső tagja, Székely Tamás, a Bathi Egyetem professzora vezetésével egy nemzetközi kutatócsoport viselkedésökológusai felfedezték, hogy a széki lile amerikai változatának tojói nem meggondolatlanul hagyják apjukra éppen csak kikelt fiókáikat, hogy inkább más madárral álljanak párba, és hozzanak létre új fészekaljat. A nőstény madarak a saját szempontjaik szerint nagyon is logikusan cselekszenek, még ha magatartásuk az emberi értékítélet alapján szívtelenségnek tűnhet is.

Az állatvilágban (ahogy az emberi társadalmakban is) a többnejűség sokkal elterjedtebb párosodási rendszer a többférjűségnél. Előbbi esetben a hímek sokkal kevésbé vesznek részt az utódok védelmezésében, táplálásában, mint a nőstények, a projekthez való hozzájárulásuk sokszor kizárólag a párzásra korlátozódik. E viselkedésüket azonban nem lehet az emberi társadalmakban is erősen kultúrafüggő értékítéletek alapján megítélni. Az állatok gyakorlatilag minden jellegére ható evolúciós késztetés azt diktálja, hogy olyan stratégiát válasszanak, amely leginkább megfelel az adott környezetnek, és az adott helyzetben minél több szaporodóképes utód világra hozatalát biztosítja.

Ez a szempont pedig időnként, mint például a széki lile egy mexikói populációja esetében, a tojókat készteti arra, hogy bizonyos esetekben elhagyják fészekaljukat, és másik alapításába kezdjenek. De melyek ezek az esetek, és mi határozza meg az anyamadarak döntését? Ezt vizsgálta a németországi Max Planck Ornitológiai Intézet kutatója, Kupán Krisztina által vezetett kutatócsoport.

Az eredményeiket közlő tanulmány a Behavioral Ecology folyóiratban jelent meg, második szerzője Székely Tamás, az MTA külső tagja. A kutatás alanya nem az európai széki lile, hanem amerikai rokona. Korábban e változatot az európai széki lile alfajának tekintették, de ma már külön fajként (Charadrius nivosus) tartják számon. Elfogadott magyar neve még nincs. A latin név alapján nevezhetnénk akár havasi lilének is, de az helytelen lenne, hiszen ilyen nevű madárfaj már van (Charadrius morinellus). Rendszertanilag talán az amerikai széki lile a legpontosabb megnevezés.

Forrás: Wikimedia Commons

A kutatócsoport eredményei alapvetően arra utalnak, hogy a tojók döntése a szülői gondoskodás befejezésének időzítéséről a fiókák egészségi állapotától és a külső környezeti körülményektől egyaránt függ. Érdekes módon a nagyon rossz és a nagyon jó körülmények is arra sarkallhatják az anyamadarat, hogy elhagyja fészekalját, de ez csak látszólag jelent ellentmondást. Amikor végletesen rosszak a feltételek, akkor a fiókák legtöbbször akkor is elpusztulnak, ha mindkét szülő teljes odaadással próbálja őket gondozni. Táplálékbőség esetén azonban az apa egyedül is fel tudja őket nevelni.

Az anya döntése rendkívül dinamikus, mindig az aktuális körülményekhez igazodik.

„A tojók flexibilisek, és észszerű döntéseket hoznak – nyilatkozta Kupán Krisztina a Max Planck Intézet közleményében. – Érzékenyek a környezeti feltételekre, és a csibékkel maradnak, ha jelentősen hozzá tudnak járulni a túlélésükhöz."

Emberi megfontolások alapján kegyetlennek és értelmetlennek tűnhet, ha valamelyik szülő, de különösen, ha az anya elhagyja utódait, amikor azok még védtelenek, és egyértelműen képtelenek gondoskodni magukról. De az állatok viselkedésökológiai döntései általában a költségek és a várható haszon hidegfejű elemzésén alapulnak, és ennek az analízisnek az eredménye időnként nem egyezik az emberi morál diktálta kötelezettségekkel. Számtalan elméleti és kísérletes kutatás eredményei bizonyították, hogy számos fajnál gyakoriak azok az élethelyzetek, amikor a szülők számára előnyös a dezertálás, vagyis az utódgondozás idő előtti abbahagyása.

Az előnyt a felnevelhető utódok számának maximalizálása jelenti.

Még akkor is előfordulhat, hogy a dezertálás az észszerű döntés, ha a szülő már fektetett energiát a korábban világra jött utódai gondozásába. Ekkor is előfordul, hogy az újbóli párosodás végeredményben nagyobb reprodukciós sikerrel kecsegtet. De ahhoz, hogy ez ügyben racionális döntéseket tudjanak hozni az egyedek, arra van szükség, hogy képesek legyenek reálisan felmérni az előttük álló opciókat. Kupán Krisztináék azt vizsgálták, hogy az amerikai székilile-tojók milyen szempontok szerint, milyen körülmények hatására hozzák meg ezt az ember számára nehéznek tűnő döntést.

A széki lilék Amerikában gyakran sós síkságokon, illetve időszakosan kiszáradó sekély tavak partján költenek. Ez a meddő környezet súlyos terhet ró a szülőkre, ami gyakran egyszerűen meghaladja képességeiket. Ha nincs élelem és víz, akkor lehetnek ők a legodaadóbb szülők, akkor sem képesek életben tartani a fiókákat, amelyek legtöbbször éhen vagy szomjan halnak.

A nemek túlélési esélyi különböznek.

A hímek minden életszakaszban nagyobb valószínűséggel maradnak életben, így bár azonos arányban kelnek ki hímek és tojók a tojásból, a kifejlett madarak között több a hím, mint a nőstény.

Ez a hímtöbblet hat a nemek szerint eltérő döntéseikre. A tojóknak nagyobb esélyük van arra, hogy dezertálás után újból párt találjanak, és újabb tojásokat tojjanak. Ez az oka, hogy e fajnál a szülői szerepek a legtöbb madárhoz (és más állathoz) képest fordítottak. Az amerikai széki liléknél a tojók helyett a hímek gondozzák a fiókákat, míg azok ki nem repülnek (vagy el nem pusztulnak).

A kutatók több mint 260 fészekalj adatait elemezték, amelyeket hét éven keresztül gyűjtöttek. A fészekaljak több mint 70 százaléka esetében a tojó dezertált. Ez a lépése hatással volt a fiókák túlélési esélyeire: azok az utódok, amelyeknek az anyjuk dezertált, nagyobb eséllyel pusztultak el, mint azok, amelyeké hosszabb ideig gondoskodott róluk. Vagyis a székilile-tojó rendszeresen rossz döntést hoz? Nem feltétlenül.

Az adatok ugyanis azt mutatják, hogy a szaporodási időszak elején, amikor bőségesebb a táplálékellátottság (vagyis az apa egyedül is könnyebben gondoskodik a fiókákról), illetve a tojónak is nagyobb esélye van újabb párra találni és újabb fészket alapítani, gyakrabban dezertálnak.

Emellett a tojók aktuális fészekaljuk állapotát is figyelembe veszik a dezertálásról való döntésük előtt. Nagy eséllyel azon a napon hagyják el a fiókáikat, amikor egyikük elpusztul.

Ez arra utal, hogy a tojók először a gondozást választják, de amint a fiókák elkezdenek elpusztulni, hirtelen változtatnak elképzeléseiken, és elhagyják őket"

– idézi Kupán Krisztinát a közlemény.

Vagyis a tojók alapvetően azért dezertálnak, mert így próbálják menteni a menthetőt, és a még rendelkezésre álló energiáikat inkább egy új fészekalj felnevelésébe próbálják fektetni egy másik hím társaságában.