Néhány állatnak, köztük számos rágcsálónak és bizonyos majmoknak, köztük a cerkóffélék családjába tartozó mandrillnak is találhatunk az arcán egyfajta tágítható pofazacskót, ami a táplálék tárolására szolgál.
Minderre talán a hörcsög pofája a legjobb és legismertebb példa.
Az állat olyan pofazacskókkal rendelkezik, amelyek képesek a rágcsáló teljes testtömegének akár a 20 százalékát is befogadni, írja a Business Insider online portál.
A kígyók szája azonban még ennél is rugalmasabb, mivel egyetlen táplálkozás során képesek a zsákmányt akár egyetlen masszív falatként, egészben lenyelni.
Egy floridai nem őshonos burmai pitonnak például sikerült annyira kitágítania a száját, hogy le tudott nyelni egy önmagánál nehezebb, fehérfarkú szarvast
– jelentette korábban a LiveScience online tudományos portál. – A kígyó állkapcsai rugalmas szalagokhoz kapcsolódnak, és nem a koponyájukhoz, amelyek segítségével képessé válik egy nagyobb zsákmány befogadására.
A portálnak nyilatkozó tudósok akkor hozzátették: ez egy ügyes trükk, ezért a kígyók szája jóval rugalmasabb lehet, mint bármely más, szárazföldön élő állaté.
A vízben azonban a dolgok még inkább rugalmassá válnak. A Föld legnagyobb állatainak, többek közt a kék bálnáknak és a közönséges barázdásbálnáknak van ugyanis a legszélesebb szája.
A sziláscetek alrendjébe tartozó közönséges barázdásbálna csaknem huszonhét méteres hosszúságával a kék bálna után a második legnagyobb, ma is élő állatfaj
– mutattak rá Michigani Egyetem Animal Diversity Web (ADW) programjában a szakemberek, amit a LiveScience idéz. – Mindkét faj a barázdásbálna-félék családjába tartozik, amelyek a világ összes óceánjában megtalálhatóak.
Ezeknek az állatoknak a közös jellemzője a redőzött torokbarázdák, amelyeknek segítségével ki tudják tágítani a toroktérfogatukat.
Ez teszi lehetővé, hogy akár egyetlen falatkén nyeljék le a zsákmányukat.
Ezek a bálnák táplálkozás közben nagy mennyiségű vizet és táplálékot falnak be, majd a vizet a szilák és a nyelv segítségével kiszűrik. A barázdásbálnák tápláléka, fajtól függően lehet kisebb rákok, mint amilyen a krill vagy különböző halfajok, például heringek és szardíniák.
A barázdásbálnák családjában találhatjuk a valaha élt legnagyobb állatokat.
Ezek az állatok úgy tudják a legegyszerűbben elcsípni a vízben lebegő zsákmányt, ha nagy mennyiségű vizet is befalnak táplálkozás közben, a toroktérfogatuk bővítésével
– magyarázta Alexander Werth, a virginiai Hampden-Sydney Főiskola biológiaprofesszora és bálnakutatója.
Hozzáfűzte: a bálnák mindezt figyelemre méltó mértékben teszik meg: hatalmas mennyiségű vizet szívnak be, ami után az alapjaiban véve karcsú és ügyes teremtmény látszólag egy felfuvalkodott ebihal szerű állathoz hasonlít, aminek hátul egy kis farka is van.
A barázdásbálna-féléknek ebben a redőzött torokbarázdák segítenek, amelyek
az álluktól egészen a köldökig nyúlnak, hogy elősegítsék a víz visszatartását.
Egy kék bálna egyszerre több mint 100 ezer liter vizet is képes befalni.
Ezeknél az állatoknál a befogadott víz mennyisége a test hosszával növekszik, és így a hosszabb bálnák aránytalanul több vizet tudnak elnyelhetnek, mint a rövidebb testalkatú társaik
– állítja Werth. – Azt mondanám, hogy a kék bálnák és a közönséges barázdásbálnák nemcsak hogy a legtöbb vizet képesek elnyelni bármely élő állat közül, de valószínűleg nekik van a legszélesebb szájuk is.
Werth összehasonlította a barázdásbálna-félék táplálkozását egy pelikán torokzacskójával - egy másik állatszájjal, amely a kutatók szerint elismerést érdemel. A legszembetűnőbb a 25–47 centiméteres csőrük.
A gödényfélék közül az ausztrál pelikánnak a leghosszabb a csőre:
a kifejlett példányoké elérheti a 34-47 centimétert, ami alatt egy akár tizenhárom literes torokzacskó található. Utóbbi nagyban segíti az állatokat a táplálkozásban.
A pelikánfélék feje aránylag kicsiny, a csőrük ellenben annál hosszabb; alsó állkapcsuk két feléhez nagy, nyúlékony bőrzacskó van erősítve, amely arra való, hogy zsákmányuk egy részét későbbi időkre eltegyék
– mutat rá az ADW. – Olyan, mintha az állatnak egy merítőhálója lenne: ebben gyűjti a halakat, hogy aztán le is nyelje őket.
A barna pelikánok (Pelecanus occidentalis) akár 11-13 liter vizet is képesek elraktározni a torokzacskójukban.
Ez háromszor nagyobb térfogat, mint amennyit a madár gyomra be tud fogadni.
Mindez úgy lehetséges, hogy a torokzacskójuk elég rugalmas ahhoz, hogy a madár testének egy részét eltakarja, amikor megnyúlik. A vadászathoz a már említett hosszú csőrüket és ezt a tágulékony bőrzacskót használják.
A pelikán torokzacskója „inspirálhatta" a rejtélyes jelenség utolsóként tárgyalt állatának a nevét: a pelikánangolnát (Eurypharynx pelecanoides). Ezekre az állatokra szinte „mindennek a kombinációjaként" tekinthetünk: ötvözik a kígyószerű test, a bálnaszerű táplálkozási technikák, illetve a tasakszerű bőr egyvelegét, amely szinte minden irányban képes tágulni.
Az Ausztrál Múzeum adatai szerint a pelikánangolna mindhárom főbb óceán trópusi és mérsékelt öveiben előfordul, azonban 500-7625 méteres mélységek között; általában 1200-1400 méter mélyen található meg.
Rögzítették őket azonban már a felszín alatt 3000 méterrel is. Az elmúlt években a mélytengeri kutatók igazán látványos videofelvételeket készítettek olyan pelikánangolnákról, amelyek a szokásos méretük sokszorosára nőttek.
Hivatalos becslések nem állnak jelenleg a tudomány rendelkezésére, de egy-két videó láthatóan azt mutatja, hogy egy-egy esetben a pelikánangolna az eredeti méretének ötszörösére tágította a száját.
Nagyon érdekes ez az állat, mert a száj és a fej nagyon rugalmas és „felfújható", ami miatt néha úgy néznek ki, mint egy léggömb, amely körül valami csapkod
– mondta David Live, a washingtoni Smithsonian Nemzeti Természettudományi Múzeum kutatási munkatársa és angolnaszakértője. – Sajnos nem sokat tudunk ezeknek a csontoshalaknak a viselkedéséről, a társas interakcióikról vagy a párzási magatartásukról.
Hozzátette, hogy sok mindent nem értünk az óceánról általában, és még mindig nem ismerjük az összes benne élő fajt.
Tekintsünk tehát a pelikánangolnára, mint a legtágulékonyabb állati száj tulajdonosára, miközben a tudósok folytatják a Föld életének tanulmányozását.