Az asszonyt és ikreit elhamvasztották, és egy urnában helyezték őket örök nyugalomra. A sírba több tárgy is került: egy bronzból készült nyakgyűrű, egy arany hajgyűrű és csont tűk, amelyek gazdagsága és minősége a tudósok számára azt jelezi, hogy az asszony a társadalom elit tagjai közé tartozhatott.
A kutatók elvégezték a nő fogainak és csontjainak kémiai elemzését is, amely azt mutatta, hogy az asszony valószínűleg nem volt született helybeli, hanem messziről utazhatott a területre, valószínűleg azért, hogy házasság által váljon egy új közösség tagjává.
Bár az urna külső megjelenése nem különbözik annyira a többitől, a tárgyak azt jelzik, hogy a nő a közösség egyik legfontosabb tagja volt, vagy az úgymond "feltörekvő" elit tagja lehetett
– mondta Claudio Cavazzuti, az olaszországi Bolognai Egyetem Történelem és Kultúrák Tanszékének kutatója, a tanulmány vezető szerzője a LiveScience online tudományos portálnak.
A régészek az asszony és az ikrek maradványait egy, a magyar bronzkorból (időszámításunk előtt 2150–1500) származó temetőben találták meg
a Duna folyó mentén, néhány kilométerre délre Budapestről, egy nagy szupermarket építése előtti ásatás során.
A PLOS One tudományos szaklapban most publikált tanulmány szerint az eddig feltárt 525 temetkezési helyet figyelembe véve ez az egyik legnagyobb, ma ismert temető Magyarországon ebből az időszakból. A szakemberek azonban úgy gondolják, hogy valószínűleg több ezer további bronzkori sír található a területen, amelyek még a feltárásra várnak.
Ezek a temetkezések az úgynevezett Vatya-kultúra idejéből származnak, amely egy középső bronzkori régészeti kultúra volt a Duna két partján a Szentendrei- és a Mohácsi-sziget között. A kultúra elnevezése az Újhartyán melletti Vatya-pusztáról ered, amely időszámításunk előtt körülbelül 2200-tól egészen 1450-ig virágzott.
A népesség legnagyobb részét a földművelő és pásztorkodó parasztok alkották, akiknek összetett kultúrája volt:
a települések támogatják a mezőgazdasági gazdálkodást és az állattenyésztést. Az innen származó árucikkeket cserélték később ércekre vagy fémekre.
A gazdaságukat a helyi és távolsági kereskedelem mozgatta, és ez magyarázhatja, hogyan szereztek a kultúra tagjai bronzot, aranyat és borostyánt Közép-, Kelet- és Észak-Európa különböző részeiről
– magyarázta Cavazzuti. – A hosszú- és rövidtávú kereskedelmet a kezében tartó társadalmi csoport végül meggazdagodott, a társadalmukban így egy elkülönült arisztokrácia alakult ki, akik a népesség többi részétől külön, megerősített földvárakban éltek.
A Vatya-kultúra egyrétegű és többrétegű településeket épített, de a legjelentősebb nyomaik az árkokkal és sáncokkal erődített, több részre tagolt földvárak, amelyek a Duna egyes részeit is ellenőrizték.
A kultúra népének fontos volt, hogy halottjai a települések közelében nyugodjanak, akiket a temető területén hamvasztottak el.
A maradványokat mindig egy urnába tették, aminek az aljára kerültek a lábszárcsontok, középre a törzs csontjai, a tetejére pedig a koponya. Az urnát egy vagy két tállal fedték le, míg a sírokba függeszthető edények is kerültek, amelyekbe a bronzékszereket és más tárgyakat tettek.
Hogy többet tudjon meg a temetőben nyugvókról, Cavazzuti és társai mélyreható analízis alá vetették alá a felfedezett huszonkilenc temetkezést, köztük huszonhat urnás hamvasztást és három hagyományos temetést.
A most felfedezett, ikrekkel várandós asszony kivételével, a mintavételezett sírok mindegyike egyetlen személy maradványait tartalmazta, és a legtöbb temetkezési helyre kerámiából vagy bronzból készült egyszerű edényeket is tettek.
A helyszínen található, a Vatya-kultúra korából származó temetkezések mintegy 20 százaléka tartalmazott fém tárgyakat, de a kutatók csak elvétve találtak olyan „presztízs cikkeket", amilyeneket az elit társadalmi réteghez tartozó asszony sírjában.
A három hagyományosan eltemetett személy meghatározhatatlan nemű felnőtt volt, míg a hamvasztott egyének közül húsz felnőttet
találtak, (tizenegy nőt, hét férfit, kettő neme nem volt meghatározható), kettő maradvány 5 és 10 év közötti, négy pedig 2 és 5 év közötti gyermeké lehetett. A tudósok elemzése szerint a várandós asszony valószínűleg a terhessége 29-32. hetében lehetett és 25 és 35 éves volt, amikor elhunyt.
Az elithez tartozó asszony csontjainak további vizsgálata azt jelezte a kutatók számára, hogy a halott testét egy nagy máglyán hamvasztották el, amely valószínűleg több órán keresztül égett.
Amikor azonban a tűz kialudt, a hamut a szokásosnál körültekintőbben gyűjthették össze, mert a csont tömege 50 százalékkal magasabb az átlagnál, tehát más, hamvasztott temetkezésekhez képest
– írták a kutatók a tanulmányban. – A nő hamvait ezután egy érdekes, korai Vatya-urnába rakták.
Hozzátették: tekintettel arra, hogy az ikermagzatokkal együtt temették el, az asszony valószínűleg a szüléssel kapcsolatos szövődmények miatt halhatott meg.
A kutatócsoport egyfajta kémiai elemzést is végzett a maradványokon, amely magában foglalta az elhunyt fogaiban és csontjaiban található izotópok és a stroncium vizsgálatát. Ahogy arra rámutattak, a különböző régiókban különböző arányban jelennek meg a stroncium-izotópok, amelyeket az emberek a vízzel és az élelmiszerrel együtt visznek be a szervezetükbe. Ezek aztán az emberek csontjaiba és fogaiba kerülnek, ami lehetővé teszi a kutatók számára, hogy megmérjék és összehasonlítsák őket a környezetben található stroncium-izotópokkal.
A csapat által vizsgált személyek túlnyomó többsége helyi „stroncium-aláírással" rendelkezett, különösen a férfiak és a gyermekek.
Cavazzuti szerint az elit tagjai közé tartozó nő ezzel szemben máshol született, és 8 és 13 éves lehetett, amikor a régióba költözött. A vele együtt eltemetett bronz ékszerek egyfajta „presztízs tárgyaknak" minősülnek, amelyek hasonlóak azokhoz az értékes tárgyakhoz, amelyeket a régészek Közép-Európa más temetkezései során találtak.
A tanulmány rámutat annak a valószínűségére, hogy a nyakgyűrű és a hajtűk talán az asszony szülőföldjével való kapcsolatot szimbolizálják, míg az arany hajkarika egyfajta esküvői ajándék lehetett, amely egy új, helyi identitást testesített meg a nő új közösségében.
Korábbi kutatások már kimutatták, hogy az európai nők, különösen a magas státusszal rendelkezők, gyakran házasodtak a helyi közösségeken kívül a késő neolitikum és a kora rézkor időszakában.