A hím tintahalak segítenek otthont választani a párjuknak

Egy fiatal nagyúszójú tintahal

A nagyúszójú tinatahal kiveszi a részét apaként az utódok gondozásából, ami meglepte a kutatókat. Ez a viselkedés ugyanis jóval gyakoribb a monogám gerinceseknél, például a madaraknál.

Furcsán viselkedik ez a kicsi, csillogó tintahal

A tintahalakra általában nem gondolunk gondoskodó szülőként, különösen a hímekre nem, amelyek hajlamosak arra, hogy a párzás után elússzanak. A tudósok ezért meglepődve fedezték fel az apai gondoskodás első bizonyítékait egy kicsi, csillogó tintahalnál, amelyet a világ összes korallzátonyán megtalálhatunk.

A nagyúszójú tintahal (Sepioteuthis lessoniana) hímjei ugyanis igencsak agresszíven versenyeznek a nőstények kegyeiért; ráadásul ha egy nagyobb hímnek sikerült párosodnia egy nősténnyel, akkor általában a közelében marad, hogy

ezzel is megakadályozza, hogy más hímek is kapcsolatba lépjenek vele.

Amikor a nőstény készen áll a megtermékenyített peték lerakására, megkeresi a megfelelő, az áramlatoktól és ragadozóktól védett korallhasadékot, és több száz petét rak. A hím ennek befejezése után még rövid ideig őrzi őt, majd csak ezután áll tovább, feltehetően azért, hogy más nőstényeket keressen, akikkel párosodhat.

A tintahalakat gyakran nevezik a tenger kaméleonjának, ugyanis gyorsan képes változtatni a bőrének színét tetszés szerint.

A színváltoztatás sokkal bonyolultabb és sokszínűbb a kaméleonnál. Bőrük gyakran szinte villog, a gyorsan változó minta esetleg kommunikációs módszer is lehet, de szolgálja az álcázást is más ragadozók elől.

Még soha nem láttak ehhez hasonló viselkedést

Az egyiptomi Vörös-tengerben végzett legutóbbi merülésein Eduardo Sampaio biológus azonban valami furcsa dolgot észlelt: egy domináns, a nősténnyel már párosodott hím csápjainak integetésével igyekezett elriasztani riválisait, miközben a fehér bőrén fekete csíkokat „villogtatott". Aztán rövid időre felügyelet nélkül hagyta párját, beleúszott egy lehetséges peterakó résbe, majd néhány másodperc múlva előbújt.

Sepioteuthis tokiói Sea Life Parkban Forrás: Wikimedia Commons/http://opencage.info

Nem voltunk biztosak abban, hogy mit csinál; olyan volt, amit még soha nem láttunk

– mondta Eduardo Sampaio, a portugáliai Lisszaboni Egyetem és a németországi Max Planck Állattartási Intézet doktorandusz hallgatója a National Geographic online portálnak.

Amikor a szakember mindezt leírta Samantha Chengnek, a New York-i Amerikai Természettudományi Múzeum biológiai sokféleségét tanulmányozó tudósának, ő azt válaszolta, hogy még

2013-ban ugyanezt a furcsa jelenséget rögzítette Indonéziában,

az ott élő nagyúszójú tintahalak egy hím egyedénél. Mindazonáltal erről korábban nem számoltak be a tudományos szakirodalomban sem a tintahalak, sem a polipok vagy más lábfejűek kapcsán.

A tintahal hímek a génjeikbe fektetnek

Az Ecology tudományos szaklapban most megjelent új cikkben Sampaio és Cheng részletezik ezt a különös viselkedést, és elmagyarázzák elméletüket, miszerint az apai gondoskodás ilyen példáját eddig még soha nem látták a tintahalaknál. A „helymeghatározás", amelyben egy hím egy lehetséges fészket vizsgál meg, mielőtt a nőstény lerakja a petéit vagy tojásait, gyakori a monogám fajok körében, de a fejlábúak esetében rendkívül ritka a bármilyen apai gondoskodás megnyilvánulása.

Bár a tudósok egyelőre még nem értik teljesen a jelenséget, ez a felfedezés megváltoztathatja a tudósok eddigi elméleteit a tintahalak szaporodásáról.

Sepioteuthis lessoniana, a nagyúszójú tintahal Forrás: Wikimedia Commons/Divervincent

A most rögzített viselkedés ugyanis mutatja, hogy a hím és a nőstény tintahalak dinamikája „sokszor bonyolultabb, mint korábban gondolták" és sokkal többet kell tanulni még róluk.

A kutatók összehasonlították Cheng Indonéziából származó videofelvételeit Sampaio egyiptomi megfigyeléseivel és megállapították, hogy a helymeghatározás szándékos és egyáltalán nem véletlen.

Azt is megjegyezték, hogy amikor a nőstényt „felügyelet nélkül maradt", akkor néhány esetben más hímek is „belopóztak" a fészekbe és párosodtak vele.

Ekkor merült fel a kérdés: vajon miért hagyja el a hím a párját? Még egy rövid távollét is jól láthatóan lehetőséget adott más hímeknek arra, hogy párosodjanak vele. A nőstény elhagyása veszélyeztetheti a hím reproduktív sikerét, ezért a kutatók arra jutottak, hogy ha ennek tudatában cselekszik, akkor arra nagyon jó oka lehet.

Közönséges tintahal (Sepia officinalis). Forrás: https://www.newscientist.com/article/2290696-watch-cuttlefish-migrate-together-in-a-defensive-line-with-a-lookout/

Miközben megtisztítja a területet, megbizonyosodhat arról, hogy jó táptalaj a peték rögzítéséhez, és ellenőrzi, hogy nincs-e ott másik hím vagy ragadozó, illetve hogy biztonságos lesz-e a hely a peték számára

– hangsúlyozta Sampaio.

A tudósok azt azonban nem láthatták, hogy valójában mi történik a résben. Mindez a tanulmány szerint azt sugallja, hogy a nagyúszójó kalmár hím „jobban befektet" a génjei továbbadásába, mint azt korábban hitték.

Tanulmányozzák az udvarlási rituálékat

A tintahal (és általában a fejlábú) nőstények jellemzően a kikelésükig törődnek a petékkel, karjaikkal megtisztítják őket, és oxigént biztosítanak nekik és karjaikkal növelik a peték körüli vízáramlást. A hímeknek általában nem jut szerep.

Számos fajnál a nőstény a peték kikelése után el is pusztul.

Fernando Ángel Fernández-Álvarez, a fejlábúak szakértője, az Ír Kutatási Tanács és az Ír Nemzeti Galériai Egyetem posztdoktori kutatóját ugyanúgy meglepte az új megállapítás.

A nagyúszójú tintahal a Komodo Nemzeti Parkban tart élénk színjátszás bemutatót Forrás: Wikimedia Commons/Nhobgood

Soha nem láttam még ilyen viselkedést a lábasfejűeknél

– mutatott rá Fernández-Álvarez, aki nem vett részt a vizsgálatban, de úgy véli, hogy az eredmények megalapozottak. – Ezek a domináns hímek általában nem mennek túl messze a nősténytől, mert attól tartanak, hogy egy másik hím párosodhat vele.

Az új tanulmány hangsúlyozza annak a fontosságát, hogy talán több egyed udvarlási rituáléit kellene tanulmányozni természetes környezetben.

A legtöbb, amit e faj viselkedéséről tudunk, az az akváriumi vizsgálatokból származik

– magyarázta. – Könnyen előfordulhat, hogy ezek a mesterséges környezetek túl egyszerűek ahhoz, hogy az állatok helymeghatározást végezzenek a fészkek kapcsán.

Egy fiatal nagyúszójú tintahal Forrás: Wikimedia Commons/Nick Hobgood

Most Sampaio és Cheng más tudósokhoz fordult, hogy megtudják, vajon ez a tintahal a világ más részein is gyakorolja-e ezt a párzási viselkedést. Ahogy fogalmaztak,

az ilyen kiterjedt területen élő fajok tanulmányozásával a legnagyobb kihívást egy átfogó és reprezentatív minta megszerzése jelenti.

Abban bíznak, hogy ha összefognak más kutatókkal, akkor összevonhatják az időt és az erőforrásokat az összehangolt együttműködésre egy globális tanulmányban.

Kiemelték azonban, hogy a talált eredményektől függetlenül kétségtelen, hogy a tintahalnak – és valószínűleg más lábasfejűeknek – kifinomultabb a párzási élete, mint azt valaha is képzeltük.