A vad hegyek és törzsek országának, Afganisztán háborúinak rövid története

Páncélozott csapatszállítókból álló szovjet menetoszlop Afganisztánban

Az elmúlt időszakban az Amerika-barát kabuli kormány váratlan összeomlása és a radikális iszlamista fegyveres mozgalom, a Talibán viharos gyorsaságú hatalomátvétele került a hírek középponjába Joe Bidenék elhibázott és elsietett csapatkivonási stratégiája miatt. Az Amerikai Egyesült Államoknak és szövetségeseinek ugyanúgy nem sikerült pacifikálnia és „saját képére" formálnia Afganisztánt, mint ahogy a Szovjetuniónak, és a 19. században a Brit Birodalomnak sem. A távol - és a közel-keleti térség, valamint Dél-Ázsia határán fekvő ország feletti tartós befolyást Afganisztán kiemelt geostratégiai helyzete miatt számos nagyhatalom igyekezett megszerezni magának, de kísérleteik rendre kudarcot vallottak, mindezt jól illusztrálja az afgán háborúk története is.

Marcus Tullius Cicero, a híres római államférfi az alábbiak szerint értekezett a történelmi tanulságok jelentőségéről, legrészletesebb szónoklattani munkájában: „ A történetírás valóban az idők tanúja, az igazság fénye, az emlékezet élete, az élet tanítómestere, a múlt idők hírnöke." A Cicerónak tulajdonított „Historia est magistra vitae", vagyis „A történelem az élet tanítómestere" szállóige igazságtartalma azonban mintha nem lenne érvényes az afganisztáni háborúk történetére. Az újkor európai nagyhatalmai valamint az Egyesült Államok ugyanis szemmel láthatóan nem okultak egymás kudarcaiból, és mindig megpróbálták ugyanazt, ami az elődjeiknek sem sikerült: a vad hegyek és törzsek országát, Afganisztánt a befolyásuk alá vonni, és saját képükre formálni. Lényegében ezekről a kudarcokról szól az elmúlt két évszázad afgán háborúinak a története.

A történelem legrutinosabb gyarmatosítói, a britek sem tudták tartósan megszállni Afganisztánt

A modern értelemben vett egységes Afganisztánt Nadir sah meggyilkolása után az abadali törzsből származó katonai parancsnok, a Kádzsár-dinasztiát megalapító Ahmad Sah Abdali teremtette meg, 1747-ben. Ahmad a sah halála után összehívta az afgán törzsfőnökök tanácsát, akik királyukként ismerték el a hadvezért.

A királlyá választása után a nevét Durrani-ra változtató uralkodó 1751-re egyesített az ország területét, sőt, Irán, Pakisztán és India rovására még új területeket is elfoglalt és a királyságához csatolt. Utóda, Timur Sah Durrani Kandahár helyett Kabult tette meg az ország fővárosának.

Afgánok egy 19. század elején készült metszeten Forrás: Wkimedia Commons

A 19. század elején Kabul viszonya kiéleződött a Brit Birodalommal, aminek hátterében a napóleoni háborúk után feléledő orosz közép-ázsiai expanziós törekvések, valamint az angol gyarmatosítók érdekeinek ütközése állt. Az afgán királyság ugyanis szerencsétlenségére a dél felé törekvő orosz birodalom, valamint a „brit korona ékköve", India között feküdt. Mivel Duszt Muhhamad király ellensúlyozandó az országára nehezedő brit nyomást Szentpétervárral akarta szorosabbra fűzni a kapcsolatait,

a térség feletti befolyásukat féltő angolok megbuktatták az uralkodót,

és egy nekik lekötelezett vazallust, Sáh Sudzsát ültették a trónra. A brit csapatok 1839 kora tavaszán törtek be az országba, bevették Kandahárt, majd júliusban a stratégiai fontosságú Gházni elfoglalása után vereséget mértek a király seregére, aki a csatavesztés után a Buharai Emirátusba menekült.

A Hindikus egyik lánca Afganisztánban. A vad hegyek szabdalta ország nem alkalmas nagy hadseregek csatáira Forrás: Wkimedia Commons

A saját bábjuk, Sáh Sudzsa trónra ültetése után a brit-indiai csapatok megkezdték az országból való kivonulást; a brit befolyás és vazallus királyuk hatalmának biztosítására pedig ötezer fős helyőrséget hagytak Kabulban. De hiába számítottak győztesnek az angolok, gyorsan bebizonyosodott, hogy korántsem egyszerű a vad törzsek országában megtartani a befolyást.

Az afgán törzsi vezetőket módfelett feldühítette a hátrahagyott brit helyőrség, amit az idegen megszállás szimbólumának tekintettek, jóllehet, a Hindikus megközelíthetetlen vidékére a britek nem mertek katonai expedíciókat indítani.

A briteknek sem sikerült tartósan leigázni a "vad hegyek országát" Forrás: Wkimedia Commons

Akbar Hán, a törzsfőnökök körében köztiszteletnek örvendő vezető állt az angolellenes szervezkedés élére azt követően, hogy 1840-ben a brit kormányzó lecsökkentette a törzsi vezetőknek juttatott éves „ajándékok" összegét, vagyis a béke megvásárlásra fordított pénzeket. 1841 őszére az afgán törzsek túlnyomó többsége már Akbar Hán oldalán állt.

A brit helytartók és katonai vezetők azonban rendre alábecsülték az „analfabéta csőcselék" jelentette fenyegetést,

de a béke biztosítása céljából mégis megállapodtak a brit- indiai segédcsapatok kivonásáról. A nagyjából 16 ezer fős alakulat kivonása azonban véres vesszőfutásba torkollott.

A brit kivonulás véres mészárlásba torkollott Forrás: Wkimedia Commons / William Barnes

A szinte járhatatlan utakon lassan vánszorgó angol-indiai csapategységekre rendszeresen rátámadtak a hegyi törzsek, így a kivonulás végül véres mészárlásba torkollott. Csak egyetlen túlélőnek, dr. William Brydon tábori sebésznek sikerült eljutnia Indiába. 1842-ben az angolok megtorló hadjáratot indítottak Afganisztán ellen, betörtek Kabulba, kiszabadították a túszokat, majd miután porig égették a királyi palotát, ismét kivonultak az országból. Afganisztán így névleg továbbra is független maradt.

Testvéri segítségnyújtásról dönt a Kreml az "afgán elvtársak" részére

Az ország 1920-tól ténylegesen is függetlenné vált. Afganisztán történetében a leghosszabb stabil periódus az 1933-ban trónra lépett és egészen 1973-ig az ország élén álló Zahir sah uralkodásához köthető. Ezekben az évtizedekben afgán viszonylatban igen jelentős fejlődés következett be az ország életében.

Mohamed Zahir sah uralkodása alatt felvirágzott az ország Forrás: Wkimedia Commons

Az 1960-as 70-es évek Kabuljának utcaképe egészen európai jellegű volt, a nők nyugati divat szerint öltözködtek, az üzletekben, éttermekben pedig pezsgett az élet. A királyságnak a Moszkva által támogatott kommunisták,

az Afgán Demokratikus Néppárt 1978-ban végrehajtott puccsa vetett véget.

A Szovjetunió támogatását élvező Nur Mohamed Taraki kormányának szovjet ihletésű kollektivista társadalmi reformtörekvései azonban erős ellenállást váltottak ki vidéken a nagyobbrészt feudális-törzsi viszonyok között élő afgán társadalalmi többségből.

Afgán lányok Kabul utcáin 1971-ben, Zahir sah uralkodása idején Forrás: Facebook

A kabuli marxista-kommunista hatalomátvétel híre a Fehér Házat is sokkolta. A Szovjetunió kihasználva az Egyesült Államok vietnami fiaskóját, valamint az 1976-os elnökválasztás után beiktatott demokrata párti Jimmy Carter megbékélésre törekvő „galamb" típusú külpolitikáját, a 70-es években jelentős teret nyert a közel-keleti térségben, aminek Afganisztán lett a legfrissebb „trófeája." Washington ezt azonban már nem nézhette tétlenül, további súlyos nagyhatalmi presztízsveszteség nélkül.

Jimmy Carter amerikai elnök "galamb" külpolitikáját kihasználva a Szovjetunió tért nyert a közel-keleti térségben Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Barry A. Soorenko

Jimmy Carter és Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadó vezetésével ezért az amerikai kormány 1979-ben elkezdte titokban felfegyverezni a rendszerellenes mudzsahedeket.

A fundamentalista iszlámot képviselő mudzsahedek az új rendszer urait egyenesen a sátán képviselőinek tekintették,

és amerikai támogatással fegyveres harcot indítottak Taraki hatalmának megdöntésére. A rendszer 1979 végére már csak Kabulban és néhány nagyobb városban tudta fenntartani uralmát a lázadókkal szemben. A Taraki-kormány számára nyilvánvaló lett, nem lesz képes szovjet katonai támogatás nélkül fenntartani a hatalmát.

Brezsnyev pártfőtitkárként konzervatív fordulatot hajtott végre a szovjet politikában Forrás: AFP

Nur Mohamed Taraki ezért már 1979 tavaszán Moszkvához fordult, de Leonyid Iljics Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára ekkor még elvetette az intervenció lehetőségét. 1979 októberében viszont véres puccs útján Hafizullah Amin szerezte meg a hatalmat, akinek a rövid uralma alatt még tovább romlott az afganisztáni helyzet. A Kreml számára reális veszélynek látszott, hogy az egyre nagyobb zűrzavar nyomán átcsaphatnak az országra az iráni iszlám forradalom hullámai.

A mudzsahedek a "sátán követeinek" tartották a kommunistákat Forrás: AFP/Zubair Mir

A Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) Politikai Bizottsága 1979. december 12-én, Brezsnyev előterjesztésére ezért hozzájárulását adta az „afgán elvtársaknak történő testvéri segítségnyújtáshoz". Ezzel eldöntött ténnyé vált a szovjet fegyveres intervenció.

Végzetesen kicsorbult a szovjet sarló a zord hegyek között

Az 1979. december 24-én elindított szovjet intervenció váratlan és brutális erejű volt. A gyors reagálású szovjet különleges erők, a Szpecnaz kommandója elfoglalta az elnöki palotát, és rövid tűzharcban megölte Amin elnököt valamint családtagjait. Kabul december 27-én szovjet ellenőrzés alá került, az elnöki palotát pedig Moszkva új kinevezettje, Babrak Karmal foglalta el.

Moszkva Babrak Karmalt tette meg afganisztáni helytartójának Forrás: RIA NOVOSTI/RIA NOVOSTI/PRIHODKO

Úgy látszott, hogy a szovjet expedíciós hadsereg néhány hónap alatt az egész országot az új Moszkva-barát kormány fennhatósága alá hajtja. A szovjetek azonban nem tanultak az angoloktól, és brutális fellépésük, illetve az ország vallási-kulturális hagyományaitól idegen marxista kormány hatalomba ültetése magasra szította az ellenállás lángját vidéken. 1980 elején újabb csapatkontingenseket voltak kénytelenek a forrongó országba vezényelni, amelyek létszáma január végére már meghaladta a 100 ezer főt.

Páncélozott csapatszállítókból álló szovjet menetoszlop Afganisztánban Forrás: Wkimedia Commons

Brezsnyev és a Politbüro tagjai álmukban sem gondoltak arra, hogy néhány hónapos „rendcsinálás" helyett hosszú, évtizedes, és megnyerhetetlen háborúba sodorják magukat. A szovjet pacifikálási kísérlet rövid idő alatt áttekinthetetlen gerillaháborúvá vált; a zömében törzsi, területi alapon szerveződő, félkatonai milíciák pedig nemcsak a szovjetekkel, hanem időnként még egymással is harcban álltak. A szovjetek ellen harcoló mudzsaheddinek egyik 20 ezer fős csoportjának az a szaúd-arábiai üzletemberből fanatikus vallási harcossá vedlett Oszama bin Laden lett a vezetője, aki később az Al-Kaida terrorszervezet vezéreként vált ismertté a világközvélemény előtt.

Oszama bin Laden, az Al-Kaida vezetője Forrás: AFP/-

1985 márciusában Mihail Szergejevics Gorbacsov foglalta el a Kremlben a főtitkári széket. Gorbacsov már a hatalomra kerülésekor elhatározta, hogy véget vet a hallatlan költségeket felemésztő és súlyos veszteségekkel járó afganisztáni kalandnak. Lemondatták Babrak Karmalt, és az átmenetre felkészülve a mérsékeltebb Mohamed Nadzsibullahot ültették az elnöki palotába. A szovjet vezetésnek ekkor már az volt a legfőbb célja, hogy minél kisebb presztízsveszteség árán vonulhasson ki Afganisztánból.

Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár. Gorbacsov véget vetett az afgán kalandnak Forrás: Wikimedia Commons/AP

Az 1988-ban Genfben összeült Afganisztán-konferencia képviselői, a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Afganisztán és Pakisztán delegáltjai május 15-én írták alá azt a megállapodást, ami a kivonulás menetrendjét rögzítette. A két lépcsőben végrehajtott, de a mudzsahedek állandó rajtaütéseitől folyamatosan megzavart szovjet visszavonulás 1989. február 15-én fejeződött be. A Szovjetunió számára az afgán kaland 26 ezer halottba, több mint 30 ezer sebesültbe, és sokmilliárd dolláros anyagi veszteségbe került.

A történelem néha többször is megismétli önmagát

A szovjet kivonulás után örömmámorban úszó amerikai vezetés nem sok figyelmet fordított az ország újjáépítésére, illetve támogatására. 1991-ben széthullott a Szovjetunió is, és ez végleg megpecsételte az afgánok részéről gyűlölt szovjet bábnak tekintett Nadzsibullah sorsát.

Mohamed Nadzsibullah (középen) Babrak Karmalt váltotta az ország élén Forrás: AFP/DANIEL JANIN

A Jelcin-adminisztráció 1992-ben megtagadta a Nadzsibullah-rendszer további támogatását, ami ez által végleg légüres térbe került. A belső harcok ismét újult erővel lángoltak fel, a központi hatalom szétesett, és a saját magánhadseregekkel rendelkező tartományurak vették át az uralmat az ország felett. Ekkor, 1994-től kezdett el felemelkedni egy új és szélsőségesen radikális iszlám fegyveres mozgalom, a Talibán, amely megszerezte a mudzsahedek valamint a befolyásos tartományurak támogatását.

Tálibok csoportképe. A radikális iszlám Talibán 1994 után gyorsan eljutott a hatalom csúcsára Forrás: Mc2 Stevenson

Az Omar mollah vezetése alatt álló szervezet 1996-ban elfoglalta a fővárost, Kabult, ahol kikiáltották az iszlám köztársaságot. Az egykori kommunistákat felkutatták, akiket – ha semmi más „vétségük" nem volt – jobb esetben „csak" a kézfejük, illetve karjuk levágásával büntettek.

A Talibán bevezette az általa legszigorúbban értelmezett iszlám törvénykezést, a saríját.

A nők jogait felszámolták, akiknek megtiltották a kereső foglalkozást, valamint azt, hogy iskolába járjanak, gépkocsit vezessenek, illetve férfirokon kísérete nélkül kilépjenek az utcára. Az öltözködési szabályokat is egységesítették, száműzték a nyugati viseletet, és az egész testet eltakaró burka viselésére kötelezték a nőket.

A tálibok szigorú saríja törvénykezést vezettek be az országban Forrás: AFP

Az iszlám szabályainak betartását külön az erre a célra felállított vallási rendőrség ellenőrizte, amelynek fenyítő eszközei közül a helyszíni megkorbácsolás számított a legenyhébb büntetésnek. A Talibán 2000-re az ország 95 százalékát hajtotta az uralma alá.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás után ifj. George Bush elnök felszólította a tálib rendszert a borzalmas merényletet magára vállaló Al-Kaida szervezet felszámolására, és vezetője, Oszama bin Laden elfogására illetve az Egyesült Államoknak való kiadására.

A második eltérített gép néhány pillanattal a becsapódás előtt. A 9/11 vezetett az Afganisztán elleni amerikai katonai hadművelethez Forrás: AFP/Seth Mcalliser

Miután az ulemma (a vallási tanács) elutasította az amerikai ultimátumot, az Egyesült Államok és a vele szövetséges nemzetközi erők katonai intervenciót indítottak az ország ellen.

Ma már elmondhatjuk, hogy 2001-től lényegében ugyanaz ismétlődött meg, mint a szovjet-afgán háborúban.

Az amerikai és szövetséges haderő gyorsan elfoglalta Kabult majd az ország legnagyobb részét is, menekülésre kényszerítve Omar mollahot, és a tálib vezetőket.

Amerikai katonák őrt állnak a kabuli nemzetközi repülőtér körül 2021. augusztus 16-án. Az Egyesült Államok kivonulása nyomán ismét a tálibok vették át a hatalmat Afganisztánban Forrás: MTI/AP/Shekib Rahmani

De hiába omlott össze a szélsőséges iszlám diktatúra, hiába állították az ország élére az amerikai műveltségű Hamid Karzait, és hiába próbálták meg két évtizedig tartó keserves, több mint ezer milliárd dollárt felemésztő erőfeszítés árán pacifikálni az országot. Amerika és szövetségesei két évtized után, 2021-ben csakúgy mint jóval korábban az angolok és a szovjetek, az ország elhagyására kényszerültek, a hatalom pedig ismét a főnixként feléledő Talibán kezébe került Joe Biden és kormányának elhibázott csapatkivonási stratégiája, totális csődje miatt. Van, amikor a történelem többször is megismétli önmagát.