Az eocén kor ( 55-től 34 millió évig) végén elkezdődött általános lehűlés kisebb- nagyobb ingadozásokkal végigkísérte a földtörténeti újidő (kainozoikum, 65,5 millió évtől napjainkig) neogénnek nevezett szakaszát. A lehűlés hátterében elsősorban a kontinensek helyzetében bekövetkezett változások, az alpi orogenezis, vagyis az eurázsiai hegységrendszer felgyűrődése, és a világtenger nagy áramlási rendszerének megváltozása állt.
A klímaromlás a 2,6 millió éve beköszöntött pleisztocén korban gyorsult fel, amit hat nagy eljegesedési hullám, úgynevezett galciális jellemzett. Érdemes megjegyezni, hogy a népszerű „jégkorszak" elnevezés nem pontos, hiszen a pleisztocén eljegesedések közötti melegebb periódusok, az úgynevezett interglaciálisok idején volt olyan időszak,
amikor jelenleginél melegebb volt a globális átlaghőmérséklet.
Az eljegesedések idején viszont a tengervízből kifagyó jég miatt alaposan lecsökkent a globális tengerszint, az arktikus jégtakaró pedig mélyen benyomult Európa, Észak-Amerika, továbbá Észak-Ázsia területére.
Az utolsó és legnagyobb glaciális, a 110 ezer éve elkezdődött és nagyjából 10 ezer éve véget ért Würm-eljegesedés idején az északi-sarki jégtakaró egészen a Kárpátok előteréig nyúlt, Észak-Amerikában pedig a 40 szélességi körig, a mai Philadelphia és St. Louis városokig terjedt ki.
Ekkor a világtenger szintje mintegy 110 méterrel volt alacsonyabb a jelenleginél: az ázsiai és amerikai kontinens között megnyílt Bering-földhíd így lehetővé tette a a faunakicserélődést.
A Würm-glaciális idején Európa valamint Szibéria száraz és rendkívül hideg, kiterjedt tundravidékét
a pleisztocén megafauna olyan emblematikus „ősállatai" népesítették be,
mint a gyapjas mamut (Mammuthus primigenius), a barlangi medve (Ursus speleus), a barlangi oroszlán (Panthera speleaea) az óriásgím (Cervus megaceros) vagy a robusztus testfelépítésű gyapjas orrszarvú (Coelodonta antiquitatis). A Würm-galciális idején népesítették be Európát a neander-völgyi, majd egyre nagyobb tömegben a cro-magnoni emberek.
Az eljegesedés nagyjából 10-12 ezer éve szűnt meg, amit gyors felmelegedés követett. A pleisztocén megafauna képviselői nem sokkal a Würm vége előtt tűntek le végleg az élet színpadáról.
A régészeti leletek tanúsága szerint a mamut, az ősbölény (Bos primigenius) valamint a különféle szarvasfélék (Cervus spp.) rendszeresen szerepeltek az ősemberek zsákmányállatai között, ugyanakkor a gyapjas orrszarvú maradványok ritkábbak ezekhez képest az ősi hordák egykori szálláshelyein.
A szakemberek szerint ez arra utal, hogy az őskori vadászok valamilyen okból jobban kerülték ezt a robusztus, tankhoz hasonló, hatalmas tülkökkel felszerelt jégkori rinocéroszt, mint a mamutot. A gyapjas orrszarvúak utolsó példányai nagyjából tízezer éve tűntek el. Más, a pleisztocén megafaunához tartozó fajhoz hasonlóan
a gyapjas orrszarvúak kihalásának is vitatott az oka.
A szakemberek egy része úgy véli, hogy a viszonylag gyors felmelegedés végzett velük, mások szerint viszont antropogén hatás állhat a faj eltűnése mögött.
A gyapjas orrszarvúak első képviselői nagyjából 350-400 ezer éve jelentek meg Ázsiában, és a Würm-eljegesedés idején már benépesítették Európát. A Stockholmi Egyetem és a Svéd Természettudományi Múzeum szaktudósai elhatározták, hogy megpróbálják fellebbenteni a leplet a gyapjas orrszarvúak gyors kihalásának titkáról. Ehhez annak az Északkelt-Szibériában fellelt nagyjából 50 ezer éves gyapjas orrszarvú temetőnek a leletanyagát használták fel, ami attól lett világhíres, hogy számos példány szőröstől-bőröstől megőrződött a permafroszt fagyos talajában.
A kutatók tizennégy, szinte teljes épségben fennmaradt gyapjas orrszarvú tetemet vetettek részletes, köztük genomiális vizsgálat alá, valamint további kiterjedt paleoklimatikai, és egyéb összehasoníltó kutatásokat végeztek. A tudósok vizsgálati eredményeiket a Current Biology szaklapban publikálták. "Elég nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy a gyapjas orrszarvú állomány hanyatlását és viszonylag gyors kipusztulását nem az ember, hanem az éghajlatváltozás okozta" – nyilatkozta Edana Ura, a Stockholmi Egyetem paleogenetikusa.
Az éghajlat szeszélyes változásai és az állomány gyors csökkenése között egyenes összefüggést találtak a kutatók. A tudósok azt nem zárják ki, hogy a faj utolsó éveiben az ősember is szerepet játszhatott az „utolsó mohikánok" eltűnésében, de a populáció gyors hanyatlásáért és megsemmisülésért elsősorban az éghajlatváltozás a felelős. Nagyon valószínű, hogy ugyanez igaz a pleisztocén megafauna más fajaira is, amelyek legnagyobb része a gyapjas orrszarvúakkal együtt halt ki.