Mielőtt azonban részletesebben is megvizsgálnánk a „harcosokat", először egy fontos kérdést kell megválaszolnunk: mégpedig, hogy melyik farkasról és melyik dingóról van szó? A taxonómia – ahogyan leírjuk, elnevezzük és osztályozzuk a Föld biológiai sokféleségét – ugyanis továbbra is vitás mindkét állat esetében. A dingókat néhány tudós önálló fajként ismeri el, mások viszont nem:
méretük és megjelenésük meglehetősen eltérő attól függően, hogy Ausztrália alpesi és erdős területein, sivatagjaiban vagy trópusi vidékein élnek.
Ami pedig a farkasokat illeti: léteznek észak-amerikai („szürke" néven ismert), mexikói, eurázsiai, himalájai, ázsiai, indiai és tibeti, vörös, afrikai aranyfarkasok, etióp és még „szellemfarkasok" is. Utóbbiak olyan fajok, amelyeket bár a múltból felismerhetünk a genetikai információk alapján, de már kihaltak, és nem ismertek a kövületeik sem.
Emellett még ott vannak azok a „farkasok" is, amelyek csak nevükben farkasok: a rókaszerű sörényes farkas Dél-Amerikában, illetve a hatalmas, mára már kihalt óriásfarkas .
A képzeletbeli csata szempontjából tegyük fel, hogy az egy szürke farkas és egy alpesi dingó között zajlik. A tudósok itt tették fel a nagyon fontos, releváns kérdést: de vajon miért harcolnak a kutyák, a dingók és a farkasok?
Ahogy arra a ScienceAlert online tudományos portál rámutatott, a vadon élő kutyafélék esetében a harcok számos okból előfordulnak, a fajokon belül és a fajok között is, amikor például azok területei átfedik egymást.
A farkasok és a dingók a társakért küzdenek, illetve, hogy dominanciát szerezzenek a falkán belül, és megalapítsák és fenntartsák a saját territóriumukat.
Elsőként tehát ismerjük meg egy kicsit jobban minden ellenfelet. A dingók és a farkasok egyszerre szociális és intelligens fajok, amelyek összetett viselkedésre és problémamegoldásra képesek. A szürke farkasokat gyakran nevezzük „hiperragadozóknak", amelyek túlnyomórészt más állatokkal táplálkoznak, sok esetben nagy prédákkal, például szarvasokkal, jávorszarvasokkal és bölényekkel.
A dingók ezzel szemben mindenevők, amelyeknek széles, változatos az étrendje.
Mindent megesznek a gyümölcsöktől a gerincteleneken át a kisebb és nagyobb gerincesekig: gondoljunk csak a gyíkokra, madarakra, vombatokra, oposszumokra, kengurukra és olyan elvadult állatokra, mint a kecskék és a szarvasok. A dingók a tetemeket is felfalják.
Az európai invázió előtt a dingók valószínűleg Ausztrália egész szárazföldjét elfoglalták. Az embereken kívül pedig a szürkefarkasról gondolják azt, hogy egykor a világ legelterjedtebb emlősének számított, amely alfajával együtt Európa, Ázsia, valamint Észak- és Közép-Amerika nagy részén előfordult.
A képzeletbeli „aréna" terepe döntő fontosságú lehet a harcosaink számára. A dingók és a farkasok képesek nagy sebességgel mozogni, szívós kitartással, különösen nyílt terepen.
Mindkettő állat elérheti az 50-60 kilométeres óránkénti végsebességet.
A dingók azonban vitathatatlanul előnyt élveznek a szűk helyeken, a sokkal kisebb méretük, nagyobb mozgékonyságuk és rugalmasságuk, valamint mászóképességük miatt. Egy dingó súlya általában 15 és 20 kilogramm között változik, míg a szürke farkasok általában 30-65 kilogrammot nyomhatnak, nagyobb egyedeik pedig elérhetik a 80 kilogrammos súlyt.
Tanulmányok során a szakemberek már megfigyelték, ahogy a dingók függőlegesen akár két métert is ugrottak és képesek voltak kerítésen mászni, így sok tekintetben macskaszerűeknek tekinthetjük őket.
Tehát, ha a csata több akadály között és meredek terepen zajlana, ez előnyhöz juttatná a dingókat.
Ám ha erre az összecsapásra a szabadban kerülne sor, akkor ott a sokkal nehezebb, magasabb és hosszabb farkasok kerülnének előnybe. Ráadásul a farkasoknak a testtömeghez viszonyított harapási ereje is nagyobb, aminek értéke úgynevezett
harapási hányadosban kifejezve 136, szemben a dingó 108-as értékével.
A farkasok jóval magasabbak, mint a dingók, ezért azonban megeshet az is, hogy ha egy ravasz dingónak sikerül bekerülnie a magasabb farkas lába alá, akkor támadást tud indítani annak sérülékeny hasa ellen.
Az utolsó szempont, amelyet a tudósok szerint figyelembe kell venni az az, hogy a küzdelem csak egy dingó és egy farkas között zajlik-e. Mindkettővel találkozhatunk ugyanis egyedként vagy falkában.
A dingók általában egyedül, párban vagy néhány egyedből álló kis falkában fordulnak elő, ám esetenként jóval nagyobb, társadalmilag kevésbé összetartó, tíz- vagy több fős csoportokban is élnek, ha bőséges a táplálékforrás.
A farkasok ezzel szemben gyakran öt-tíz fős falkákban élik az életüket, de találkozhatunk sokkal nagyobb, húsz egyedből vagy ennél még több állatból álló falkákkal is.
Lyn Watson, a Dingo Felfedező és Kutatóközpont vezetője szerint a dingók inkább kerülik a harcot kisebb méretük és a nagyobb falka hiánya miatt. Hozzátette azonban, hogy harminc éves megfigyelései alapján a nőstény dingók „különösen halálosak", ha mégis összecsapásra kerül sor. Elárulta azt is, hogy az összetartozó párok összehangoltan harcolnak:
a hímek hagyományos nyak- és torokfogással harcolnak, míg a nőstény a periférián marad, majd a párját fenyegető harcos lágy részeire csap le. Utóbbi célja, hogy megcsonkítsa ellenfelét.
Tehát ha falka kontra falka lenne a felállás, akkor úgy tűnik, hogy a farkasok lennének túlerőben, ám ha egyetlen farkas kerül szembe egy harcos dingó párral, akkor könnyedén alul maradhat.
A valóságban a farkasok és a dingók természetesen soha nem fognak harcolni egymással.
Ahogy arra a tudósok rámutattak, a legnagyobb veszély, amellyel mindkettőjüknek szembe kell néznie, az az élőhelyeik folyamatos pusztulása és az emberek miatt széles körben elterjedt közvetlen üldözés (csapdázás, mérgezés, lövöldözés és kizárás a területekről).
Pedig más csúcsragadozókhoz hasonlóan a dingóknak és a farkasoknak is fontos szerepük van ökoszisztémánkban.